Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 3. szám
A nyitott ablak virágkosarában egy cserép ciklámen sötétlila virágai himbálóztak a ködös nyárvégi szürkület támadó szelében. A kis íróasztalt borító fehér lepedőn még ott csillogtak a naftalin-szemecskék, émelyítő illatukba félve zavartan keverte a magáét egy friss rózsacsokor. A nagy előszobán túl, az ebédlőben bútorokat tologattak. Ella egy nagy karosszékben ült és gondolkozott.
Összeszorította két piros ajkát, tenyerébe hajtotta a fejét, fölhúzta szűk szoknyáját térdig és úgy nézte fekete antilop-cipőben végződő, szürke selyemharisnyájának szerelmes alakot adó izmos kis lábát. Kedvetlen volt és fáradt A külső ablakpárkány pléhborítékján nagyot koppant egy kövér esőcsepp. Az ebédlőben a mama rekedt hangja rendelkezett.
A gyorsvonat rohanása még bent volt az idegeiben: koronként szédült. Hallotta robogását és gőzének sziszegő füttyét.
- Vége a nyárnak. A tengert sajnálom. Milyen fess volt az a francia nő selyem úszótrikójában! A többit nem bánom. Múzeum, képtár, villanyos, hotelszoba: ez volt a nyár. De Binzben jó volt. Az utolsó percig azt hittem, hogy az olasz be fog mutatkozni. Elhaladt mellettem, rám nézett nagy, okos szemével, aztán kiúszott messzire, a bolond. De a Zoltán, az ott volt mindig körülöttem ostoba francia vicceivel.
Sajnálkozva tekintett le formás lábaira:
- Szegény kis Ella! Neked nem jut szerelem? Györke megmagyarázta a tavasszal, hogy a társadalom gyalázatos gúzsba kötötte a szerelmet, mert nem tud annyit termelni, vagy nem akar, amennyi elég lenne a szabad szerelem nyomán támadó sűrűbb népességnek. Azt mondta akkor ott a moziban: »Maga most azért nem lehet, tegyük föl, az enyém házasságon kívül, mert a birtoklásra alapított társadalmi berendezkedés megrendszabályozta a szerelmet. Csak annyit enged meg belőle, amennyi elég bizonyos számú adófizető és katona világra hozatalára.«
Ella összeborzadt és sírás dagadt szívéből szemei felé. Az eső makacsul dobolt a pléhen és beszitált az ablakon. Besötétedett, lámpacsillagocskák pislantak föl egy helyben, vagy siklottak futva odább. Ella úgy érezte, hogy mély tenger vizében süllyed alább és alább s ez a tenger a bánat tengere ...
... Eleinte úgy szállt alá, mint hajókon elhaltak, akiknek lábára nehezéket kötnek. De aztán szabadon lebegett, mint a halak. Egy kláris ág véresre hasította a combját. Hínárok hálóján át mély sarat ért, öleléséből nem tudott kibontakozni. Férfikarok szorították és lihegő keble érezte az izmok játékát a hatalmas férfimellen ...
Aztán vacsorázni hívták. Harsányi úr mosolygott s egyik kezével fekete kis kecskeszakállát simogatta, a másikkal az óraláncán ténfergő jegygyűrűt csúsztatgatta, talán nem is szokásból, a mellényzsebébe. A mama mártír büszkeséggel ült üres tányérja előtt s az urát lornyonozta. Még most is szép szája szélein a mosoly csak kesernyés tudott lenni.
- No, Ella, mit csináltál egész délután? - kérdezte félig kedveskedve a papa.
- Semmit.
- Mi?
- Hagyja azt a leányt - szólt a mama, mint aki ideges.
- Kérem, hagyom - szólt a papa, vállába húzva a fejét.
Ella vállat vont, összerántotta a szemöldökét és elfordult. A papa türelmetlenül dobolt ujjaival a poharán: haragudott, hogy vidámnak szánt bevezetése majdnem veszekedéssé fajult. Gondolkozott, gondolkozott, végre rájött, hogy mindennek a felesége az oka, meg is szólalt:
- Ez a karfiol keserű!
- Nem tehetek róla, én nem vagyok bent abban a karfiolban. Mért nem akar húst enni vacsorára? - mondta a mama, mint akin méltatlanság esik.
A papa szerette volna itt hagyni az egész társaságot és visszamenni a kaszinóba. De türtőztette magát. Nem emlegette érelmeszesedésre való hajlandóságát se, sőt békülékenysége jeléül megette az egészet és nem vágott hozzá arcokat.
Ella unottan csipegette az ételt és egy vad Wedekind színdarabra gondolt, amelynek prológusát egy kutyakorbácsos állatszelídítő mondja el.
- Volt itt a kárpitos?
- Nem - kegyeskedett felelni a mama.
- Ejnye, ejnye, - kedélyeskedett a papa - pedig háromszor is telefonáltam neki. Különben érdekes beszélgetésem volt a délután - sietett a tárgyra térni.
- Úgy?
- Igen. Beszélgettünk. A Zoltán bent járt az üzletben.
A mama csöndesen nemet intett az urának úgy, hogy a lánya észre ne vehesse. Harsányi oda se hederített, a lornyon lemondással hullott az asszony ölébe.
- Hát szóval, ha tudni akarjátok ... ez a Zoltán egész rendes ember ... nem?
Csönd.
- Na nem, hát ezt még se lehet tagadni. Szóval puhatolózni jött a Zoltán, amint mondani szokás. Az szerelmes beléd, az a fiú. Ella, hallod?
- Hallom, papa.
- Hát én nem vettem el minden reményét. Utóvégre talán nem is lenne olyan rossz férj. A Zoltán nagyon jó üzletember. Mit szólnál hozzá, Ella?
- Nekem nem kell a Zoltán, papa.
- Ugyan ne beszélj, magad se tudod. Hát nézd, a Zoltán ...
- Hagyj most a Zoltánnal papa. Jóéjszakát mama, szervusz, papa!
Harsányi kivörösödött és megrázta a fejét, mikor a lánya az ajtóhoz ért, utána kiáltott:
- Itt maradsz!
A leány nyugodtan fordult meg:
- Kérlek!
- Az mégse járja, hogy egy leány otthagyja az apját, mikor az a javát akarja.
- Kérlek, papa, hát visszajöttem.
Harsányi az órára nézett és hirtelen más jutott az eszébe. A nagy falióra méltóságos, nagyképű lassúsággal ketyegett a szivarfüstös csendben. Ella leült a pamlagra és várt. A mama föl s alá járkált asztaltól pohárszékhez, pohárszéktől tálalóhoz, tálalótól az ablakhoz kis kulcsos kosarával, alsó ajka gúnyos megvetésre biggyedt. Végre megszólalt:
- Menj aludni, Ella! Még nagyon fáradt lehetsz az úttól - tette hozzá férjére pillantva.
Ella fölkelt:
- Jóéjszakát kívánok! - s feleletet se várva, halkan kiment.
- Hallatlan ez a lány! - jelentette ki visszafojtott dühvel Harsányi.
- Nem tartozol a legügyesebb emberek közé, papa! - vonta le mosolyogva a tanulságot a mama, amint az asztalhoz ült.
- Bizony nem, se téged nem tudtalak megnevelni, se a lányomat.
Az asszony fölugrott, fölkapta kulcsos kosarát és távozás közben ügyesen helyezett el egy tűszúrást az ura öntelt magabízásában:
- Jó mulatást!
Harsányi szeretett volna valami gorombaságot utána kiáltani, de aztán inkább hamisan a szakállába mosolygott. Új szivarra gyújtott, megnézte, mennyi pénz van a zsebében és várt még egy kicsit.
Ella másnap reggel ismeretlen forrású, lefojtott örömmel és izgatottan öltözött kimenőre. Félve sietett, mint aki tarlóról mezítláb gyepre igyekszik; maga se tudta, miért. Telefonált a Klárának, hogy jön és megindult. Nyáriasra kendőzött kacér ősz ragyogott az utcán. A nap sugarai még melegítettek a lilás szürke párán átszűrődve, de a körút fáin már fonnyadtan csüngtek a sárga levelek. A komoly, sötét őszi öltözetek még eltűntek a makacsabbak vagy szegényebbek könnyű nyári ruhái és szalmakalapjai között. Nehéz teherautomobil dübörgött a kockaköveken s a túlsó oldalon hosszú sorban álltak az elakadt villanyosok. A Bazilika mellett egy úr megfordult utána s a Deák téren egy inasgyerek nevette a szemébe:
- Bukj el, szoknya, hihihi!
Klárával aztán a Művészház kiállítására mentek.
Az előcsarnokban egy keselyű képű ifjú művész beszélgetett a ruhatáros kisasszonnyal. A termekben szórványos közönség ődöngött, de egy nagyon nagy vagy nagyon kicsi vászon előtt fiatal festők magyarázgatták egymás műveit.
- Szervusztok, lányok! Gyertek csak, gyertek, hallgassátok - vonszolta őket egy csoport felé Lili.
Egy göndör, fekete hajú ifjú ceruzával kezében magyarázott:
- ... igen, amint mondtam, ez a kép nem akar semmit sem elmesélni, ez nem littéraire piktúra. Itt van ez a pár meztelen női test, itt szín és vonal van csak, semmi más. Ne kérdezzétek tőlem, hogy mit akarnak itt ezek a meztelen nők. Ugyanígy nem akar semmit a kép bal sarkában ez a szalonkabátos férfi, aki háttal áll nekünk. Igen, de azt mondja valaki, hogy ez az alak majdnem kiesik a képből. De nem esik ki, mert ott van középen hátul az a vörös, sematikus emberi alak, aki kinyújtott kézzel jobbra fölmutat. És ez volt itt a probléma. És ezért nagyszerű ez a kép. Mert bármit mondjanak kiszáradt gerincű ...
- Ella, itt van a Pista meg az Andor.
A két barát egyforma és egyaránt kifogástalan ferencjózsefben, cilinderben érkezett. Általános kezelés után más terembe vonultak. Lili és Andor hamar elvesztek a lassacskán megtelt termekben. Pista a másik két lánnyal megállt egy foltos szőrű lovon ülő meztelen férfi alak előtt. Pista föltette a monokliját - a legnagyobb bámulat jele! - néztek és hallgattak.
- Ezt a mázolást megvenném magának, Klára! Mi?
- Alászolgája - köszöntött rájuk önmagát gúnyoló parasztsággal Györke Béla.
Klára hirtelen elkezdett érdeklődni Lili iránt, talán már el is ment, pedig ő okvetlen szeretne vele beszélni ...
- Én megyek, megkeresem. Te itt maradsz, Ella, ugye?
Pista illusztrált angol lapokból tanult előkelőséggel ballagott az elsiető után.
- Hát visszajött? Maga egész csinos lány, Ella, - mosolyogta rá szelíd, gúnyos arcával Györke, mikor egyedül maradtak.
- Maga most ezt csak azért mondja, hogy örömet okozzon - szólt Ella és Györke kezére tette a kezét.
Györke, amint figyelmes vággyal nézett a leány szemébe, megzavarodott a sötét csillogással feléje táguló szembogár kifejezésétől. Ella arcán két piros vérhullám suhant végig; hirtelen megfordulva, végig mutatott egy képen:
- Nézze, de szép!
Közelebb mentek, hogy egészen egymáshoz hajolva, félig csukott szemmel csak zavaros színfoltokat lássanak. Györke a karján érezte a leány mellét.
- Már eleget néztem, Györke; jöjjön, menjünk egyet sétálni a teremben - szólt idegesen Ella.
A kiállításon ott volt mindenki, aki csak képet szokott nézni Pesten. Ott volt az arany paszománttal díszített sötétlila ruhás, fűzőtlen feminista; ott volt a zsíros cilinderű előkelő politikus; ott volt a fekete göndör hajú, télen-nyáron fehér kamásnis műbarát; ott volt a sok meztelenségen iruló-piruló, de mindenáron művelődni akaró házilány; ott volt a legdivatosabb irodalmi hetilap keserű kritikusa és kedves szerkesztője; ott volt a borotvált arcú ifjú írók gárdája, akiknek háta mögé ügyesen csoportosult egypár önképzőköri elnök; ott volt a vásárlási szándékkal hangosan kritizáló bankigazgató. Györke és Ella szívesen sodortatták egymáshoz magukat a folyton változó összetételű tömegben. Györkét csak az a hol gombostűfejnyivé szűkülő, hol tágra kerekedő szembogár érdekelte.
Már harmadszor nézték végig a kiállítást és még mindig találtak egy-egy képet, amelyet okvetlen még egyszer meg kellett nézniök. Mikor mindnyájan összekerültek a nagy teremben, Ella ideges volt a felsimogatott vágytól és többet akart. Öklét összeszorítva beszélt, beszélt, hogy valami eszébe jusson. Aztán lassan, lassan megnyugodott, végül is egész közönyösen kérdezte:
- Nem mennénk egyszer moziba?
Miután megállapodtak egy napban, Ella búcsúzott és ment. Györke lekísérte s amint a ruhatár előtt rásegítette a kabátot, egy pillanatra érezte a gömbölyű váll szerelmes melegét.
- Jön, ugye maga is moziba?
A szemük összevillant.
- Megyek.
Ella villanyosra szállt. Amint föllépett, szűk szoknyája fölszaladt szárközépig. Györke a megállóhely oszlopától nézte a szürke harisnyáról elhúzódó s újra visszasikló szoknya incselkedését. Beharapta az alsó ajkát és sokáig nézett a ténfergő villanyos után, s mikor cigarettára akart gyújtani, észrevette. hogy a keze remeg.
Elláéknál a legnagyobb jókedv uralkodott ebéd alatt. Ella vidám volt és pajkos a tűz körül játszó szerelemtől, a papa nagyokat nevetett, mert úgy találta magáról, hogy most ismét ravaszul járt el, a mama meg nem akart elmaradni a társaságtól, mert az nem előkelő. Ella a képekről beszélt, a papa ifjúkori emlékeit elevenítette föl; a mama pedig az őszi divat sajnálatos kinövéseiről ejtett el egy-két megjegyzést. A papa elszaladt rögtön ebéd után, a mama csak öt óra felé ment el hazulról. Ella egyedül volt egész délután. Kicsit zongorázott, kicsit Dehmelt és Verlainet olvasott. Vacsorához is egyedül ült, mert a papa és a mama, ünneplési szokásaikhoz ragaszkodva, ma is egy előkelő vendéglőben vacsoráznak. Sok vasárnap tompa nyugalma nyomta így fejére, idegeit szerelemre ébresztgetve, súlyos buja kezét.
... Györkét látta, amint lóra pattan. Csontos keze görcsösen szorítja a kantárszárat, de pirosra melegedett arca mosolyog ... Erő és szerelem! ...
- Háhá, kisasszony! Maga még fönt van? - nyitott be szobájába jeles apja.
Ella arca összerándult, de a haragot elűzte széteső arcvonásairól a bánat.
- No, kedves barátom, hát mit csinálsz itt? - kérdezte két kezét vidáman össze-összedörzsölgetve Harsányi.
- Gondolkoztam.
- Hát az se baj. Légy olyan szíves, ha nem találkoznánk holnap reggel, rendezd úgy a dolgaidat, hogy holnap délután itthon légy, látogatót kapunk és igen kívánatos, hehehe, nagyon kívánatos, hogy itthon légy. Most jóéjszakát, feküdj le szépen és álmodj szépeket.
Ella fogai görcsösen összevacogtak, mikor egyedül maradt. Kéj nyargalt végig sima bőre alatt: Anatole France Vörös Liliomának jelenetét látta, mikor a festő ölében ül az egy szál batiszt inges, szerelmes asszony és mámoros gyerekességgel gyümölcsöt majszol. Aztán undor fogta el: látta Catulle Mendés szűz királyát megundorodni a mások szerelmén. Ez a két kép forgott, változott nyugtalan álmában reggelig ...
Reggel csak egy csésze üres teát ivott: ijedő, örvendő izgalmát féltette. Aztán elment hazulról gyalog a körúton az Andrássy útig s rajta ki a ligetbe.
- Mért sápadt rongy az emberek arca vagy fényes olajnyomatú kép? - kérdezte magától zavaros öntudattal.
Ment és alig látott. Lüktető emberlánc húzódott mellette két oldalt fel s alá: feketén gördülő láncszemek, itt-ott egy-egy színes. Ment.
A Stefánia úton megnyugodott: jól esett a tiszta levegő szobától, remegéstől, szerelemtől összeszorult mellének. Le-lehunyta szemét, a köd kezdett fölemelkedni agyáról. Domború pirosra feslő ajkát lágyan foga alá szorította és megállt egy percre. A gonoszan, öntudatosan ráhajló pilla alatt szemében új szikra támadt s egy haszontalan kis mosoly mindent derűbe olvasztott. Aztán nyugodtan megnézte az óráját és villanyosra ült.
Otthon nemcsak, hogy asztalnál ültek, de a papa már a Pester Lloydot olvasta tányérja fölött kiterjesztve, ami azt jelentette, hogy a húst megették és édes tészta lesz, amit a papa nem szeret. Húsz éve, hogy haragja jeléül ilyenkor mindig újságot olvas - s húsz éve eredménytelenül. A mama egy darabocska graham kenyeret csipegetett látszólag éhesen, de étvágytalanságot kevélykedve. Köszöntését szívesen fogadták, szó se a későn jövésről, a legnagyobb nyájasság.
Mind a ketten mosolyogtak.
- Hát eljön! - mondta a papa.
A mama közben a lányára nézett, majd a papával váltott egy pillantást.
- Nem is vagy rá kíváncsi, hogy ki? - kérdezte türelmetlenebbül a papa. A mama rosszallóan forgatta meg szemét a papa irányában.
- Tessék? - szólt Ella.
- Arról beszélünk, hogy délután eljön - magyarázza most már nagyobb jóindulattal a papa.
- Ki?
- Hát a Zoltán.
- Ja! Igen? Jó.
- Mit »igen! jó!« ? - türelmetlenkedik a papa.
A mama az ujjával dobolni kezd a lornyettén és a papa elhallgat.
- Én nem bánom, papa ha ide jön, - szól egyszerűen a leány.
- Igazán nem bánod? Látod? No látod!! - kiált föl magáról elfelejtkezve a papa. De a mama szeme rebben és papa más hangon folytatja: - No igen, hát nem bánod, persze, hogy nem bánod. Mit is bánnál rajta? Na hát egészségünkre az ebéd!
És elfelejtkezvén róla, hogy ma nincs születésnapja se neki se a lányának, megcsókolta Ellát.
Ella bement a szobájába, beleült az ablak mellett egy karosszékbe, elővette Merejkovszkij regényét és bánatosan figyelte a lovagló Leonardo da Vincivel a repülő madarak szárnycsapásainak különös mivoltát ...
Kopogtak.
- Jó napot, Ella!
- Jó napot, Zoltán! Üljön le.
- Még mindig megvan a nyári színe.
- Hisz alig, hogy hazajöttem.
- Én már régebben itthon vagyok.
- Igen?
- Mit csinál, Ella?
- Olvastam.
- Én nem nagyon érek rá olvasni. Érdekes?
- Igen.
- Én már régebben itthon vagyok, a családommal kellett elintéznem egyet-mást.
- Az Adolf bácsival ...
- Igen, vele is, az egész családdal, mert úgy gondoltam, Ella ... Ugye, tudja, miért jöttem? Becsületes embernek tartom magamat; igaz, a papájával beszéltem, de ... ezt mégis magával kell egyszer komolyan megbeszélnem. Már körülbelül egy éve, hogy ezzel a gondolattal foglalkozom. Maga mindig tetszett nekem, Ella, azt maga is tudja. Maga nekem való lenne, a társadalmi helyzete is ... látja, én egészen komolyan beszélek. Maga művelt lány, Ella. Nevelni is tudna, mert egy üzletembernek arra igazán nincs ideje, hogy ... És én már egy kicsit benne is vagyok a férfikorban. Van némi különbség köztünk, ami az éveket illeti. De maga sokkal okosabb, mint én. Miért nevet, Ella? Talán elpirultam? Hisz igaz ... ez alapjában véve ... mindaz, amit mondok, ez az egész teljesen fölösleges. Maga ismer engem ... De mégis, a korrektség ... Látja, Ella, az ember az idő legnagyobb részében olyan léha ... igen, restellem magam előtt a komolyságomat. Szóval én már gondoltam arra, hogy jó lenne, ha hozzám jönne. Mit gondol, Ella?
- Ezek a komoly dolgok úgy megfekszik az ember lelkét. És maga választ akar tőlem. Maga tudja, hogy mit kér. Ott csillog a szemében, látom. De én nem tudom, hogy mit kell adnom. Félek, hogy ez az egész egy rettenetes - én is őszinte vagyok - egy rettenetes kelepce. Nem akarok csalódni, nem akarok sárba esni.
- Mért sárba?
- Nézze, Zoltán, elmondta, amit akart, várjon egy kicsit, majd meg fogom írni vagy majd értesítem.
A leány fölállt és kezet nyújtott a férfinek. Zoltán lehajolt, hogy megcsókolja és Ellának nem volt ereje, hogy visszahúzza a kezét. Azután kimentek a papához, a mamához, a teához és a szendvicsekhez.
Másnap délután moziban ültek; a Klára és angol kisasszonya, a Lili, Ella, Pista, Andor és Györke Béla. Két sápadt leány imbolygott föl és alá tálcájuk cukrát kínálgatva. A villanyos szellőztető makacsul zúgott. Szappanszagú levegőjavító illatszert permeteztek a gőzölgő embertömeg feje fölé. Egy hatalmas hölgy sztentori udvariassággal rendelkezett a helyet keresőkkel s a nagy kalapokkal. A legolcsóbb helyen egy kis gyerek ijedten bömbölt. Andor és Lili egymásnak dűlve figyeltek. Hátul berregett a gép és elöl, a fehér falon ütemesen siklottak a képek. Györke és Ella a legbelső két helyen halkan beszélgettek. Ella szeme előtt összefüggéstelenül ugráltak el egyes jelenetek: lóra pattanó, borotvált arcú cowboy, tengerparti úton vágtató automobil, pohos francia rendőr, nevetőport nyelt patikus, hegyi vasút kanyarogva fogyó sínpárja, olasz lovasbravúrok, svájci hegyek.
Györke beszélt:
- Érzi? Hogy egybe sodor bennünket minden, a többiek közönye és vaksága és egymás felé hajló lényeink titkos parancsa, érzi? Ne gondoljon most semmire, csak hallgassa magában a vére lüktetését, amely ebben a percben felém hajtja minden kívánságát. Ez a perc közös bűnünk, Ella. Maga most az enyém, érzi maga is, hogy az enyém. Nem lehetne jobban az, ha a karjaimban feküdne is. Ez a mi nászunk. Mi jöhet eztán? Aminek jönnie kell: a boldogságért készpénzzel fizetni. És várom, Ella, magát. Mit kér magától az az ember? Egy éjszakát, egy gyereket, egy tűzhelyt és semmi mást. Nem ebből áll az élet, a mi életünk. Érzi? Érzi, hogy fölöttük vagyunk? Érzi, hogy mienk az igazság?
Érzi azt a vad és habzsoló testi szerelmet, amelyben lelkeink tobzódnak? Csukja le a szemét és legyen az enyém egészen.
Ella összeborzongott és a villanyos lámpák fénye fölcsattant a sötétben. Zavartan, boldogan és megnyugodva mosolyogtak egymásra s nagy jóindulat támadt a lelkükben a társaság iránt. Amott zaj kerekedett a sarokban: egy úr olcsóbb jeggyel drágább helyre ült s nem akarta megfizetni a többletet. A legnagyobb páholyban megjelent a tizenegy gyermekes család.
Ella még az este megírta Zoltánnak, hogy hozzámegy feleségül.
• II.
• III.