Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 2. szám

Elek Artúr: Egy olasz biedermeier-költő

Guido Gozzano a neve és egészen fiatal ember. Tavaly megjelent verseskötetében még a huszonötödik születése napja elmúltán kesergett - azóta persze már ismét elmúlt egy esztendő fölötte.

A múló ifjúkorán kesergés és a nagy élmények, az ígéret nője után vágyódás a tárgya I Colloqui (A beszélgetések) című kötetének, amelyben korábbi és későbbi költeményeinek színe-javát antológiaszerűen egybegyűjtötte. Guido Gozzano nagyvárosi gyermek, Torino a szülőhazája, az alpestövi ipari város, amely az ősi olasz városok között a maga tizennyolcadik századi ábrázatával, utcáinak szabályosságával, éktelen rossz szobraival, barokkosan nehéz és sötét háztömegeivel olyan hatású, mint a gyermek az aggok között. Tele van ez a város, csakúgy, mint a környéke, mint a belőle kiszakított francia Savoya, a settecento emlékeivel, az empire felé józanodó rokokó stílus épületeivel, bútoraival, festményeivel, Voltaire és Rousseau századának levegőjével, illatával. Aki merengeni, aki álmodozni tud, az könnyen benépesítheti ezt a tájat a »természethez visszatérők« halkan járó, csöndes beszédű, elérzékenyedett tekintetű alakjaival, akik azzal a hittel bolyongtak az erdők mélyén, hogy minden bajnak, minden rossznak az emberek műveltsége az oka, az, hogy az emberek elfordultak az ősi természettől. Az ő korukban támadtak azok a furcsa vadember-idilliumok, amelyek a kultúrát nem ismerő tengerentúli tájak bennszülötteiben az emberideált ünnepelték. Valami sajátságosan ellágyult kor volt az, amelyet álmodozásából valójában a francia forradalom sem ébresztett föl. A havas ormú Piemonte békés zugaiba csak halk visszhangja jutott el a rémuralom dübörgésének, és Napóleon ágyúinak dörgése sem rezzentette széjjel azt az édeses színű szivárványt, amelyet a settecento álmodói festettek a maguk megálmodott égboltozatára. Piemonte megmaradt a romantika Olaszországának. Később, amikor megindult az olasz szabadságharc, az az újraszületési mozgalom, amelynek immár risorgimento a históriai neve, Piemonte lett klasszikus földje a »honfibú«-nak, a félénk és rajongó összeesküvéseknek, a carbonariknak és a hajnalodó szabadság vértanúságainak. Ez a kor volt az olasz biedermeierség kora, a csöndes érzelmességé, amelynek enteriőrjeiből elmaradhatatlan volt a »loretói Madonna szalmakeretű képe, Alfierinek, Napóleonnak mellszobra, az üveg alatt, keretben őrzött száraz virágfüzér, a füstös belsejű kandalló, az üvegbura alatt pompázó márványgyümölcsök, az »Isten hozott« és »Emlék« fölírású dísztárgyak, a kókuszdió csecsebecsék, a mozaikban kirakott Velencék, a fakó vízfestmények, a régieskedő kökörcsinekkel kifestett albumok, a miniatura arcképek, a dagerrotipiák, amelyek álmodozó alakokat ábrázoltak, a kopott nagy lámpa, amely a szalon közepén függött, a kakukkos óra, a damaszttal bevont székek.«

Ezek közé az emlékek közé menekül Gozzano, amikor reájön az az elérzékenyülés, amelyből a líra támad. Azok a régi házak neki benépesednek a hajdan bennök élt emberekkel, akiket rokonainak érez, akik után lemondóan vágyódik. Elhelyezi bennök, a régies formájú bútorokra leülteti, rég divatjukat múlt ruhákba öltözteti, krinolinosan, vuklisan maga elé idézi álmainak női alakjait, elgyönyörködik bennök, meg-megszólítja őket, mosolyog és gúnyolódik rajtok s a könnyeit cinikus szavakkal törli ki szeméből. Egyik legjellemzőbb költeménye a L'amica di nonna Speranza című. A családi fényképes albumban fönnakad a szeme egy fiatal leány arcképén, amelyre ajánlásul néhány szót írt hajdan egy rég elporlott kéz: ...»Speranzának az ő Carlottája, 1850. június huszonnyolcadikán.« Speranza a költő nagyanyja volt. És az az egy fénykép és a reá írt néhány sor egyszeriben megjeleníti neki azt az egész elmúlt kort, Speranza nagyanyó szüleinek házát, szobáit s a bennök folyó életet. Mint közöttük élő a tanúja Speranza hazaérkezésének. A későbbi nagyanyó tizenhét éves bájos leányka, aki a nevelőintézetből a vakációra tér haza barátnőjével, Carlottával. Az egész ház köréjük sereglik és ünnepli őket, akik a vizsgát fényesen megállották. A két leány a zongorához ül; Carlotta régi olasz dalokat énekel, Speranza kíséri.

O musica! Lieve sussurro! E gi nell' animo ascoso
d'ognuna sorride lo sposo promesso: il Principe Azzurro.
(Óh zene! Halk susogás! És elrejtett lelkükben már felmosolyog az ígéret jegyese: a mesebeli királyfi.)

Vendégek érkeznek, a nagybácsi, a nagynéni, és folyik a beszéd, a szapulás, a pletyka a Scala-színházról, az énekesekről, a politikáról a fiatal szárd királyról, aki után bomlanak az asszonyok. A beszélgetés kényesre fordul, a leányokat kiküldik a kertbe, Speranza és Carlotta a tavacska korlátjára könyökölve nézik a vizet és ábrándoznak róla, őróla, a költőről, aki Maffei grófnő szalonjába bejáratos, aki Mazzinit ösmeri, aki isteni verseket ír.

Gozzano velök van, végighallgatja a beszélgetésüket, miközben az albumbeli képet nézi, amely Carlottát elragadtatott arccal, ég felé fordított szemmel ábrázolja, mint ahogy azt annak a romantikus kornak divatja megkívánta.

... Ove sei
o sola che, forse, potrei amare, amare d'amore?
(Hol vagy, óh egyetlen, akit talán szeretni tudnék, szerelemmel szeretni?)

Érzelmességből, gúnyosságból, hitből, kételkedésből szövődik Gozzano költészete. Elragadtatott hangjai, kitörései nincsenek. Alapjában lágy és elérzékenyült természet, amely azonban restelli ellágyulásait és cinikus fintorokkal próbálja megtéveszteni az embereket. Vágyva vágyódik az érzelmesség korszakaiba, de beszélni csak gúnyosan beszél róluk, csúfolódik velük, önmagával, az ideáljaival. Tiszta lírai hang, a magafeledkezés hangja, csak nagy ritkán üti meg költeményeiben az olvasó fülét. A nagyváros gyermeke a nagyvárosi élet hazug, tüntető nyelvén mer csak beszélni arról, ami legfontosabb és legdrágább neki. Fél, hogy a körülötte lebzselő emberek őt is romantikusnak bélyegeznék meg, hogy kinevetnék, hogy elvitatnák tőle a »fibra latiná«-t és költészetét férfiatlannak mondanák. Kicsinyes aggodalmak, amelyek sok költeményében megbosszulják magukat, mert felemás hatásokat keltenek, ki-kizökkentik az olvasót, kellemetlen érzéseket okoznak. Néha azonban jólesik a hangnemeknek ez a keverődése, kivált a hosszabb költeményeiben, amelyek amolyan lírai elbeszélések. Az egymást váltogató hangnemek elevenebbé teszik bennök az elbeszélést, éberebben tartják az olvasót, s a játszi hang után annál megragadóbban hat egy-egy szívből szabadult mély emberi hang.

Kötetének leghosszabb és leghíresebb költeménye - mert mindenütt ezt idézik reá és neki köszönheti népszerűségét - a La Signorina Felicita ovvero la felicit című. Lírai elbeszélés ez is. A címe lefordíthatatlan, mert a Felicita női névvel, meg a felicit (boldogság) főnévvel való szójáték. De maga ez a cím is jellemző Gozzanóra: már benne kezdi az alakoskodást, hogy a nagyigényűség vádját eleve elhárítsa magáról és hogy megtévessze az olvasót a költemény igazi tartalmára és szándékára nézve.

Szent Felicitas napján Felicita kisasszonyra emlékezik, egy falusi gazda leányára, akinek gyakran volt vendége, miközben Ivrea havasalji levegőjében beteg tüdejének gyógyulását kereste. Felicitáék egy elhagyott nagyúri »villában« laktak, egy régi kastélyban, amelyben hajdan nagy urak éltek és amely elhagyatottságában is megőrizte azoknak a szép napoknak fanyar illatát. Az üdülő beteg, meg az egyszerű falusi leányka között csöndes idillium fejlődik, amelynek Felicita félig öntudatlanul, a fiatalember teljes tudatossággal, remélve is, kételkedve is, engedi át magát. Megcsömörödve gondol a városra, addigi életére, az irodalomra és hiúságaira, s úgy tetszik neki, hogy boldog ember válnék belőle a félreeső kis tanyán, az igénytelen, a nem szép, a flamand típusú leányka mellett. De érzelmei cselekvéssé nem alakulnak, csak reflexióknak maradnak. Semmi sem történik közöttük. Egy-egy érzelmes hangja a fiatalembernek, egy-egy önfeledt sóhaja elárulná, hogy mi történik benne, de mindjárt tréfába, gúnyba fojtja. A leányka főz, varr; a fiatalember mellette ül és nézi csöndesen, elégedetten. Egyszer fölmennek a padlásra, ahol a sok régi holmi között a »marchesá«-nak, a ház hajdani úrnőjének kísérteties arcképét tartogatják. A két fiatal kinéz a kerek padlásablakon, abba a kicsi világba, amely a kastély alatt elterül és amely kicsiben az egész nagyvilág, az egész élet, amelyben hegyek, vizek, emberek élnek, tülekednek, amelyben babérfák lombosodnak és arany csörög. Gozzano költészetében ritkák az ilyen lírai magafeledkezések. Egy pillanatra különbséget, masque-ot, mindent elfeled, egy pillanatra kitágul a szeme és a látszaton keresztül belelát a rejtett valóságba, az élet értelmébe. Azután folytatódik az idillium és egymást váltogatja az érzelmes, az enyelgő, a gúnyolódó hang, amígnem üt a búcsú órája, amikor a betegnek tengerentúlra kell utaznia, hogy utolérje a menekvő napfényt és meleget. Tudja, hogy a leány szereti, ő is nyugalmat és békét érez közelében, meg is kérdi tőle, hogy elmenne-e hozzá feleségül, de a kérdése nem komoly, elszánás nincsen benne.

»Signorina, s'io torni d'oltremare,
non sar d'altri gi? Sono sicuro
di ritrovarla ancora? Questo puro
amore nostro salir l'altare?«
E vidi la tua bocca sillabare
a poco a poco le sillabe: giuro.
Giurasti e disegnasti una ghirlanda
sul muro, di viole e di saette,
coi nomi e con la data memoranda:
trenta settembre novecentosette ...
Io non sorrisi. L'animo godetto
quel romantico gesto d'educanda.

Az egész idillikum játék neki, játék a messze múlttal, amelyben az élet oly kívánatosnak tetszik neki, kicsúfolása az önmaga érzelmességének

M'apparisti cosě, come in un cantico
del Prati, lacrimante l'abbandono
per isole perdute nell' Atlantico;
ed io fui l'uomo d'altri tempi, un buono
sentimentale giovine romantico ...

Quello che fingo d'essere e non sono!

Hangulatfestő költészet ez. Egy-egy versszaka száz évvel visszaviszi az embert az időben, hogy megelevenedetten látja maga körül a régi kőnyomatok világát. De már a következő versszak széjjeltépi az illúziót. Egy-egy könyörtelenül beledobott sorral egyszeriben kijózanítja az olvasót Gozzano: a finom álmodozóból kiütközik a bíráló, a hitetlen, a gúnyolódó. Hangulatrajzai azért nem evocatiók, hanem csak pastiche-ok, de ilyeneknek megtévesztően ügyesek. Van egy hosszabb költeménye, amelyben Pál és Virginia történetét mondja el úgy, hogy beléhelyezkedik a költemény korába, hogy szinte a szereplőjévé válik és egyben a mi korunk szemével néző szemlélője marad, józan materialista, aki minden megindult pillanatának hatását egy-egy csúfondáros megjegyzéssel igyekszik eltörölni.

De vannak tisztább hangjai is: egy-egy költeménye, amelynek megírása közben nem törődött egyébbel, minthogy egy érzelmi állapotát lehető híven és frissen megérzékítse. Ilyen például Cocotte című költeménye. Egy gyermekkori emlékéről álmodozik benne. Egy szép nőről, aki egyszer, amint a kertben játszott, a szomszédos kertajtón át kinyújtotta feléje a kezét, édességet adott neki, azzal »mint akinek sietős a csók és sietős, hogy visszavonja a száját, a kertajtó rácslécei közül megcsókolta, mint ahogy a kalitkába zárt madárka csókol ... És elbámultam rajta, hogy az arcom mellett látom azt a szájat, amely annyira, annyira különböző az édesanyámétól!« A tündéri nő, aki a csöpp gyermek képzeletét annyira meglepte, egy cocotte volt. És ez a szó, amelyet az édesanyja szájából hall először a gyermek, a tojás, meg a tyúk tréfás képzetét kelti föl benne:

Co-co-tte ... La strana voce parigina
dava alla mia fantasia bambina
un senso buffo d'ovo e di gallina ...

A szép cocotte képe, mint az első szerelem szimbóluma él az emberré lett gyermekben, olykor megelevenedik benne és fájó vágyódással tölti el, mint mindaz, ami elérhetetlen:

Il mio sogno é nutrito d'abbandono,
di rimpianto. Non amo che le rose
she non colsi. Non amo che le cose
che potevano essere e non sono
state ...

Gozzanónak ilyenek a tiszta lírai hangjai. Azt lehetne mondani róluk, hogy egy kissé erőtlenek, egy kissé bágyadtak, mint az olyan költőkéi, akiknek nem voltak nagy élményeik. Akiket igazi szenvedély meg nem rázott, akiknek lelkén az élet szele keresztül nem süvített, akiknek csillaga még föl nem jött a fekete égen.