Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 1. szám · / · Barta Lajos: Pusztai történet

Barta Lajos: Pusztai történet
I.

Messze, messze, a sík mező fölött, a végtelennek látszó ég alján napnyugat felé látszott egy fekete folt; ez volt a fegyverneki torony. Ott ment el a vasút, azontúl messze folyt a Tisza.

Onnan, a torony felől, mintha a végtelen egyenességen ott már más ország lenne, jött egy hórihorgas ember, gyalog. Sovány, beesett, elkényszeredett arcú ember volt; olyan valaki, aki sokat nélkülözött, sokat szenvedett, akit rossz sors vert kívül, rossz természet marcangolt belül. Ennek az embernek a lába nagyon hosszú, a törzse nagyon rövid, a karja megint nagyon hosszú volt; mintha két póznán járt volna. A végtelen mezőkön csak alig akadt ember, akitől néha megkérdezte:

- Jól megyek a gerendai tanyáknak?

- Csak arra tartson, amerre a hollókat látja! - mondták neki már régóta.

A levegőben messze csakugyan látott magasan fönn feketedni, sötétedni valamit; olyan volt mint egy nagyon alacsonyra szakadt felhődarab, amely folyton változtatja a formáját, mert erős szél szeszélyesen szaggatja. Hát ezek voltak a gerendai hollók? Szép hely lehet az, ahol felhőnyi a fekete holló! Micsoda lárma lehet, ahol az a sok varjú károgva sír!

De még soká kellett a tikkasztó hőségben mennie, amíg láthatta, hogy a távoli fekete folt riadozó szárnyakra, kanyargó, suhanó, keringő fekete dögmadarakra szakadt szét. Az alföldi nap még sokáig égette testét, lábával még soká rúgta a kocsiút porát, amíg egészen közelről föltűntek a határtalanság közepette, a szertelen ég alatt szerényen kushadó tanyaházak, amíg a forró napsütésben a barna nádfödelek közül kiemelkedett előtte két vörös cserepes ház, egyik fönt, a másik lent zárva be a tanyák sorát: az egyik az iskola, a másik a bérlői lakás.

Nagy kutyák ugattak a tanya körül; vad, kócos kutyák, a nyakukon lánc, azon egy fadarab, mint valami érdemrend annak, aki fürgébben tud az idegen lábába harapni. Megrohanta négy-öt kutya; számított erre, még az úton vágott egy nagy husángot egy akácról, avval közéjük sújtott. Elszánt embernek látszott, semmi sem lepte meg.

- Dögök! - mondta kurtán, mikor a kutyák szétrebbentek és háta mögött összevicsorították fogukat.

Fülsiketítő zajjal kerengtek a varjak a tanya fölött; sok kilométernyi hosszan, magasra fölnyesett, óriási nyárfák vonultak nyílegyenesen keresztül a rónán; azokon tanyáztak a varjak tízezrivel. Fölnézett hozzájuk szúrós, szürkezöld szemével; nem tudott elcsodálkozni, pedig nem látott ilyesmit sohasem, mert északról, fenyőerdős vidékről jött. Ezekre is csak azt mondta:

- Dögök!

Fásultság és megvetés volt ebben, ahogyan ezt mondta.

Egy vén asszony ült egy lócán egy tanyaház előtt; hervadt volt, mint egy múmia; mereven ült; a nap rásütött és égette, de mintha nem érezte volna, vagy nem tudott volna már mozdulni; a legyek nagy rajban röpködtek körülötte, szerették volna kikezdeni, de az emberek, akik ezt az eleven halottat ideültették, okosabbak voltak, mint a legyek: zöld tilangléval, mint valami fátyollal bekötözték az arcát.

A nyár ragyogott, a varjak károgtak, a tanyaudvaron nem volt senki sem. Megkérdezte azt a halottat, aki zöld tilangléban maskarásra díszítve ült a lócán:

- Melyik a bérlő háza?

De a halott nem felelt.

- Dög! - mondta most már harmadszor is.

Mindjárt eszébe jutott, hogy fölösleges kérdeznie, mert nyilvánvaló, hogy az a kiugró tornácos, az a bérlő háza. Mert a bérlő csak nem lakhatik a két cserepes ház közül az egyszerűbben. Mérges is volt magára, hogy ezt kérdezte és magában bosszúsan gondolta:

- Ez megint jól kezdődik.

Nekivágott aztán a háznak, fölment a tornácra, egy nagy piros zsebkendővel, amivel eddig a verejtéket törölgette arcáról, leverte a port drabális cipőjéről, a husángot nekitámasztva a falnak, bement a belső folyosóra, ahonnan jobbról-balról ajtók nyíltak. De itt sem volt senki; mintha aludt, vagy elbújt volna mindenki a roppant hőség elől. Találomra bekopogott az egyik ajtón. Amit látott, az meglepte, magához bilincselte és megijesztette. A lefüggönyözött szobában, a padozatra terített matracokon, egy szál ingben, tagjait kéjesen és boldogan széthányva a hűvösségben, isteni nyugalomban aludt egy kövéres, harminc körüli hölgy. Nem ébredt föl; ijedten tette be az ajtót.

- No, ezek nem félnek! - gondolta magában és megértette, hogy ez a nagy hőségtől és a nagy biztonságtól is van, attól a rendtől, mely minden parasztot-cselédet kívül tart az ajtón. Idegen pedig honnan vetődnék elő az égető napmelegben, a lángban álló végtelen rónán!

Tovább ment és megint csak találomra egy másik ajtón kopogott. Aztán várt; megint kopogott.

- Na! - mondta belül egy erős hang.

Benyitott; ingben, gatyában, kigombolt mellel, mezítláb egy megtermett, vérmes arcú, rövidre nyírt fejű, vastag, fekete bajuszú embert talált, ott föl-alá sétálva a behűvösített szobában. A félmeztelen ember csak föl-alá járt és egy jó, illatos szivart szítt.

- Zsidó! - mondta magában a hórihorgas, de mindjárt hozzátette:

- Nem baj. Fő a kenyér!

A szivaros ember kíváncsian nézett rá; most bemutatkozott.

- Van szerencsém bemutatkozni: Zimai János.

- Á - mondta nagy gesztussal a másik - a tanító úr! Én Léderer vagyok, a bérlő. Tessék helyet foglalni. Egy nappal előbb tetszett érkezni?

- Igen kérem; gondoltam: inkább egy nappal előbb, mint utóbb.

- Na, sok dolga itt nem lesz tanító úrnak. Télen nem gyünnek iskolába, mert elnyeli üket a hó; nyáron nem gyünnek, mert akkor ki vigyáz otthon az apróbbakra. De a törvény azt mondja, kell iskola! Hát kell iskola. Én megfizetem a tanítónak, ami jár. Tudnám én azt hogyan kell csinálni. De én nem adhatok jó tanácsot a miniszternek. Az urak odafönn azt jobban tudják.

Papucsba bújt, magára kapott egy földig érő porköpönyeget, fejére csapott egy keréknyi szalmakalapot:

- Megmutatom az iskolát!

- Kérem; parancsára! - mondta engedelmesen a tanító.

Kiléptek a házból és kinn álltak a végtelen ég alatt; körös-körül termett a beláthatatlan sík föld; meleg, kövér szaporaság sugárzott belőle a magasba.

- Ja ez már így van a miniszter urakkal; kitalálnak a szobában ülve mindenféle törvényt, hanem tessék egyszer gyakorlatban ...

Törvény, miniszter, mindez olyan idegenül és furcsán csengett a roppant mennyboltozat alatt, a puszta határtalanságában, a Tisza és a Hortobágy között, ahol a természet lenyűgöző ereje parányivá tette az embert, álomnak mutatott minden kultúrát, ahol egy nagy szenvedély sugárzott a porból: teremni!

- Nős? - kérdezte a bérlő.

- Nem kérem; özvegy! - mondta a tanító.

- Gyerekek?

- Hála Isten nincs!

A bérlő csodálkozva nézett rá, olyan sok öröm hangzott a tanító szavaiból.

- Nem bírom a sírást. Öngyilkos tudnék lenni.

De rögtön érezte, hogy elhibázta a dolgot. Ez rossz bemutatkozás. Gyűlölködő érzés támadt föl benne a bérlő iránt, aki pedig már elfelejtette, hogy ő mit is mondott. Indíttatva érezte magát, hogy elmondja neki elkényszeredett múltját, azt a szenvedélyt, mely az elhalt feleségéhez fűzte, azt a vad féltékenységet, mely éjjel-nappal gyötörte, azt az éjszakát is, amikor egyszer egy nagy késsel lopódzott az asszony ágya mellé, mert az őrület azt mondta neki: öld meg! öld meg! - mert biztosan tudta, hogy megcsalja, egészen odáig, amíg egyszer forró testtel, mezítláb ki nem szökött egy éjszaka az ablakon, amikor ő aludt, amitől meghűlt és meghalt, itt hagyta őt a bánattal és mardosással, a fájdalmakkal, amik a vad és nélkülözésekkel megrakott szegénységben jobban marcangolták az eszét és szívét, mint az ezernyi varjú jajgatása most a fülét. - De lehet ezt elmondani? Az ember csak lenyom mindent a gyomrába, a torkába, nem beszél, csak mindent magába fojt, míg egyszer meg nem telik és mint a vihar kiszakad belőle, ami benne epévé, méreggé, gennyé fülledt.

A tanító hallgatott.

- Pedig itt nem lehet asszony nélkül maradni! - szólt a bérlő. - Itt meg kell házasodni! Különben rosszabbul él, mint a kutya.

A tanító szíve félelemmel és kéjjel dobbant meg. Forró, sóvár érzékiséggel gondolt arra, hogy egy fiatal, tiszta nőt megint a magáénak mondhasson. A lélegzete rövid és fojtott lett, de már szorongott benne a nagy félelem: meg tudja-e magának tartani? A pusztákra, a végtelen mezőkre, az elhagyatottságra gondolt és azt hitte, hogy igen.