Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 24. szám · / · Babits Mihály: A férfi Vörösmarty

Babits Mihály: A férfi Vörösmarty [+]
(A második és a harmadik)

6. Megint életfilozófia. A fogoly megint visszatér börtönébe.

A Merengőhöz c. költemény, melynél szebb nászajándékot, mint Vörösmartyné maga mondta, menyasszony még nem kapott, s melyet a szavak vibrálása, a nemes és mély színezés, a heves és mégis gyengéd érzés, amely a gondolatok mélyéről tompán csillog át, Vörösmarty legszebb költeményei közé avatnak, ez a költemény voltaképen nem Laurához szól, hanem magához a költőhöz, Csongorhoz, sőt önmaga ellen és Csongor ellen: kisérlete az önfegyelmezésnek és egyenes folytatása a Csongor gondolatainak. Ez a nagy lélek - sokkal nagyobb és tagoltabb, fínomabb, hogysem egyensúlya minduntalan fel ne billent volna - most még egyszer megpróbál végleges egyensúlyba jönni. Miután megtalálta azt a szerelmet, amely Csongort kielégítette, ő is ki akar elégülni és megnyugodni az egész élettel, melyet senki sem lát és élvez jobban mint ő. Nem lehet-e most a látás élvezete maga is kielégülés és filozófia? A megoldásnak ezt a módját próbálja meg a Tót Deák Dala. A koplaló, fázó, tót diák, akinek semmije sincs, a világ szépségével gazdag és boldog. Erős ég, szilárd föld, nap és hold, arany világ, ezüst világ, és a jövő ezer lehetőség - "ha majd nagy úr leszek, Ispán, alispán, potrohos, Magam, cselédem aranyos“ - mind az ő birtoka. A vers refrénje - ó szép világ, roppant világ, dicső világ, erős világ és a többi íly felkiáltás - szimbólikusan jellemző Vörösmartyra.

De még egy gondolat csillámlik itt föl, még egy lehetőség a kielégülésre, az energia-felesleg levezetésére.

- S ha mindezt megúnom - mondja a tót deák -:

Csak tőlem függ, mivé legyek.
A legdicsőbb magyar leszek,
Mihelyt csak akarom.
Hazám naggyá teszem,
Ki szólhat ellenem?

Amit a tót diák tréfásan mond, abban Vörösmartynak nagyon komoly, vissza-visszatérő gondolata van, mely immár létkérdés számára. Amikor a merengőhöz így szól:

Ne nézz, ne nézz hát vágyid távolába
Egész világ nem a mi birtokunk, -

Akkor már közel van ahhoz a mondáshoz, melyet első tanulmányunk elején idéztünk:

Mi dolgunk a világon? küzdeni
Erőnk szerint a legnemesebbekért.
Előttünk egy nemzetnek sorsa áll. -

És íme e lélek életének örök körforgása: erejét ismét a nagy nemzeti munka szolgálatába veti, mely lázasabban pezsg, mint valaha. A munka: ez az utolsó reménység a kielégülésre, mely túléli a szerelem reménységeit és a költő lázas kétségbeeséssel lesz a munka bajnoka. A nemzet ügye most a saját ügye lesz és ezzel hazafias költészete, mely régen epikai volt, teljesen líraivá lesz és így remekké. És ha már a réginél kiemeltük, hogy a költő csak látszatra a mült költője: most már e látszat is elmarad: minden a munka, minden a jövő. "Nap a jövő, a múlt csak hold“ - mondja a költő. Az eposz meghalt; az utolsó, a Két Szomszédvár, már nem is volt eposz. A történeti drámát, a Shakspere-féle históriát még megpróbálja Cilleivel: de íme jobbágyjeleneteket vegyít bele, melyekre a legújabb politika nélkül nem gondolhatott. A drámai költemény - Árpád Ébredése - prológusa lesz a nemzeti színháznak, valóságos apotheózisa a kultúrmunkának. A költő humánus és szabadkondolkodó. A ballada - az Árvizi hajós - Wesselényit dicsőíti; s tragikumán a Jótétemény öntudata győz. Az epigram - Hahneman, Guttenberg, Pázmány s több - a felvilágosodott munka dicsősségét hirdeti, végül is, hatalmas ötlettel, a legnagyobb reakciósnak adva a szájába:

Pázmány, tiszta valóságnak hallója egekben,
Megtért térítő, állok az Isten előtt
S hirdetek új tudományt: halld és vedd szívre, magyar nép:
Legszentebb vallás a haza s emberiség.

A hazafias beszélyke pedig annyira közeledik a jelen felé, hogy az utolsó, a Katona című, már egy új országgyülési törvénycikkre vonatkozik, s a költő egyenes politikai cél szolgálatába hajtja népnyelvi ismeretét és azt a tehetséget, mellyel a naiv ember gondolatmenetét utánérezni tudta. Mindezek a versek Széchenyi szellemét lehelik. A Fóti dal, a Himnusz, az V. Ferdinándhoz c. versek szerzője lojális és opportunista. De e látszólagos józanság mögött a szenvedélynek époly hatalmas hullámai zajlanak, mint Széchenyinél - mint a forrás a szikla mögött. A költő munkát kíván és semmi kicsinyt sem vet meg, mint Széchenyi. A legcsekélyebb, legprózaibb dolgok a hölgyek magyarsága, egyes városok emelkedése, a hazai borok jósága és tisztasága, szenvedélyes, túlzottnak látszó, de önkénytelen magukkal ragadó, mert nagyon őszinte lírai kifakadások okozóivá lesznek. Minden mindjárt szenvedélyes lesz és ódai. A munka a fő, a lázas munka, az egyetlen remény, felejtés, kielégülés. És a költőnek féktelen gúnyja veri azokat, akik nem dolgoznak, akik csak "szőnek, fonnak és akarnak“ - épen mint Széchenyié. Gúnyolja a magyart, aki "egy kis reszelt alkotmányt“ kíván, egy pipa dohányt, diadalt, hivatalt; a magyart, akinek írói "a téli est unalmiban“ írják könyveiket, gúnyolja az Unalmat, e legrettenetesebb rémet, melyet a kielégíthetetlen Csongor írójának mindennél jobban útálnia kell:

Holdvilág az arcod
Kályha termeted,
Régi főkötőtől
Boglyas a fejed.

Vörösmarty az unalmat érzi a speciális magyar rémnek, magyar átoknak. "Valahára köztünk und meg magadat“ - mondja az Unalomnak - ugyis elég a nyüg e nemzeten.

De a búzdítás és a gúny hátterében, mély melankolia szólal meg. A költő érzi, hogy a munka maga is hiábavaló és bizonytalan.

Azóta foly a munka
Jól rosszúl, mint lehet,
A sors borongva néz el
A kűzdő hon felett.

De - dolgozni kell. Ki tudja, mint lesz? Eddig minden hiába volt.

Ki mondja meg, mit ád az ég?
Harag, káromlás volt elég;
Gyűlöltünk, mint kuruc, tatár,
Bánkódtunk, mint a puszta vár...
- - - - - - - - - - - -
A gyűlöletnél jobb a tett,
Kezdjünk egy újabb életet.

Dolgozni...

 

[+] L. az Ifjú Vörösmarty c. tanulmányomat, mely szintén a Nyugatban jelent meg.