Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 23. szám

Kaffka Margit: Utólszor a Lyrán - - - -

Egyszer varázslóasszony képébe jött, Véletlen volt a neve.
- "Bízd rám, ideigézem! Itt terem ablakon, - kéményen át is!
És azt hiszi, hogy a szive hozta. "Téged kereslek hajnal óta!“ - szól.
- De ha alkonyatkor jön is, - ha egy órára; - mégis csak a halálod előtt!...
Majd felöltöztet, mint rég, vágya szép köntöseibe, hogy ragyogj!
Majd szűzzé csudál és ifjuvá dicsér megint szerelme. -
- Önts olajat a mécsre, asszony, és világíts a küszöböd elé!
Mert bocsánaton és alkuváson még eladók gyönyörű percek!“

De ülve maradtam én és rajzoltam ujjammal a porba.
"Már készülődik az alkony, kevés az idő, későre jár!
Egykor mondtam: "Várj, szerelmem, amíg orgona nyílik; majd jön a nyár!“
- - - De akkor is messzi járt tőlem már a bimbós csudálkozás.
Kislyánrokolyáim friss, kartonos illata elillant régen; -
És két mámortalan szememre hiába borult két dús, lila fürt. - - - -
Mindegy! Most fejem körül már ősz hajak lágy glóriája ezüstöz
Most itt ülök; s zümmögöm, - utólszor a Lyrán, - még magányom hegyibeszédét.“

"Boldog, bizony, ki már szűzre vetkőzte, özveggyé sírta szívét,
S ágytól-asztaltól az Élettel elváltan még élni tud,
Ki már képeskönyvet rajzolt a tarka világról, - kicsinyült s torz alakokkal
S lapozza, - ha a Bánat is, utólsó, szép társa már elhagyni készül.
- - - - Ki, bár későn-érve, s fukarul adta a csókjai fanyar gyümölcsét,
És nem állt kezéhez a Lyra; - - - de menni idejébe' tudott. - - -
Ki leszerelvén; megértette és feloldozta sorsát és magát,
És egyedül, - egyedül, egyedül mehet a halála elébe!“