Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 22. szám · / · Bálint Aladár: Idegen földön

Bálint Aladár: Idegen földön
Strassburg felé

Térülnek, futnak a könnyfakasztóan szelíd mezők, lombok, simul az úthoz, a sínek oldalához a zöld vizű hű Marne.

Alig félórája, hogy a kocsi kiröpített Párizsból, már hengerednek, feszülnek az egymásra gyömöszölt emlékek, képek, káprázatok.

Párizs, Párizs, kiáltottuk tüdőnk megfeszítésével, Párizs, Párizs; megrokkantunk, felszívódtunk és most hűtlenül, kalmár lélekkel latolgatjuk, mit kaptunk, mennyit nyertünk, hogy is volt?

Futnak a mezők, rokkant homlokát felemeli valamelyik ódon város felett őrködő csonka fekete gót templom. Párizs már messze van.

Messze van már Párizs és ahogy távolodik, akként ékeli bele képét az emlékek tömbjébe egy-egy idegen város.

Jönnek már, közelednek, Nápoly, Róma, Firenze, Nürnberg, Drezda, Berlin, München és a többiek. Mind idetolakodik alattomos orv surranással, hozzátapasztják magukat a Város mindegyik darabjához, hogy megrontsák tükre fényét, tisztaságát.

Ne emlékezzünk részekre, szétszórt darabokra. Az egészet, együtt, egyszerre kell megérezni, mert különben Louvre egy óriási labirintusa a rablott kincseknek, Guimet idegrontó keleti zsibvásár, Cluny szégyenkezve lapul meg a nürnbergi germán múzeum mellett, bronzokat Nápolyban különbeket látunk, márványt Firenzében, freskót Assisiben, Drezda tisztább, a sixtusi kápolna Rómában van és kávé mellé több képeslapot adnak Budapesten.

Párizs lelkét keresve felhangoltam érzéseim húrjait, erős kézzel kaptam a pillanatok angolnateste után és mondogattam önnönmagamnak: vigyázz, Párizs beszél hozzád!

A Notre-Dame kiméráinak tövében, ahogy magam is megkövülve lestem az alant kavargó csodálatos zsombék pihegését, ahogy a "mindenen túl bölcs mosolygásával tekintettek le a sorbarakott okosfejű kőapostolok; egyenes méltó ősei a Renanoknak, Voltaire-eknek és egyéb kitűnő franciáknak.

Ahogy az opera lépcsőjéről lemenet elnyelt, megnémított a Boulevard, ahogy mint egy megszédített, fejétől megfosztott szalmabábut lökött ki magából a Louvre, a Guimet.

Mindez már csak emlék, ismeretlen vidéken futó vasúti kocsi sarkában fáradtan, fázósan nézelődő idegen látomása, aki szeretné, ha talán már el is felejtette volna mindezeket.

Fanyar ízzel érzem a felcsipegetett édes mézcseppeket és céltalannak találok nagyon sokat, sok emberi erőfeszítést, amiről néha hajlandó lettem volna azt hinni, hogy talán mégis valami.

Mennyi szobor, mennyi kép nyújtja ki csápját a szemlélő emberre. A Luxembourg, Petit Palais termei, Durand Ruel lakása; lerogynak a falak alattuk. Semmi, semmi. A vásznak mögött, márványban, bronzban zengett az energia, ökölmutogatás, csatakiáltás. Kihűltek a vásznak, szobrok és ma üresen, hidegen, szinte csodálkozva állnak a helyükön.

Giorgone, Tizian, Greco után odaérünk Olympiához és dörzsöljük homlokunkat. Érdemes volt? Ezért?

Egy flamand gobelin után az uzsonnázó társasághoz tévedünk és unott arccal elhaladunk mellette.

Hányszor fogjuk még elmondani bizonyos tízesztendők múltán: érdemes volt?

Majdnem hajlandó vagyok azt hinni, hogy csak olyasmiért szabad és érdemes tollat kézbe venni, ami már legalább háromszáz esztendős elmúlt.

Ha mégis eszünkbe jutna lelkesedni, örülni valamiért, az talán új fajta repülőgép vagy a metró vagy ezekkel egyenlő értékű legyen. Ezek pozitív dolgok és akkor is azok maradnak, ha újabbat hoznak helyettük.

Idegenségem és egyedülvalóságom kivetít a környezetemből és érzem, hogy a sínek végét hogy fogja, tartja minden bölcsesség, minden visszatérés közepe, Budapest, a soha hátat nem fordító, hűséges, örök szerelmes.

Újra forgatom - mintha biblia lenne -, újra olvasom, már nem is tudom, hányadszor, Ady Endre füzetét, a Vallomások címűt.

Szinte sajnálom a sok újságot bújó utast, kik hírlapi fecsegésekkel szívják teli fejüket. Büszkén olvasom a magasabbrendűség hitével Ady írásait.

A hatalmasan zengő monumentális mondatok kereteit feszíti, szinte széjjelrobbantja az a súlyos és imponáló módon összesűrített alig belátható perspektívájú mondanivaló.

A zsenialitás szignuma lebeg, világít e sorok felett.

Megállapítások, egy mondatba szűkítve, amelyekhez mások csak könyvhegyeken át jutnak, bölcsességek, amelyek másoknak végső konzekvenciái és amelyeket ő csak úgy mellékesen szór el sorai közé.

Megtölt, átfűt ez a teljesség, bőségesen áradó emelkedettség. Érzem, hogy tartozom valahová, belémfutnak a távollevő emberek, színek, történések, múltak, okok láthatatlan horgai. Emberek, múltak, amelyeknek sorsa, lelke, véresen, elevenen, ott bujkál, ott sír a vékony füzet lapjain. Tovaszáll az egyedülvalóság, az idegenség didergése és már ott tartok , hogy nem is érdekel sem Strassburg, sem semmi más.