Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 22. szám · / · Kádár Endre: A hegedűs meg a fia

Kádár Endre: A hegedűs meg a fia
1.

Élt itt egyszer egy öreg hegedűs, akinek volt egy fia. És miután a hegedűs örökké azon fogadkozott, hogy minden másnak adja inkább a fiát, mint hegedűsnek: a fiából hegedűs lett. S talán ezért került melléje az operába is. Mert váltig fogadkozott, hogy ha már hegedűs is lett a fia, mindenhova megy inkább, mint az operába. Nagyon hasonlítottak egymásra, az apa és fiú. Az öreg hegedűs ugyanolyan volt fiatal korában, mint a fiatal hegedűs és bizonyos, a fiatalból olyan öreg hegedűs lett, mint az öreg volt. Csak a tekintetük volt különböző. Az öregé szelíd, révedező, a fiatalé határozott, mint aki még sokat vár az élettől. Furcsa: az öreg hegedűs azt tartotta magáról, hogy ő nem olyan, különb, mint a többi hegedűs; furcsa: a fiatal is azt tartotta magáról; egymásról pedig azt tartották, hogy nem különbek, mint a többi hegedűsök. Egyszóval megmondva: rendetlen emberek.

Apa és fiú azért kitűnően megértették egymást. folyton együtt jártak, együtt laktak, együtt mentek éjjelente haza, csak akkor voltak idegenek és szigorúak egymással szemben, ha mesterségükről volt szó. Ez baj csinált közöttük. Mint a zenélő óra, bizonyos időközökben rákezdett erre a témára az öreg hegedűs; mintha valaki vagy valami felhúzta volna, elkezdte mindig ugyanazt a játékot... Eljátszotta s azután megint járt tovább rendesen: hegedült, kedves volt, éjszakázott mindaddig, míg valaki vagy valami felhúzta és kántálni kezdte a melódiát, amire be volt rendezve.

- Micsoda ostobaság ez az új opera! - kezdte ezzel, hogy valamin kezdje.

- Hát igen! - mondta a fiatal hegedűs. És azt gondolta: Majd az én operám, az lesz egy zene.

- Majd az én operám! - szólt az öreg, nekiindulva. - Majd az én operám! Micsoda tiszta, ősi, naiv zene lesz az! És magyar!

- Áh - mondta kedvetlenül és sajnálkozva mindannyiszor a fiú -, mit bolondítod magad, apa? Hát mikor fogod megírni azt az operát? Amióta emlékszem, így beszélsz. Hetven éves vagy és még egy sor sincs belőle.

- Nincs? Azt hiszed?!

- Nincs.

- Pedig van. Van - szólt nyakasan és gyűlölködve az öreg.

- Eh, nem igaz! - mondta kegyetlenül a fiú. Már haragudni kezdett az apjára, mert megértette ugyan, hogy az ember álmok után sétál, követi őket, de azt tartotta, hogy ehhez csak az ifjúkornak van joga. - Meg is mondom - folytatta a fiú -, sokkal jobban tennéd, ha órákat adnál, semmint hogy ezzel a fixa ideával törődsz. Ragaszkodsz hozzá?! Jó, hát én megértem: volt benned jószándék. Volt tehetséged. De elmúlt feletted az idő, le kell tehát számolnod ezzel az álommal. Látod - és itt csendesebben, mélyebbről beszélt -, nekem is vannak terveim. Egész könyvtár zeng a fejemben. De fogadom neked, ha harminc éves koromra nem tudnám valóra váltani őket, nem szólnék többet róluk és nem is fájna aztán.

- Majd megtudod! - mondta tehetetlenül az öreg, aki úgy érezte, hogy a legdrágábbtól fosztja meg ilyenkor a fia. De azt, azt, hogy az operájából nincs egy sora sem, sohasem vallotta be. Ragaszkodott hozzá.

- A fiókos szekrény utolsó fiókjában megtalálod a kottákat - mondta olykor a fiának -, megláthatod, hogy nem hazudtam. Itt a kulcs! Ha meghalok, mielőtt befejeztem volna, előkeresheted.

Ez a konokság, amivel az operájáról beszélt az öreg, aki különben nem szokott hazudni, sokszor megzavarta a fiút. Azt értette, hogy az öreg a világot be akarja csapni, mert szégyenli, mert fél bevallani a tehetetlenségét. Csak azt nem tudta megérteni és megbocsátani, hogy vele szemben is folytatja ezt a komédiát, mert azt, hogy önmaga is hitt volna a hazugságban, azt nem akarta elhinni.

Ám, mikor az öreg hegedűs meghalt, nagyon búsult utána. Csak akkor tudta meg, hogy az öreg hegedűs több volt neki, mint az apja. Olyan embernek, aki fantáziálni szokott, mindig szüksége van egy másik emberre, aki otthon van helyette, ha fantáziája nyugtalanul tovajár.