Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 20. szám · / · Ambrus Zoltán: Drámabírálat

Ambrus Zoltán: Drámabírálat
I.

Molnár Ferenc és Lengyel Menyhért külföldi sikere fejébe szállt Magyarország harmincezer drámaírójának. Ez a - nem céh, nem kaszt, hanem - társadalmi osztály már korábban is tudatában volt hivatása nagyszerűségének, de az Ördög, a Testőr és a Tájfun óta mind a harmincezer magyar drámaíró szigorúan kontrollálgatja, hogy velök szemben vajon mindenki serényen teljesíti-e a kötelességét? De hát hogyne tartaná számon a jogait mind a harmincezer élő drámaíró, aki valaha leírta ezt a szót: "Függöny, amely bűvösebb valami, mint a "Szezám, nyílj meg?!... és hogyne volna megannyi öntudattal teli?! Hiszen most már mindegyiknek a tarsolyában ott van a marsallbot! Mert mért ne sikerülhetne nekik is az, ami sikerült Molnár Ferencnek és Lengyel Menyhértnek?! Ehhez nem kell egyéb, csak az, hogy a budapesti színházakban ne találkozzanak rosszakarattal, hogy itthon mindenki serényen teljesítse velök szemben a kötelességét... no meg egy garas ára szerencse. Az igaz, hogy egy kis szerencse, az mégis kell hozzá, mert bár a harmincezer drámaíró kétszázezer darabjából a legjobb ötvenezer mindenesetre méltó volna rá, hogy megtegye diadalútját a külföldön, a külföldi diadalút érdekében sohase árt, ha az embernek előzetesen már Budapesten is diadala volt. De ezt a kis szerencsét csak kiküzdi az ember!... Ami Molnár Ferencnek és Lengyel Menyhértnek sikerült, mért ne sikerülhetne másnak is, mind a harmincezer drámaírónak, akiknek mindegyike az első, a legjobb magyar drámaíró?! Na és azután!... micsoda perspektíva!... Ha mindjárt előszörre tízezreket lehetett szerezni a külföldön, nemsokára a százezrek és a milliók következnek. És míg Magyarországon minden más ember ebből a szegény földből él, a harmincezer drámaíró nem szorul Magyarországra, a nagyvilágnak dolgozik, exportál és kincseket hoz haza ennek a szegény országnak! Hogyne tarthatna tehát számot Magyarország hálájára s hogy ne követelhetné meg, hogy az ő ügye legyen mindenkinek szemében az első és minden más közügynél fontosabb!

A drámaíróknak mindig megvolt az a hajlandóságuk, hogy a többi író között mint előkelőségek szerepeljenek; megvolt ez a hajlandóságuk már akkor is, amikor az igaz írók csak ritka kivételképp írtak színdarabokat s a színpadon a színműkészítő iparosok domináltak. És érthető volt, hogy már akkor is irodalmi előkelőségeknek tartották magukat. Hogyne! A legmegbukottabb darabbal is, ha egyáltalán lehetséges volt háromszor a színre vonszolni, több pénzt lehetett keresni, mint amennyit Jókai kapott egy-egy regényért. A legmegbukottabb darabot is több ember nézte végig, mindjárt az első este, amikor még senki se gyanította, hogy mi van benne, mint amennyien a legkapósabb könyvet olvasták el. A legmegbukottabb szerző is, akinek a darabja végül hahotába fúlt bele, közelebb volt a tapshoz, mint példának okáért a megboldogult Vértesi Arnold, aki egy könyvtárt írt össze, de egész életében nem jutott hozzá egy elismerő szóhoz. A színműkészítők érezték, hogy ők közelebb vannak a közönséghez, mint az írók és ebből, azonkívül, hogy megkapták, amit csak a közönség adhat meg, még elsőrangú irodalmi önérzetet is szabtak maguknak.

Hát még mióta igazi írók is vannak közöttük, mert ma már majdnem mindegyik kitűnő író ír színdarabot is!... Hát még mióta elsokasodtak a színházak, s a sok színház a mindinkább élénkülő verseny következtében egyre több színdarabot fogyaszt!... Hát még mióta mindezek betetőzéséül a külföld sorompói is megnyíltak a magyar darabok előtt és minden gépírás-köteg, mely azzal kezdődik, hogy "Első felvonás és így végződik: "Függöny - a vagyon- és világhírszerzés egy-egy sorsjegyévé válik

Azóta harmincezer magyar drámaírónak az önérzete nőtt meg az égig hirtelen, mint az a szellem, amelyet az Ezeregyéj halásza a tengerben talált kicsiny ládából szabadított ki. És ez a túltengő önérzet tényezővé lett, amellyel immár el kell számolni.

Persze, a harmincezer drámaíró közül a legutolsó is elvetőleg nyilatkozik a többiről, sőt hármat, ötöt, tízet kivéve, már a nagylelkűsége szerint. De a harmincezer közül a legutolsó is megköveteli, hogy az ő művét mindenki a legfontosabb közügynek tekintse, s az egész hálás Magyarország lélegzetet visszafojtó figyelmet előlegezzen neki, cserében azért, hogy ő majd az exportjával milliókat hoz haza az országnak.

Ezzel a nagy pretenzióval az a sajnos körülmény áll szemben, hogy a harmincezer drámaíró kétszázezer darabja közül évente csak mintegy százat lehet színre hozni. És ha a Nemzeti Színház, Vígszínház meg a Magyar Színház minden este új meg új magyar darabot mutatnának is be, még akkor is csak ezer magyar újdonságot lehetne színre hozni - mert vakáció is van -, és a harmincezer drámaíró közül igen sok akkor is kielégítetlen maradna.

A harmincezer drámaíró tehát szükségképpen elégedetlen, amint elégedetlenek voltak elődeik is. Ezek, abban a boldog korban, amikor még kevés volt az eszkimó s mindenkinek a darabja színre kerülhetett, azért voltak elégedetlenek, mert a darabjaikat nem adták elégszer. Képzelhető, mennyire megnövekedett ugyanez a közelégületlenség, amióta az önérzet meghatványozódott, de mind több drámaíró marad színpad nélkül.

Az elégületlenség persze ugyanúgy nyilatkozik meg, mint régente; mert az életföltételek változnak, de az ember ugyanaz marad. Ha sok darab nem kerülhet színre, s ha a színházak "csak a legrosszabb darabot hozzák színre, a legjobbakat pedig visszautasítják, ennek nem lehet más oka, minthogy: az igazgatók rosszul kezelik a színházakat, az igazgatók nem értenek a dolgukhoz, rosszul válogatják meg a darabokat, azt se tudják, hol lakik az Isten. No és a drámabírálók! Azoknak fogalmuk sincs semmiről, rosszul válogatnak, azonkívül el se olvassák a darabokat.

A magánszínházak igazgatói természetesen az egyiptomi istenek nyugalmával térnek napirendre a dolog felett, ha véletlenül hébe-hóba, nagyritkán az ő kényelmes magaslataikba is elhallatszik a harmincezrek nyögése, jajongása vagy titáni harsogása. Ők biztonságban ülnek odafenn. Hát csak próbálják meg elcsapni őket a tulajdon színházukból; ehhez nekik is van egy kis szavuk. És hogy ők az ő pénzükért, az ő felelősségükre és veszélyükre rosszul válogatják meg a színdarabokat!... Ezt mondják másnak; nekik tiszta a lelkiismeretük.

De van egy állami színház is. Világos, hogy ezt meg kell reformálni. Egy kis egészséges reformtól mindig lehet várni valami üdvöset is. De hogyan kell megreformálni? A zordabb időkben kimondták őszintén: olyan igazgatót kell a színház élére állítani, aki az én darabomat adatja elő, az én barátomat. Most már civilizálódtunk. Most már finomabban fejezzük ki ugyanezt és disztingválunk. Azt mondjuk: három féle mód van rá, hogy a színházat megreformáljuk. Vagy az igazgatót mozdítjuk el, vagy a drámabírálókat, vagy úgy az igazgatót, mint a drámabírálókat. A legtanácsosabb sorra próbálkozni mind a három módszerrel; valamelyik csak beválik.

A legutóbbi reformmozgalom, mely az első módszert tette programjává, a harmincezrek győzelmével végződött. De ez a győzelem, úgy látszik, nem váltott be minden reményt, mert három év múltán rákerült a sor a második módszerre.

Ez is győzelemmel fog végződni, de ez se fog minden reményt beváltani. Amint a harmadik se járna az óhajtott eredménnyel, mert az elégedetlenek délibábot kergetnek.

Szóval most, egy idő óta az a kérdés van napirenden és bukkan fel újra meg újra a sajtóban, a lekülönbözőbb helyeken, hogy: megfelel-e hivatásának a Nemzeti Színház drámabíráló bizottsága?... egyáltalán szükséges-e ez a drámabíráló bizottság?... ha igen, milyenné kellene megjavulnia?... s ha nem, milyen dramaturgot kellene a helyébe tenni?

Számoljunk le egyszer ezzel a kérdéssel, annak ellenére, hogy azokban vagy azok mögött, akik ezt a kérdést fölvetik, majdnem mindig meg lehet találni a közvetetlenül érdekelteket, azokat a drámaírókat, akik a színpadon nem tudnak érvényesülni vagy az érvényesülésük fokával nincsenek megelégedve. Az a körülmény ugyan, hogy majdnem megannyian, akik ezt a kérdést szárnyra eresztik, formulázzák, s akik sietnek a saját kérdésükről mindjárt le is adni a szavazatukat, tulajdonképpen a saját ügyükben bíráskodnak - fölöslegessé tenné ennek a kérdésnek a tárgyalását; de ezen tegyük túl magunkat, arra való tekintettel, hogy máris sokan vannak, akik sokszor olvasva ugyanazokat a kifogásokat és nem tudva, honnan erednek ezek a lakrimák, végre is elhitték, hogy itt valami nincs rendben és most már jóhiszeműen aggodalmaskodnak azon, hogy e tekintetben nem állott-e be valami reformnak a szükségessége?

Azért egyszerűen állapítsuk meg (amiről mindenki meggyőződhetik, ha átnézi a régi hírlapokat és megfigyeli, kik vetik fel ma a legújabb "kérdés-t), hogy amint a múltban mindig az érvényesülésüket kereső drámaírók között találhattuk meg azokat, akik a Nemzeti Színház vezetésével soha se voltak megelégedve és akik a sajtóban meg a parlamentben a rendszerváltozás vagy inkább a személyváltozás szükségét addig hangoztatták, míg az ellenök vétkezőket végre is sikerült eltolniok a helyükről - úgy most is az érvényesülésüket keveslő drámaírók azok, akik napirenden tartják a legújabb kérdést s akiknek a legtöbbet fáj a fejök attól a gondtól, hogy nincs-e szükség reformra? Ha néha, kivételképpen, beugratnak a megnyilatkozásra jóhiszeműeket is, s ezeket, akiket csak az ügy érdekel, a panaszaikkal szintén kétségeskedőkké teszik: azokban, akik úgyszólván a hajánál fogva ráncigálják elő újra meg újra a kérdést, s akik minduntalan gondoskodnak róla, hogy ez a téma feledésbe ne merüljön, mindig megtalálhatjuk azt a drámaírót, akinek a darabja vagy egyik-másik darabja nem kerülhetett színre, vagy ha színre került, nem akkor és nem annyiszor került színre, amikor és ahányszor a szerző kívánta volna. Ha bennök, magukban, nem találhatjuk meg ezt az érdekében és hiúságában sértett drámaírót, aki a megrövidülését a munkája gyönge kvalitásának és a túlságos experimentáló kedvének tulajdoníthatná, úgy megtalálhatjuk mögötte a közvetlen szomszédságában. A "kérdés-t - és ezt kár volna figyelmen kívül hagyni - mindig a legkevésbé objektívek, tehát a legkevésbé illetékesek vetik fel; de tekintsük úgy, mintha azoktól eredne, akiket csak az ügy érdekel.