Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 16. szám

Feleky Géza: Salon des Independants

Az újravágyás, az új emberek új szükségletei megolvasztották a tegnapi eredményeket, a tegnapi formákat és most a káosz hullámzik hol fantasztikusan, félig elárult titkoktól csillogóan, hol pedig szigorú kontúrú, de csak pillanatokig tartó alakulásokká tornyosodva. Az erjedés már nem tarthat sokáig, minden perc jelenné valósíthatja azt, ami most még a jövő ígérete. Az új igazságnak és új szépségnek Párizsban kell megszületnie, mert közel kétszáz év óta Párizsból jön minden, ami új, igaz és szép a művészetben, és az impresszionizmust sem idegen nemzetek idegenben fejlődött eredményei szorították vissza múlttá, a történetbe, hanem új francia látások hirdetik félreérthetetlen jelekkel érkezésüket és követelnek a maguk számára szabad teret. Minden ma tegnappá teszi a tegnapot, de két nap nagyon hasonlíthat egymáshoz és nagyon különbözhet egymástól. Ezúttal a felkelő nap sugarai egy egészen megváltozott országot fognak érni. Nem csoda, hogy a szem már idő előtte iparkodik legalább valamit kitapintani a sötétség leple alól.

Izgatottan, nagy várakozásokkal kell belépnie mindenkinek a Salon des Indépendants-ba, ahol az előőrsök szabadon, minden korlátozás nélkül mutathatják be felfedezéseiket és csalódottan, néhány illúzióval szegényebben kell távoznia. Hatezer kép: ötezerkilencszáz közülük többé-kevésbé dilettáns munka. A zsürimentességet felhasználják azok is, akik előtt nem szokvány törekvésük, hanem mesterségbeli járatlanságuk zárja be a hivatalos Salon kapuját. A többi száz kép érdekes, de talán egy sem jelentékeny. Ismert féleredmények ismétlései, a közönség ijesztésére szánt bramarbiádok, amelyeket csak a bennük lüktető erő tesz némiképp rokonszenvesekké és alig valami, ami meg is fog maradni, mint az út egy állomása, vagy mint nem egyéni szeszélytől, hanem a fejlődéstől létrehozott kuriózum.

Mindenesetre számba kell venni, hogy éppen a fontosabb művészek közül néhány nem állított ki. Nem szerepelnek most azok, akik a tegnap és a ma között lavíroznak úgy, mint Bonnard, sem azok, akik már egyszer megforgatták a kulcsot a jövő kapujának zárában, Vries és társai. Nevével tulajdonképpen csak a kissé mégis csak gyanús Henri Matisse ajánlja be magát: színei színesek, tömegmegjelenítései cirkalmazatlanul is tiszták, a képek elevensége ellenére is megvan az a nyugalom amely nélkül nincsen nagy művészet. De a művész most nem ad semmi újat és alkalmat sem ad arra, hogy művészetét újra kipróbálhassa a mérleg: nem látszik súlyosabbnak, mint amilyen eddig volt.

Matisse nem befolyásolja ellenőrizhetően a francia művészeket, annál nagyobb a tábora Picassónak, aki ezúttal nem szerepel személyesen. A szavakba foglalt Picasso-programnak vannak ingatag tételei, Picassónak színekkel és vonalakkal való állásfoglalása elbírja az ellenvetéseket. A cél: a test tömegvoltának feltüntetése és a térbehelyezkedés tisztasága. Az eszköz: az egyes testformák mértani testekhez való hasonlóságának felhasználása. Bizonyos testformák és bizonyos mértani testek között kétségkívül meg van az analógia, a mértani test perspektivikus ábrázolásának három kiterjedésűvé kiteljesedése kétségkívül szuggesztív. Csakhogy ez az eljárás nagy biztosságot, a test tévedéstelenül pontos ismeretét követeli meg, különben feloldódnak az organikus összefüggések. Már Picasso alakjait is néha inkább a mindenütt nyilvánuló egységes lélekállapot, tehát egy pszichológiai kapocs tartja együtt és nem a tárgyilagos tektonika. A követők kezében kúpoknak, oszlopoknak, hengereknek, kockáknak, gömböknek játékos, hol szellemes, hol meg ügyefogyott halmozása lett a módszerből. Az Ingres-kiállítás évében franciáknak ilyen aktokat nem volna szabad festeniük.

Általában, mintha az akt körül nagy bajok lennének. A francia festés hosszú idő óta abban a kiváltságos helyzetben volt, hogy mindig fel tudott mutatni sok, ötven-száz embert, aki kifogástalanul megfestett vagy legalább megrajzolt egy női testet. De mintha ez a konvenció ma már nagyon felületes volna: a természettel való őszinte, közvetlen találkozáskor újabban nemigen tud tanácsot adni. Még azok a festők is, akiknél az indépendant jelző nem a zsürimentesség felhasználását, hanem az egyéni meggyőződést és az egyéni munkát jelenti, ugyancsak szegény eredményekre jutottak az emberi testtel szemben. Egyesek beérték a körvonallal és a szellemes, tiszta gördülésű arabeszk volt a céljuk, mások a színes felületi iránt is érdeklődtek és a nőket, csípőre támasztott tenyérrel, magasra emelt könyökkel úgy tűzték fel egy, például kék háttérre, mintha sárgaszárnyú pillangók volnának. Még legtartalmasabbak azok, akik szabályos ívű kontúrral inkább egységes felületbe, mint egységes tömegbe zárják, mondjuk, a törzset, a két kart és az egyik lábat, a másik láb pedig az inga, amely a nagyobb rész testvoltát emeli ki.

Messze mindentől, amit akár a legmaibb fogalmak elfogadnak még piktúrának, de messze a zagyva, lármás sületlenségektől, foglal helyet a tavaly elhalt Henri Rousseau ötven képe és Lyonel Feininger néhány ötlete. Igazán nem illik őket együtt említeni. Rousseau oly messzire távolodott az élettől, hogy néha egész közelről látja az élet célját, értelmét. Feininger csak a tempót figyeli és még csak a ritmus megállapításáig sem jut el. Az egyik szent, a másik riporter, az egyik jelenség, a másik csak jel.

Rousseau egy naiv, egy primitív, primitívebb akárkinél, Gauguinnél is, nemcsak eszközeinek szegénységénél és drasztikusságánál fogva, hanem és főleg, látásának, céljának teljes tisztasága, teljes biztossága következtében. Nem filozófus elme, nem töprengett át éjszakákat a természet és a művészet viszonya felett, a legkézbe esőbb módon akarja rátenni a vászonra azt, amit maga előtt lát. Művei első pillantásra egy képeskönyv lapjai, ügyetlen és nyersen, furcsán materiális gyerekkéz-munkák. A legjobb akaratú embernek is el kell mosolyodnia, ha meglátja azokat a fagylaltba való, apró papiroszászlócskákat, amelyeket jobbról-balról a kép mélye felé peckelt Rousseau, és önkénytelenül is előretörekszik egy megbotránkozott gesztus, amikor az önarcképen szénfekete ruhás alakja magasra nő a többi ember fölé, vállával a mellette horgonyzó vitorlás árbockosarát éri, a fejmagasságában pedig egy léghajó vándorol a szél mentén. Van egy életnagyságú teljes nőarcképe: az ügyetlen kontúrú nehézkes fekete ruha, a fej, a háttér, mintha színes papirosokból volnának kivágva és azután egymáshoz ragasztva. Végül kezet-kézben egy fekete ünneplőbe öltözött emberpár, fejük felé egy-egy felhő vonul és mind a két felhőnek teljesen kifejlődött, egész precíz emberfeje van.

Szoktatni kell a szemét, hogy a gyerekes, ügyetlen, különös képekből kilássa komoly, fontos tartalmukat. Előbb a rajzok kezdenek beszédesekké válni. A rajzban végre is mai nap azt jegyzi le minden művész, ami a leghozzászólóbb, legbelőlevalóbb a jelenségekben, itt tehát simulóbb a szemlélő, kisebb az ellenállása, megvan benne a hajlandóság, hogy érdeklődjék a pillanatnyi benyomások, szeszélyes ötletek iránt is, ha azok elég szellemesek. A Rousseau-rajzoknál nem az egyéniséget kell elfogadni, hanem valami különös, teljes egyénietlenséget, egy olyan tiszta tárgyilagosságot, amely ma példátlan a művészetben. A nehézkes, tömör ceruzavonások azt veszik ki a jelenségből, ami azt egyáltalában jelenséggé és azzá a jelenséggé teszi, ami. Ezek a jegyek egymás mellé kerülnek, rangsorba helyezkedés, artikuláció nélkül. Egymás alá, egymás fölé rendelésről szó sincsen. Ezek a rajzok nem élnek úgy, mint egy szellemes Degas-vonal, de megdönthetetlen konstatálásai az életnek és ezért nem lehetnek halottak.

A rajzoktól egyenes út vezet egy sorozat kicsiny tájképhez. Ezekben is sok a visszataszító és sok a furcsaság. Az ecsetvonás nagy kifejezőképessége, a színfelrakásnak, a színek összevegyítésének ezer finomsága kívül rekedt belőlük és fényes, merev színfelületek érik egymást, amelyek nem ismernek árnyéklatokat és átmeneteket. Sokáig nem lehet szabadulni attól a benyomástól, hogy a természet meghalt, megmerevedett és ezeket a képeket egy kegyetlen, érzéstelen gyerek készítette róla. Kedvetlenül fordul el tőlük az ember, de ha elmenet, mégis vet még egy pillantást rájuk, akkor egyszerre megnyilatkozik számára ezeknek a kis műveknek a helyessége, tárgyilagossága. Olyan valaki vette bennük szemügyre a természetet, aki nem keresett ritmikus ismétlődéseket, aki elzárkózott a színek összecsengése elől és egyszerűen arra törekedett, hogy a jelenségek felületeit legszembeötlőbb jegyükkel, tekintet nélkül valószínűségükre vagy valószínűtlenségükre, leltározza papírlapján vagy a kis vászondarabon, olyan eszközökkel, amelyek legteljesebben eszközök és semmiféle magánvaló jelentőséggel vagy szépséggel nem bírnak. A mától való elszakadás, az emberek, korok és konvenciók negligálása merevebben nem is mutatkozhatik.

Lassanként meg lehet találni a szempontot a figurális képekhez is, és akkor frivolnak tűnhetik fel a falusi üzletek cégérével való összehasonlítás. Rousseau nem elemzi végig embereit, nem keresi meg a testet a ruhában és nem sokat törődik a test organikus felépülésével. Számára nincsen értékkülönbség az ember és mozdulata között, nála a mozdulat nem pillanatnyi, szemben az ember megmaradásával és végtelenül ok mozgáslehetőségével, szemében a bizonyos mozdulatú ember az egyetlen realitás. Ami a mozdulat előtt volt és ami a mozdulat után fog bekövetkezni, az őt egyáltalán nem foglalkoztatja. Ez így és itt egészen más, mint akár az egyes embernek legfőbb mozdulatára való stilizálása, akár pedig bizonyos indulatoknak és elvontságoknak emberi mozdulattal való szimbolizálása.

Rousseau primitívsége nem kultúra-csömör, nem visszahatás a rafinériára, hanem veleszületett természet. Látja a természetet és gyerekes ceruzavonásai, fényes, csillogó színfelületei legteljesebben kielégítik őt. Nehézségeket sehol sem lát, minden biztos, egyszerű, megállapított. Még csak a distanciákat sem fogadja el: az ember együtt van a természettel és nincsen benne, elférnek egymás mellett és nincsenek közöttük bonyolult viszonyok.

Ez a kísérlet oldalt esik a festés fejlődésének útjából. Végleges ítéletet azonban alapos ismeretség után sem szabad róla mondani addig, amíg el nem érkezik végleges eredményeihez az a processzus, amelyhez Rousseaut valószínűleg még sem csak az egyidejűség kapcsolja.

Feininger gouache-jai és akvarelljei magukban nézve igen jó karikatúrák, amelyek nem aránytorzításokkal és analógiák túlzott kihasználásával dolgoznak, hanem épp úgy a jelenség teljességével foglalkoznak, mint a komoly művészet. A fő motívum: a sebes mozgás paradoxiája, a kéznek és a lábnak felületté fogyása a mozgás által, az ellentéttől jelentékenyebbre növesztett törzs fokozottan tömegszerű megjelenése. Nagyon nehéz azonban ezeket az alakokat nem szimptomatikusan látni. Amerika és Amerika európai gyarmatvárosa, Berlin már indulni kezdenek tétova lépésekkel saját művészetük felé.

Maillol másfél évtizeddel előtt Rodinnel szemben rámutatott az egyiptomi szobrászat zárt tömegeire. Most az észak-afrikai faszobrok szintézise és a keleti bronzistenkék groteszk jellemzetessége irányában keresik a jó utat néhányan, a fiatal nemzedék erősebb tagjai közül. Szemben áll velük és mégis alapjában hozzájuk tartozik az orosz származású, de a francia hagyománytól átitatott Alexej Archipenko.

A formát keresi, a test tiszta és tektonikus tagolását, mint Maillol, de nem elégedik meg az egyes testrész-tömegek nyugodt, harmonikus súlyelosztásával, hanem lendületet, energikus ívelést akar adni a körvonalnak és erős hullámú mozgástendenciát visz bele szobraiba. A sokszor idézett Baudelaire-mondás, Je hais le mouvement, qui déplaçe les lignes, itt nem kap igazolást. Éppen a mozgás, a hirtelen, erőszakos lehajlás vagy a test erélyes kinyújtóztatása adja meg a teljes folytonosságot és a szép, értelmes artikulációt a kontúroknak. A kontúrnak egyáltalában kitűnő mestere Archipenko. Hibátlanul érvényesíti a francia szobrászművészet két követelését, a testet szegélyező vonalai ellen nem tehető kifogás, sem a graçe, sem a raison szempontjából, amellett azonban nem tagadja meg magát barbár származása és van elég kíméletlensége és ereje ahhoz, hogy lemondva a kontúr két oldalának egymásrafeleléséről, legteljesebb ellentétbe állítja a jobboldalt a baloldallal. A csodálatosan nyúlánk test - a jobboldalon a könyöktől le egészen a térdig egyetlen nyugodt öblű ív, baloldalt pedig megsoványszik, szárazabb lesz, de kétszer, a kebelnél és a csípőnél derékszögben kihegyesedik. Ez az elhelyezés nagy erőpróba; Archipenko kiállja, a körvonal sehol sem szakad el.

Súlyosabb kifogást lehet emelni azonban formalátása ellen. Szobrászi gondolkodása iránt nem merülhet fel kétség, igazi öröm látni, hogy mennyire szoborrá változik nála egy comb, egy kar. Izolálja, saját jelentésükben fejti ki az egyes testrészeket és azután viszonyuknak megfelelően vezeti át őket egymásba. De kissé mégis szabadon bánik velük. Alakjai organikusak maradnak ugyan, de többnyire eljutnak az organikus felépülés legszélsőbb határáig. Ehhez még hozzájárul szépségideáljának természettávolsága, nála a nőtest gyakran tíz-tizenkétszer foglalja magába a fej hosszát. Túlzott eleganciát, túlzott fiatalságot kapnak ezáltal szobrai, de azért - és ez nagy szó - maradék nélküli szobrok.

Néhány magyar is szerepel a kiállításon; mindahány tisztességgel megállja a helyét. Ziffer Sándor virágos cserepei színben üdék, frissek, elrendezésben struktívak. Róth Alfréd egy nagy kompozíciót rajzolt, amelynek a fekete néhány árnyalatával színességet adott és valósággal atmoszférával burkolta be alakjait. Nincs ellenőrizhető tengely, nincsenek párhuzamosságok és erőszakolt egymásbavezetések, az egyensúly azért nyugodt, szilárd. Az egyik nő kíméletlen logikája mellett is nagyon szép. A felső test felbontása két vállra, a két emlőre és a hasra, az öt részlet megértett karaktere és ismétlődő kereksége, az egész beillesztése a két comb közé, teljes elismerésre érdemes.

Az idei Salon des Independants nem csupán jogot ad, hanem kötelességévé teszi a Nyolcaknak, hogy képeiket bemutassák Párizsban. Van egy-két olyan kezdésük, amely nem maradna folytatás nélkül, sőt vannak olyan eredményeik is, amelyeket itt is fel lehetne használni. A francia művészet mintha fogékony volt impulzusok iránt: nem volna szabad elmulasztani az alkalmat arra, hogy a magyar festés, a sok kölcsön után, most valami pozitívummal járuljon hozzá a továbbfejlődés biztosításához.

Párizs, 1911.