Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 15. szám · / · Figyelő · / · Turcsányi Elek: Szomory Dezső: Ünnep a dühöngőn és egyéb szerelmek

Várady István: Kóbor Tamás: Marianne és egyebek

A szakember: Ön elolvasta ezt a könyvet, ha nem csalódom, egyhuzamban. Jóízűen mosolygott néhol, tehát nagyon tetszett önnek. Mondjon róla egyet-mást.

Az olvasó: A kérdés váratlanul jött, sőt készületlenül is találna, ha nem lenne már régről alkotott véleményem Kóbor Tamásról. Szerencsére van, sőt erről a könyvről is van, hiszen nagyrészt ismertem már ezeket a dolgokat. Tudja, hogy vagyunk a tárcarovattal: megtűrjük, mert tudjuk róla, hogy irodalmunk szempontjából mennyire szükség van rá. A Kóbor tárcái mindig ünnepnapot jelentenek nekem. Senki sem ír ennyire kedvemre. Helyenként: fordulatainál, szentencia jellegű kijelentéseinél, amikor az emberei maszkja alól kidugja okos fejét, szinte bólogatni szeretnék: helyes, én is így gondoltam! Innen van, hogy olyan jóízűen mosolygok néhol.

A szakember: Szinte azt mondja ezzel, hogy nem éri meglepetés. Honnan van akkor az érdeklődése? Mit vár a következő perctől?

Az olvasó: A következő perc? Ezt akkor várja az ember, ha nem elégíti ki a jelen perc helyzete. Kóbornál nem kell várni. Egyrészt, mert pompás a jelen szituáció; másrészt, mert úgy is jön az magától és idején; harmadrészt, mert nála már megszokta az ember, hogy pont úgy jön, ahogy a legkívánatosabb.

A szakember: Gondoljon a kötet novelláira. Egyik-másik mintha el lenne vágva. Ezeknél a fekete sorok alatt maradt fehér papírmező úgy hat az emberre, mint a mozgószínház vetítővászna, amelyről egyszerre csak eltűnt a kép, mert az elszakadt filmet hirtelen elkapták a fénycsóva elől.

Az olvasó: Ezek újságnovellák. A tárca pedig X hasábos szokott lenni és nem is igen lehet hosszabb. Ön pedig úgy beszélt most, mint az az egyszerű úr, aki az egész zsurnalisztikában azt találta a legboszorkányosabbnak, hogy az újság naponta pont tizenkét oldalra "jön ki.

A szakember: Tény, hogy Kóbor Tamás megszokhatta az X soron belül való írást, történhetett vele, hogy a pont felé kellett eveznie ott is, ahol nem volt vége a megindított gondolatfolyamatnak: ezt pedig meg lehet szokni. Nem vette észre, hogy ebből a zsurnáltechnika okozta kényszerből divat lett? Vigyázzon, ez általános észrevétel! - Nyitva hagyni a témát, kezdték mondani. - Zsongjon utána az elmélkedő agy, folytassa, fűzze tovább...! Holott nyilvánvaló, hogy zsurnáltechnikai kényszerűség az egész.

Az olvasó: Itt Kóbor Tamás könyvéről van szó és ön már vagy tizedszer vágja a fejemhez ezt a szót: zsurnalisztika!?

A szakember: Arról a viszonyról, amelyben az író Kóbor Tamás a publicista Kóbor Tamással van, csak a legóvatosabban beszélhetnék. Félek, hogy sokat belemagyarázna a szavaimba. Hogy ha csak egy szóval többet mondok, csak egy gesztussal többet sejtetek, ön már talán ilyes elgondolásokba kergeti magát: mit jelent ma Kóbor Tamás, ha történetesen nem szegődik a zsurnalisztika szolgálatába, ha nem ragadja meg a napi politika, ha... és így tovább!

Az olvasó: Tudom, hogy mindez nem véletlenség. Hogy az olyan szem, amilyen Kóbor Tamásé, nem vonatkozhatik el attól, ami körülötte van és történik. És nem is akar, mert így is meglel mindent: témát, amely inspirálja; problémát, amely megoldásra érdemes; rejtett rugójú cselekvéseket, amelyekbe bevilágítson: intézmények, erkölcsök, szokások ferdetornyait, amelyekről a logika függőónjával kimutassa, hogy nagyon is stabilis konstrukciók s nem isteni csoda tartja őket egyensúlyban.

Alig tudok róla írót, akit a történelem valamely kora különösen ne izgatna. Kóbor minden írása elé odatehetné: idő: ma; történik itt, előttünk, körülöttünk. És hogyan érti ezt a mi világunkat...! Az utcán, a korzón, a kávéházban szemeli ki az embereit. Megfigyeli három mozdulatukat, meghallgatja három szavukat; mindent tud róluk. Pompás szem ez és pompás kéz, amely - így mondják - kora szíve verését érzi.

A szakember: Mindez igaz, s hogy igaz: szükségszerűen egyebet is jelent: hogy az egészen kiváltságos, tragikusan egyedülvaló embersorsok ritkán fogják meg. Ez azonban nem bántja önt, de ne bántson engem se! Problémái sohsem sekélyesek és az okossága és logikussága sem az írói melegség és emberi szeretet rovására növekedett jellemzővé benne.