Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 15. szám · / · Zsadányi Henrik: A történelem két tanárának egy-egy előadásvázlata

Zsadányi Henrik: A történelem két tanárának egy-egy előadásvázlata
II.

(A másik még nem tanít, de talán már nemsokára tanítani fog.)

A huszadik század elején Németország gazdasági helyzete olyan volt, amire azt szokták mondani, hogy virágzó. A kivitele néhány évtized alatt szédületes tempóban megnövekedett, a föld kincseinek kiaknázása pedig olyan arányokat öltött, amilyenről álmodni sem mertek azok, akik tudtak egyet-mást a német föld mostohaságáról.

Szántszándékkal nem idézek itt számokat, mert az ilyen röpködő milliárdok csak vontatottabbá tennék annak a pár mondatnak a menetét, amellyel a német nép életének egy adott pillanatát szeretném úgy ahogy megvilágítani. Akiket azonban érdekel az a hőmérő, amely statisztikai táblázatokban mutatja meg egy ország életenergiájának a fokát, vegyék elő az 1910. évről szóló statisztikai munkákat. Ezekben megtalálják a "szédületes, a virágzó, a föllendülés, a fölfelétörő kifejezések pontos számértékét.

*

Németország gazdasági élete tehát, mint említettem, a gyarapodás medrébe terelődött. A tudományos fölfedezések lehetővé tették, hogy a meglehetős hálátlan földön a mezőgazdaság szinte mesés fejlődésbe jusson. Földterületeket, amelyeket addig még legelőknek is alig lehetett használni, valóságos buja paradicsomokká alakított át a vegytan. Az intenzív művelés e lehetősége nagyon kedvezett a kisbirtok szaporodásának. A tudomány fáklyájánál haladt előre a bányászat is. Tudósok úgy kikopogtatták a német földet, mint ahogy az orvos szokta a betegét - és ahol összesűrített energiát találtak akár vas, akár szén, akár petróleum vagy réz alakjában, a fölszínre hozatták. A nyersanyagtermelésben Németország majdnem az első helyre furakodott. De a nyersanyag földolgozásában is erős lendületet vett. A gyárkémények és a tövükben a kísérleti laboratóriumok úgy nőttek ki a földből, mint ahogy nálunk a szamártövis bújik ki a talajból.

A tizenkilencedik század vége felé már a teljes eliparosodás képét mutatja Németország. Még a mezőgazdaságát is annyira átfonta az indusztria, hogy nem egy földbirtokosára inkább az iparos, mint mezőgazda név illett.

E nagyszerű fejlődés emeltyűjeként a gépet, a modern találmányokat látjuk. A gép lehetővé teszi a tömegtermelést és világgazdálkodást. A tömegtermelés maga után vonja a széles, kiterjedt kereskedést és gazdálkodást. Amit a gép kiád magából Barmenben, azt nemcsak Berlinben, hanem Tokióban, Irkutszkban és Mexikóban fogyasztják el. Magától értetődik, hogy a tömegtermelések e sajátossága megváltoztatja a politikai viszonyokat is. A tizenkilencedik század első felében és még azon túl is Németország több önálló fejedelemségre oszlott. A tömegtermelésnek és a kereskedelem könnyű lebonyolításának útjában voltak ezek a nemzeti önállóságok és függetlenségek, ennek következtében megsemmisítették őket és megalkottak egy nagy, hatalmas, életképes gazdasági egységet, a német birodalmat.

Napjainkban szintén tanúi lehetünk az ilyen gazdasági egység kialakulásának. Az amerikai Egyesült Államok egyes államai elképzelhetetlenül féltékenyek és rátartósak a maguk függetlenségére. A szövetségi alkotmány szerint az olyan törvény, amely ezt a függetlenséget bármilyen módon sérti, életbe sem léphet. A kereskedelmet és a gazdálkodást erősen károsítja az a tény, hogy minden államban más és más a kereskedelmi törvény, a jogszokás, a közigazgatás és a bíráskodás. Kolonc ez a fejlődés nyakán és azért már most hallatszanak hangok, amelyek azt mondják, hogy módosítani kellene az alkotmányt akképpen, hogy a kereskedelem és a gazdálkodás az Egyesült Államok egész területén egységesen lebonyolítható legyen. Ma még lehurrogják ezeket az egyes hangokat, de ha néhány évtized múlva valamelyik Roosevelt elnöklése alatt nyélbe ütik ezt az egységet, mondjuk: akár háború árán is, akkor azt a Rooseveltet második Bismarcknak, vaselnöknek és a cica tudja, hogy még minek fogják elkeresztelni.

*

Visszatérve Németországra - az egységes német birodalomban a gazdasági élet olyan tempót vett, mint a szerves lény a tiszta oxigénben. Igazán szemlátomást nőtt, vállasodott, pirosodott. Ennek a növekedésnek az volt a természetes következése, hogy a bérmunkások száma roppant megnövekedett. Bányákban és gyárakban csak azok dolgoznak, akiknek a két kezükön kívül egyebük nincs. Szaporodtak ezek a proletárok természetes úton is, de mesterségesen is szaporították a számukat.

Ebben az időben Németországban a politikai hatalom, noha a munkásosztály és a kereskedőosztály tetemes tekintélyre tett már szert, még mindig a nemesség, a földbirtokos junkerek kezében volt. Ezek vámpolitikájukkal lehetővé tették, hogy a nagy- és középbirtok épségben maradjon, ámbár mint említettem, a fejlődés akkori iránya a kisbirtok felé irányult. És a fejlődésnek ez az iránya olyan erős volt, hogy még a vámpolitika sem tudta teljesen helyéből kiszorítani. De természetesen könnyen elképzelhető, mi lett volna, ha nem mesterségesen táplálják a nagybirtokot. Az a sok ember, akit a nagybirtok relatív extenzív gazdálkodása és az emberi kéznek géppel való helyettesítése fölöslegessé tesz, ott maradt volna a föld mellett. A nagybirtok virulása azonban néptelenné teszi a falut. Olyan országokban, ahol még nincs meg az ipar nagy lehetősége, a nagybirtoknak ez a hatása kivándorlás alakjában jelentkezik; Németországban azonban a gyár felé özönlött a földnélküli jánosok hadserege. Ami nem fért el a gyár gyomrában, a tengerentúlra sodródott.

A proletárságnak ez a szaporodása nagy gondot adott a német uralkodó osztálynak.

Egységesnek veszem most azt az osztályt, bárha gyakran megtörtént, hogy egyes rétegei között ellentétek fakadtak ki, sőt igen valószínű, hogy ezek az érdekellentétek állandóan megvannak. De elnémulnak azok és figyelembe nem veendők többé, ha a proletariátus kerül szembe az uralkodó osztállyal. Ilyenkor egységes, tömör tömb ez az osztály. És ez természetes is. Az uralkodó osztályhoz tartozó gyáros, földbirtokos, kereskedő és tisztviselő közös érdeke az, hogy a proletár elvégezze termelő munkáját. Ha ez az elvégzés lehetetlenné válik, vagy akár csak nehézségekbe ütközi, az erre a munkára fölépített társadalmi szerkezet veszedelemben forog. Ha a béres nem szánt és a munkás nem dolgozik a gyárban vagy a bányában, a földbirtokos, gyártulajdonos, kereskedő és hivatalnok nem maradhat meg többé azon a polcon, ahol van.

Igaz, hogy ezekre a "vezetőkre is szükség van; mert ma termelő munka nélkülük nem lehetséges, és így ők jogosan mondják, hogy a termelésben ők is résztvesznek. Csakhogy a vezetők a termelt javakból jóval nagyobb részt kapnak, mint a vezetettek és ezenkívül munkájuk összehasonlíthatatlanul könnyebb, mint a munkásoké. Ennek azután az a logikus folyománya, hogy a termelésnek ilyen módjához szívósabban ragaszkodnak a vezetők, mint a vezetettek - s ha azt látják a vezetők, hogy a termelésnek ezt a módját katasztrófa fenyegeti, minden lehetőt elkövetnek, még egymással is megbékülnek, csakhogy a veszedelmet elhessegessék. E veszedelem számukra az, hogy a munkásosztálynak sikerül esetleg olyan termelési módot életbe léptetni, amelyben a "vezetők a mainál jóval kevesebb előnyben fognak részesülni és hogy a vezetők nem a mostaniak sorából fognak regrutálódni.

Nem oly fantasztikus képzelődés ez, ha elgondoljuk, hogy ebben az új termelési rendszerben a mostani uralkodó osztály töméntelen sok munkáskezet igénybevevő fényűzési cikkeinek előállításáról nem fog kelleni gondoskodni. Minden munkaerő a dolgozók szükségleteinek kielégítése felé fog fordulni. És ebben az új társadalomban - nevezzük már így - ez a kielégítés oly mértékben sikerül talán majd, hogy az egyes társadalmi alakulatok nem lesznek rászorulva arra, hogy más társadalmi alakulatoktól erőszakkal vagy fenyegetéssel vegyenek el valamit - mint ahogy az most történik a termelés fokozása következtében. Erről a fokozásról különben nyomban szó lesz.

*

Németország lakossága a huszadik század első évtizedében, mint tudjuk, rendkívül megszaporodott. Nemcsak a proletárok száma növekedett meg, hanem az uralkodó osztályé is. Az uralkodó osztály tehát az elé a probléma elé került, hogy egyrészt gondoskodnia kellett saját embereiről, másrészt módját kellett ejtenie, hogy a rengeteg sok proletár munkaalkalomhoz jusson. A saját osztálybeliei sorsa nem aggasztotta annyira. Új hivatalok létesítése által egy csomó embert el lehet helyezni, azután meg egyéb módok is vannak arra, hogy a közülük való ne kerüljön mindjárt az utcára. Hanem mi történjék a proletárok millióival? Mi lesz akkor, ha az éhesek megmozdulnak?

A német uralkodó osztály becsületére legyen mondva, hogy volt annyira fölvilágosodott, hogy a szuronyokban nem bízott a végletekig. Tudta, hogy a népoktatás folytonos terjedésének korszakában a hadsereg nem vakon engedelmeskedő eszköz többé. Tisztán látta, hogy ha a dolgozó osztály megmozdul, a társadalom alapjait fogja szétszaggatni, vagyis a termelés mostani módját fog igyekezni megváltoztatni. Ha ez esetleg nem is sikerül majd neki, azért egy véres forradalomban az uralkodó osztály mindig többet veszít, mint a munkásosztály.

Mi itt tehát a teendő? A termelés fokozása. Fokozni kell a termelést és akkor nemcsak a proletárok jutnak majd munkaalkalomhoz - ami más szóval annyit jelent, hogy újítás után való vágyuk elmosódik, teljes öntudatra való ébredésük tempója meglassul s igyekeznek hozzátörődni a mához -, hanem az uralkodó osztály új tagjai is elhelyezést nyerhetnek a termelés vezetésénél.

Arról nem is beszélek most, hogy a termelés kiterjesztése e szempontok nélkül is a kapitalista munkaszerkezet veleszületett sajátossága. A kapitalista termelő ugyanis nem azért állít elő árukat, hogy azokkal embertársai szükségletét födözze, hanem azért, hogy nyerészkedjék rajtuk, hogy haszonra tegyen szert. Ennélfogva, ha még több haszonra akar szert tenni, és a kapitalistát erre nem nagyon kell biztatni, akkor méginkább meg kell nagyobbítania a termelést.

De hogyan fokozható a termelés? Úgy, hogy olyan területeket kell szerezni, amelyek bőviben vannak földolgozható nyersanyagnak és azután úgy, hogy piacokat kell biztosítani a Németországban földolgozott anyag elhelyezésére.

Erre két mód kínálkozik. Az egyik: kereskedelmi szerződések kötése. Külső országokkal olyan szerződéseket kötnek, amelyek vagy piacot vagy a nyerstermények behozatalát biztosítják. Ez azonban kissé bajos, mert a külső ország azt mondja, jól van, én odaadom néked azt, de mit adsz érte nékem? Szóval, ha ilyen alkunál szerez is valami előnyt egy-egy állam, az túlságosan zsíros falat nem lehet, mert mindig kell érte ellenértéket adni. A másik mód már biztatóbb. Ez a gyarmatszerzés. A világnak olyan tájékára megyünk, ahol kultúrában hátramaradt népek laknak és akik ellenünk védekezni nem tudnak. Tökéletes fegyvereink segedelmével játszva elfoglaljuk országukat és azt mondjuk, hogy abban rejlő természeti kincseket aknázzák ki, adják ide, mi itthon azokat ipari termékekké alakítjuk át és azután kötelezzük a bennszülött lakosságot arra, hogy a mi cikkeinket vásárolják meg. Íme itt van a nyerstermény és itt van a piac. Gyarmatpolitikának is nevezik ezt a módot, amely a termelés fokozására a lehető legalkalmasabb. Németország is ezt a módot választotta.

Kissé nehezen ment a munka, mert abban az időben a többi nagyhatalmak már minden valamire való gyarmatra ráfeküdtek. De kitartással mégis szereztek Afrikában elég tekintélyes kiterjedésű kolóniákat, amelyeknek igen nagy jövőjük van. Ez alatt azt kell érteni, hogy természeti kincsekben gazdagok és hogy lakosságuk alkalmas a német gyártmányok elfogyasztására. Az ilyen gyarmatok kiépítése, természetesen, szívós és messzenéző munkát tételez föl. Mindenekelőtt a bennszülöttek kultúrtalanságát kell megtörni. Ezek az emberek halászatból, vadászatból és roppant primitív földművelésből élnek, és így egyáltalában nem hajlandók önként "a természeti kincseket kiaknázni - bányákban dolgozni, őserdőket irtani és gyapotot termelni. Ezt a konzervativizmust úgy győzték le a németek - de más nemzetek is a gyarmataikon -, hogy földönfutóvá tették a bennszülötteket, elvették mindenüket, földúlták falvaikat és a lakott területek (vagy teljesen ingyen vagy az államnak fizetett csekély összeg ellenében) egyes részvénytársaságok vagy magánosok magántulajdonaivá lettek.

- Minden, amit itt láttok, az enyém - mondotta akkor a társaság megbízottja a bennszülötteknek -, ha éhen nem akartok halni, dolgoznotok kell azt, amit én parancsolok. Ha dolgoztok, kaptok enni!

A bennszülöttek, látva a puskákat és az ágyúkat, dolgoztak. És itt a szemünk láttára megszületett a nagybirtok, a kapitalista vállalkozás és a proletár. A gyarmati hivatalnokok különben egyhangúan mondják, hogy a bennszülött mindaddig nem alkalmas munkára, míg van valamije; el kell venni mindenét, mindenfajta termelő eszköztől, de különösen a földtől meg kell fosztani, akkor hasznos bérmunkás válik belőle - ha szuronyt érez a háta mögött.

Jellemző históriácskát jegyzett föl erről naplójában egy Német-Kelet-Afrikában letelepedett európai gyarmatos neje. Azon a környéken csak igen nehezen jutottak vízhez. Messziről és nagy fáradtsággal kellett hozni. A gyarmatos felesége odaszólt egyszer a házuk előtt lebzselő bennszülötthöz:

- Nézd, Abdullah, hozz egy vödör vizet; adok neked harminc fillért!

Abdullah vette a vödröt és telehozta vízzel.

- No, itt a harminc fillér - szólt az asszony, - nesze; de most hozzál még egy vödör vizet, akkor kapsz megint harminc fillért.

A bennszülött tagadólag rázta a fejét.

- Te ostoba fajankó - szidta az asszony -, miért nem mész, hiszen megint adok harminc fillért!

- Csakhogy nekem már van harminc fillérem - hangzott a válasz -, és így nem kell több. Ez elég! Minek dolgozzam hát?

Az asszony másnap már csak tizenöt fillért fizetett egy vödör vízért és így Abdullah két vödörrel hozott - miután látta, hogy ha ő nem hozna annyiért, öt bennszülött társa is szívesen vállalkozik a munka elvégzésére.

*

Amint mondottam, a német afrikai gyarmatok eléggé prosperálók voltak, de még távol voltak attól, hogy olyanokká váljanak, mint amilyenek az angol vagy francia gyarmatok. Egyelőre csak beléjük fektették a sok millió márkát, de ez a töméntelen pénz még a polgári kamatokat sem fizette vissza, nemhogy az uzsora-interest, amelyet minden valamire való gyarmatba elültetett tőkétől elvárnak. Hogy ez megtörténhessék, jó kikötőkre lett volna szükségük. A német kolóniáknak ilyen nem volt. Azután meg nagyon távolestek egymástól ezek a gyarmatok; valósággal be voltak ékelve angol, francia, portugál és belga gyarmatok közé úgy, hogy a németek mozgási szabadsága - éppen úgy, mint 1870 előtt őshazájukban - meglehetősen korlátozva volt.

Ebben a stádiumban volt a német gyarmatpolitika, amikor Franciaország Marokkót akarta elfoglalni. Ha ez sikerül neki, hatalmas afrikai birodalom birtokába jut. Tunisz, Algír, Marokkó, Szenegál, Kongó: egységes földterület, amely az Atlanti óceánra és Földközi tengerre nézve dúsan ontaná magából a gazdagságot és a katonáskodástól irtózó Franciaország számára a hadsereg-anyagot.

Németország e tervben a maga gyarmatpolitikáját látta sarokba nyomva. Talán nem gondolt komolyan arra, hogy Marokkóból valamit kihasítson a maga számára, tudván azt, hogy Anglia ebbe bele nem egyeznék. Anglia ugyanis, erős flottájára támaszkodva, nem tűrte volna, hogy az Indiába vezető úton nagy képességű versenytársa megvethesse a lábát. S miután Németország tengeren ekkor még nem mérkőzhetett meg Angliával, respektálnia kellett a szigetország cirulusait. De hát Franciaország nem az a citrom volt, akit csak egy oldalon lehetett megcsavarni. Azt mondotta a német diplomácia, beleegyezik a francia marokkói politikába, ezzel szemben azonban Franciaország engedje át neki Kongója egy részét és a független Kongóhoz való jogait is. Ha Franciaország elfogadja ezt a javaslatot, a német gyarmatok nagyszerű kikötőhöz jutnak, a keleti és nyugoti kolóniák kezet foghatnak - a "gyarmati egység, ha nem is oly tökéletesen, mint otthon a nemzeti egység, nyélbe ütődött volna -, és ezzel ott megindulhat a nagyszerű gazdasági fejlődés.

Volt a német diplomáciának még egy eszméje. Nem kell neki a francia Kongóból semmi. Hanem vigye keresztül a francia kormány azt, hogy a francia tőke Németországba mehessen, tegye lehetővé, hogy a német értékeket a párizsi tőzsdén jegyezzék. A német tőke az utolsó fillérig le volt foglalva és így a beözönlő francia tőke nyomán újabb gazdasági vállalatok nőttek volna ki, növekedett volna a termelés, megszaporodott volna a munkaalkalom, a proletariátus túlfűtött forradalmi gondolkodása alábbszállott volna és mindezek nyomán a fönnálló társadalmi rend megszilárdul. Természetesen a föllendült gyarmatpolitikának ugyanilyen, sőt még ilyenebb következései lettek volna.

Sokáig folyt az alku, amely végülis egyezséggel végződött.

*

Az ilyen alkuk, akár a diplomaták szobájában, akár a harctéren peregnek le, nem egyebek, mint két vagy több ország uralkodó osztályai között folyó egyezkedések. Mindegyik uralkodó osztály meg akar maradni a társadalmi szerkezet csúcsán. Ha azt látja, hogy ez a helye inogni kezd, keresi a módokat, hogyan szilárdíthatná meg. Eszközök erre a célra az úgynevezett munkásjóléti intézmények. Biztosítják a munkást baleset, munkátlanság és öregség esetére. Beeresztik a parlamentbe és a községházba, hogy az érdekeinek szószolója lehessen. Mindez igen jó szelep, amelyen elszabadulhat az a feszültség, amelyet a felső osztálynak az alsó osztályra való nehezedése előidéz. Persze, az ilyen szociáliskodás sok pénzbe kerül, azután meg a végletekig sem lehet vinni, mert egy szép napon az uralkodó osztály azon venné észre magát, hogy a "vezetés kicsúszott a kezéből.

Ilyenkor nyomul előtérbe a termelés fokozásának ötlete, amely a mai világtermelésben csak egy másik uralkodó osztály rovására történhetik. Ha a két ország termelési vagy mondjuk inkább: gazdasági köre érintkezik - ami más szóval azt jelenti, hogy az egyik ország úgy akarja otthon a maga pozícióját biztosítani, hogy a másik ország termelési lehetőségeit megnyirbálja -, egyszerre megszületik a nemzetközi konfliktus, a diplomaták megmozdulnak és a hadsereg tábornokai összesúgnak.

Hogyan biztosíthatja önmagát valamely uralkodó osztály arról, hogy az ő önfenntartási politikája elé akadályok nem gurulnak? Szinte fölösleges mondanom, hogy a jog, igazság, eskü, mennyország, becsület és más ezekhez hasonló dolgok itt nem számítanak. Hivatkozhatott volna Franciaország az ő marokkói akciójában akármennyit az algezirászi szerződésre és arra, hogy amit ő tett, a jog szerint való, ellenben, amit Németország tett, az igazság szempontjából érthetetlen - hivatkozott is szegény, eleget ilyesmikre -, szánalmas mosolynál egyebet nem arat. Az uralkodó osztályok régen átlátták, hogy helyzetüket a legeredményesebben a fizikai erő, a hadsereg biztosíthatja.

A hadsereg elsősorban az ország belsejében biztosítja a rendet; az uralkodó osztály rend alatt mindig a meglévő szituáció kinyújtását érti; azután fegyverbe lép akkor, ha valamelyik más nép uralkodó osztálya az ő uralkodó osztályának előrelátásából kényelmesebbre akarja megágyalni a maga helyét a munkásosztály hátán valamelyik más uralkodó osztály rovására.

Németországgal nem állott volna szóba Franciaország, ha nem tudja, hogy a franciákénál számosabb német zászlóaljak minden pillanatban készek síkra szállani az ő uralkodó osztályuk érdekeiért. De mert ezt tudta, szóba állott és alkudozott vele, átengedett a magáéból egy falatot, hogy a megmaradt részt annál nyugodtabban megemészhesse.

...Ehhez a két előadásvázlathoz talán csak azt kell hozzátenni, hogy mind a két tanár úr befejezettnek tünteti fel a marokkói incidenst, holott Franciaország és Németország még mindig tárgyal. Nem lehetetlen azonban, hogy a tárgyalás után csakugyan olyan pontot tesznek, mint amilyent a tanár urak tettek.