Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 15. szám · / · Zsadányi Henrik: A történelem két tanárának egy-egy előadásvázlata

Zsadányi Henrik: A történelem két tanárának egy-egy előadásvázlata
I.

(Az egyik most tanít valamelyik középiskolában)

Jól figyeljenek most ide, fiúk, mert a német birodalom történelmének olyan fejezetéhez érkeztünk, amelyik méltán kelt bámulatot minden jó hazafiban. Az úgynevezett marokkói afférról fogok egyet-mást elmondani.

Németország, vagy helyesebben a német birodalom a huszadik század első évtizedében a fejlődés igen magas fokára hágott. Hatalmas, gazdag birodalommá érlelte az a csodálatos hazafias érzés, amely ott dobogott a szívekben, amikor még a német föld apró, szétszaggatott fejedelemségekkel volt behintve és amely megfeszítette a karokat, maikor 1870-ben a csatamezőn kellett megmutatni, hogy mire képes a német becsület és a német patriotizmus.

Mi imádjuk a mi hazánkat és nálánál szebbet-jobbat hiába keresünk ezen a földtekén. De ez a forró honszerelem nem akadályozhat meg bennünket abban, hogy zászlónkat mélyen meg ne hajtsuk a német nemzeti érzés magasztos tettei előtt. Ma már túl vagyunk azon az előítéleten, hogy a saját hazánkon kívül nem akarunk mást ösmerni. Ez korlátolt sovinizmus. Az igazi honszeretet éppen az, amelyik külső országokba is elvándorol és ha ott olyan lát, amely érdemes a bámulatra, akkor tisztelettel áll meg előtte. De természetesen nem azzal a szándékkal, hogy szolgai módon utánozza; hanem azért, hogy a maga sajátos nemzeti érzéstől hevített kohójában fölolvassza és hogy szervezetébe csak annyit bocsásson belőle, amennyi a nemzeti géniusz egyéniségével összeegyeztethető. Ebben a szellemben rakjuk le a föltétlen elösmerés koszorúját a német hazafiság ama megnyilatkozása előtt, amelyet marokkói affér elnevezés alatt szoktak emlegetni.

*

Tudjuk nagyon jól, hogy vannak államalkotó nemzetek. A magyar is ilyen. Ezen a földön csak mi tudtunk maradandót alkotni, míg a többiek, amelyeknek lelkében nem honolt a teremtés e csodás tüze, egymás után sodródtak le a történelem színpadáról a feledésbe, a kietlen semmibe. A német nemzet hasonló a mienkhez. Az ő géniusza a káosz helyén egy egységes, tömör, diadalmas, mindig fölfelé törő német hazát tudott teremteni. Magától értetődik, hogy az a hazafias érzés, amely a harcokban, bonyodalmakban és balsorsban úgy lobogott a németek előtt, mint hajdan a zsidó nép előtt a két felhőoszlop, mondom, ez a hazafias érzés nem aludt el a békében sem. Sőt akkor nyíltak rajta igazán gyönyörű virágok.

A németek szívében lakozó titkos vágyakat II. Vilmos császár testesítette meg. Ez a nagy uralkodó megértette nemzetét - tudván-tudva, hogy csak az a fejedelem tarthat számot az utókor babérjára, aki teljesen elmerül nemzetének ideáljaiba, azoknak szolgájává szegődik és testestől-lelkestől hazafivá, nemzeti császárrá válik.

Azzá is vált.

Mindjárt uralkodása elején kiadta a jelszót, hogy a német birodalomnak oly messze kell elnyúlnia, mint amilyen messzire a német "nyelv elér. Mi, magyarok, kiknek országát a múltban három tenger mosta, csak hódolattal nézhetünk e lapidáris módon megrajzolt politikára. Ilyen politika keresztülviteléhez erős és nagy hadsereg kell. A német császár tűzzel-vassal dolgozott, hogy ezt az erős hadsereget megteremtse, illetőleg a megteremtésére már nem volt szükség. A hetvenediki háború oly hadsereget adott a németeknek, amelyre minden nemzet büszkén tekinthetett volna föl. Félni lehetett azonban, hogy a győzelem elaltatja a hazafias érzést.

- Győztünk - mondhatták volna -, most már nem kell félnünk a támadástól, megpihenhetünk babérainkon.

Mondották is sokan. A császár azonban útját állotta ennek a szibarita felfogásnak. - Győztünk, - ezt kiáltotta oda a németségnek -, hát most még erősebb hadseregre van szükségünk, még több tisztre, még több katonára, több kaszárnyára; hogy ha arra kerül a sor, hát megint győzzünk.

A nemzet megértette ezt a felséges szózatot. A munkásságnak a nemzetköziségtől megmételyezett része ugyan hevesen tiltakozott a katonai kiadások növelése ellen; de a nemzet zöme a császárja mellett volt. Mellette volt akkor is, amikor a hadi flottát szinte a puszta földből előteremtette. Ezt már igazán a szó szoros értelmében teremtette. Németországnak nem volt számbavehető hadiflottája, és csak a császár buzdítására kezdték egymás után építeni a pompásabbnál pompásabb hadihajókat. Megértették szavát, hogy a huszadik században csak az a nemzet lehet igazán hatalmas, amelynek hajói a világ minden tájékán ott vannak, csak az a haza lehet igazán boldog, amelynek kikötőiben acélkolosszusok horgonyoznak.

Németország csakhamar a világ első katonai hatalmassága lett. De nem támaszkodott csak a maga szuronyára; szövetségben volt az osztrák-magyar monarchiával és Olaszországgal. Ebben a szövetségben, noha Olaszországra nem számíthatott feltétlenül, annyi erőt érzett magában, hogy szembeszállhatott szinte az egész világgal. Nevét a föld minden pontján tisztelettel emlegették; tisztjei a kultúrában hátramaradt országok katonáit vezették be a haditudományokba; kereskedői a világ minden részein megjelentek; portékáit egyaránt fogyasztották Keleten és Nyugaton, Délen és Északon; ha császárja idegen nemzethez látogatott, az a nemzet örömmámorban úszott. A német nemzet neve ott volt minden ajakon és ha a hazafiasság varázserejéről akartak beszélni, csak a német patriotizmusra mutattak rá.

Ilyen körülmények között történt, hogy Franciaország szemet vetett Marokkóra. A német császár talán nem is törődött volna az egész dologgal, de bántotta, hogy Franciaország csak úgy mirniksz-dirniksz akarta rátenni a kezét erre az afrikai országra. Az akkori francia külügyminiszter, Delcassé Teofil még csak nem is értesítette szándékáról a német kancellárt. Ez a lekicsinylés méltán sérthette a német hazafias érzést. Franciaország még ki sem heverte a germán ököl csapását, nem ártott volna neki valamivel több szerénység és elővigyázat. Azután meg az is bosszantotta a németek hatalmas császárját, hogy ez a nagyambíciójú Delcassé egymás után kötött szövetségeket és barátságos viszonyokat Angliával, Oroszországgal, Olaszországgal, de Németországra, mintha a világon sem lenne, rá sem nézett.

Ezt az ignorálást nem tűrhette tovább a germánok ura. Kardjára csapott és azt üzente a francia köztársaságnak:

- Az én híremen és tudtomon kívül pedig egy tapodtat sem tovább!

Erre persze nagy riadalom támad Európában. Azt hitték, hogy minden pillanatban kiüt a háború. Ki is ütött volna, ha a francia köztársasági elnök nem siet megengesztelni a német császárt azzal, hogy Delcassét felmentette állásától. Erre lecsillapodott úgy ahogy a megbántott német hazafias érzés, majd végképpen megnyugodott arra a hírre, hogy nemzetközi konferencia fog arról dönteni, hogy mi történjék tulajdonképpen Marokkóval. Ez a konferencia sokáig elhúzódott és végül úgy döntött, hogy Franciaországnak vannak ugyan némi jogai Marokkóban, de azért Marokkó független maradt továbbra is.

A német császárnak ez az intervenciója bizonyságot tett Németország nagyságáról és hatalmáról. Az egész világ bámulva nézett rá és büszke hadseregére. Nemcsak bámulva, de félve is. A német nemzet pedig diadalmámorban úszott. Úgyszólván minden ajkon ez lebegett:

- Íme, ezt köszönhetjük dicső hadseregünknek! A mi hátunk mögött ezentúl senki sem fog szövetségeket kötni és senki sem fog a földből egy talpalatnyit sem elfoglalni, ha mi ahhoz beleegyezésünket nem adjuk. Éljen a császár!

Éljen a császár: ez annyit jelent, hogy a német császár és a német nemzet egy és ugyanaz; a császár azt akarja, amit a nemzet és a nemzet azt, amit a császár. Mind a ketten a haza nagyságát és dicsőségét célozzák.

Ez a gyönyörű harmónia ismét megnyilvánul, amikor a marokkói affér megint szőnyegre került. Néhány év múlva ugyanis a francia köztársaság csapatokat küldött Marokkó belsejébe azalatt az ürügy alatt, hogy ott az ő nemzetbeliei veszedelemben forognak. Okulva a múlton, e lépéséről értesítette a német külügyminisztériumot. De amikor a császár látta, hogy a franciák kezdenek szépen elhelyezkedni Marokkóban, hirtelen egy hadihajót parancsolt Marokkó egyik kikötőjébe, Agadirba. Európa ismét megremegett az izgalomtól és aggódva kérdezték, mit akar a germán hadisten? Háborút, vért, pusztulást?

Ezalatt Németországban szinte a felhőkig csapott a kitörő hazafias érzés. A hadsereg égett a vágytól, hogy bebizonyíthassa hűségét császárja és hazája iránt - újabb diadalokat aratva a csatamezőn. A német közvélemény erősen követelte a franciák megfenyítését. Az volt az általános vélekedés, hogy ha a franciákat szabadjukra engedik, ezzel a germán becsületen esik csorba. Márpedig egyetlen német sem akarja túlélni azt, hogy a germán becsületen folt essék. Mert a haza és becsület mindenekfölött való.

A vak is láthatta, hogy Németország igazi nagyhatalom, mindenki szívdobogva lesi mozdulatait és ha egyetlen hajójába befűtenek, sápadva néznek össze az emberek: mit forgat fejében az imperátor? A hatalomnak ez a bódító érzése méltán töltött el minden német lelket és bizony nem szabad tőlük rossz néven venni, ha kevélyen néztek minden más nemzetre. Jogosan írták akkor az újságok, hogy abban a kis hadihajóban, ott a marokkói kikötőben hatvanmillió német lelke zakatol és jaj annak, aki a hajó lobogóját sértően illetni merészeli.

És míg a hadihajó ott vesztegelt, Berlinben a diplomaták tárgyalni kezdtek arról, hogy mit is akar tulajdonképpen Franciaország Marokkóban. A tárgyalásnak az lett a vége, hogy Németország területi ellenértéket kapott Afrikában, gyarmatai környékén és azért megengedte, hogy a folyton belső villongásoktól dúlt Marokkóban rendet csináljon Franciaország. A német haza határainak kiterjesztésével fejeződött be tehát a konfliktus. A német haza megint nagyobb lett, a német császár hatalma újból beigazolódott és a német hadsereg kardhúzás nélkül megint diadalt aratott.

*

Egy nagy nemzet életének kicsinyke epizódja ez csak. De azért elég világosan megmutatja, hogy az olyan nemzet, amelyben elevenen lobog a hazafias és vallásos érzés, még békében is tud győzelmeket kivívni, és az olyan császárt, aki egybe tud forrni a honával, az egész világ tisztelettel veszi körül s elhalmozzák a hódolat minden jelével.

Mi kell mindehhez? Nemzeti érzés, buzgó vallásosság és hazafias önfeláldozás. Tudjunk lemondani apró önérdekeinkről, hogy minél többet áldozhassunk a haza közös oltárára. A német nemzet előtt mindig a haza nagysága lebegett Isten dicsőségére - ezért volt képes arra az erőfeszítésre, mely az apró törzsekből egy hatalmas, egységes nemzetet gyúrt s amely azután ezt a nemzetet a föld legfélelmetesebb császárságává tette.

A hazafiság e klasszikus példáját akár imakönyvünkbe tehetjük, hogy mindig szemünk előtt legyen.