Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 11. szám · / · Figyelő · / · Turcsányi Elek: Kabos Ede: Damajanti

Móricz Miklós: A kereskedelmi minisztérium kettéosztása

A vasútügyi minisztérium felállításának terve mindössze egy megoldását jelentette volna annak a problémának, amelyet nálunk mindig felvet egy-egy miniszteri tárca megürülésének gondja. Sok körülmény vall arra, hogy a terv nem érintett olyan kérdéseket, amelyek az állam életére fontosabbak lennének, mint a tárca betöltésének feladata: az, hogy a terv sem a sajtóban, sem az országházában, sem a közvéleményben nem okozott semmi különösebb forrongást, ezzel dokumentálva, hogy a reform pusztán formai intézkedéseket ígér, a vasútügynek olyan mindegy, hogy a kereskedelmi minisztérium intézi-e vagy egy vasútügyi, amely szervezetileg éppen olyan messze áll tőle, mint a kereskedelmi minisztérium; hogy éppen a Hieronymi halála vezette újra felszínre s ez a halál most egyszerre felszabadította azokat az aspirációkat, amelyeket a Hierynomi nagy és erőszakos egyénisége nyűgözött le; erre vall, hogy a terv hírét nyomon követte az a másik, amely szerint a király Tiszát akarja a kereskedelmi miniszter székében látni, Tisza azonban nem hajlandó a vasútügyek nélkül elfogadni a tárcát; s maga az is, hogy végül elaludt az egész terv, vele a Tisza kereskedelmi miniszterségének réme is elülvén.

Hiába is igyekszünk a vasútügyi minisztérium tervét kutatni, s hiába keressük végig azokat az okokat, amelyek a minisztérium tervét felvétették, mert nem jutnak messzebb ezeknél a speciálisan kormányzati jellegű kérdéseknél. A vasútügyi minisztérium felállítása ebben a formájában a kormány problémája, nem az államé, s még kevésbé az országé. Azok az érdekek, amelyeknek kielégítésére a vasútügyi minisztérium megteremtődött volna - s amelyek majd meg is fogják teremteni -, a kormány érdekei, nem az államéi és még kevésbé az országéi.

S így ennek a kérdésnek csak formailag van köze ahhoz a problémához, amelyet látszólag felölel: annak a minisztériumnak felállításához, amely az államnak vállalkozási természetű üzemeit vezethetné.

Pedig ezek az üzemek megkívánnák a maguk minisztériumát. A magyar állami büdzsének majdnem felét teszik: 1911-es év 1672 millió koronányi összegéből 744 millió koronát foglalnak le; ebből a szükségletből 578 millió koronát fedeznek az üzemi bevételek, s így 166 millió koronát kell részint hitel útján, részint pedig a többi állami jövedelmek megrövidítése által előteremteni: ebből a fedezetlen szükségletből pedig csak 109 millió korona a beruházások összege.

Ez a számadás ezeknek a címeknek a mérlege: vasút, posta, távírda, távbeszélő, postatakarékpénztár, amelyek a kereskedelmügyi tárcához tartoznak; a pénzügyi tárcából az állami vasgyárak: ez az a négy cím, amelynél a jövedelemszerzés mérve is igazolja, hogy ezek nem állami feladatok, hanem az állam vállalkozásai, bár ez a jövedelem a vasutaknál csak azért látszik jövedelemnek, mert a büdzsé nem készít a vasút üzeméről tiszta mérleget. Benne vannak ebben a számadásban a pénzügyi és földművelési tárca deficites vállalkozásai; a fém- és opálbányászat, selyemtenyésztés; s benne vannak a földművelési tárcának azok az apróbb címei, amelyeknél a deficitet azzal szokta a büdzsé menteni, hogy ezek mintagazdaságok s céljuk nem jövedelemszerzés.

Ezek a címek, amelyek büdzsénknek és egész állami életünknek olyan egyéni színt adnak. Ezeknek az üzemeknek a terhei összevegyülve a hadügyi s más állami terhekkel: ezek adják meg a magyar büdzsé fő jellemvonását, ezek teszik a magyar állam költségvetését speciálisan magángazdasági jellegű költségvetéssé. S ez a jellemvonás oly határozott, hogy még fejlődése is rohamosabb az állami természetű teendők fejlődésénél: a magyar állam üzemi természetű kiadásai az utolsó 30 év alatt az egész költségvetés arányában 20%-ról majdnem 60%-ra emelkedtek. Ezen az arányon talán most változtat valamit az új hadügyi kiadások terhe.

Magyarországnak a többi európai államokhoz mérten aránytalanul nagyok az üzemi terhei, államunknak ez a speciális jellege azonban egyáltalán nem jut kifejezésre miniszteriális kormányszerveztünkben. Az állam gazdaságai három minisztérium közt oszlanak meg, a pénzügyi, a kereskedelemügyi és a földművelésügyi minisztérium közt, de ezeken a minisztériumokon semmi szervezeti változást nem okoznak, s hogy éppen ezekhez a tárcákhoz csatolódnak, annak csak formai jelentőségében érvényesülő oka a pénz; az, hogy éppen úgy pénzben bonyolódnak le, mint ezeknek a minisztériumoknak többi ügyei, a szorosan vett miniszteriális ügyek.

S most ez a három minisztérium vezeti államunk üzemeit, holott a minisztérium szerve egészen más feladatok végzésére szolgál. Ezek a feladatok: az ország fejlődését ellenőrizni s kikeresni azt a módot, amely az ország erőit legkisebb erőveszteséggel teszi alkalmassá az állami terhek viselésére. A miniszteri kormányformát ez a két szükséglet alakította ki, s az nem is alkalmas arra, hogy az ország erőinek kifejtését vezesse, legkevésbé alkalmas pedig erre ott, ahol ezek az erők a gazdasági erők s ahol az a feladat, hogy ezek a gazdasági erők aktív módon használtassanak fel a termelés céljaira. S a miniszteri feladatok körének helytelen irányban való tágulása okozza azt, hogy a miniszteri jogok is méltatlan módon bővülnek. Az a jog, amely a minisztert azért illeti meg, hogy akár a magántermészetű üzemeket is figyelemmel kísérhesse, ezeknél az üzemeknél válik beavatkozási joggá s az ellenőrzésre jogosító hatalom jóváhagyó hatalommá. De a minisztérium még a miniszteri hatalomnak ezután a kibővülése után is megmarad idegen szervezetnek s mindig egészen idegenül avatkozik be az üzem folyásába, amely pedig semmi beavatkozást nem tűr meg. S hiába kapna az ország közlekedésügye külön minisztériumot, ez a minisztérium a MÁV szervezetében semmi változást nem okozhatna. Az igazgatóságot nem tenné feleslegessé, mert semmi biztosítékát nem tudná adni a vasúti politika állandóságának. Sok helyről pedig ezt várták a vasútügyi minisztériumtól, s ha jót reméltek tőle, az a MÁV szervezetbeli egyszerűsítése lett volna.

Így az üzem vezetésére alkalmatlan miniszteri szervezet mellett az üzemek szenvednek; ezért nincs nálunk hatalma annak a szörnyű nagy tőkének, amely az állam kezében termelési célokra szolgál; még annyi hatalma sincs, hogy a maga jövedelmezőségét biztosítani tudná. S ha már egyszer szó került rá, hogy egy állami üzemet, a legnagyobb vállalkozási címet önállósítsuk, ezt az alkalmat fel kellene használni az állam üzemeinek felszabadítására.

Ennek a felszabadításnak csak egy módja lehet; a vállalkozási természetű üzemeket a három miniszteri tárca kebeléből kiválasztani, egy csoportba gyűjteni, megtalálni azt a szervezetet, amely ezeknek az országos erőknek kifejtésére legalkalmasabb, ennek a szervezetnek a legteljesebb autonómiát biztosítani - s akkor szervezni még hozzá egy minisztériumot, amely aztán minisztérium lenne s nem az a csodálatos szervezet, amilyen ma különösen a kereskedelmi minisztérium s amelyet az állami és a társadalmi feladatok összezavarodása teremtett meg.

A magyar állam két részből áll, s ez a két rész nagyon elüt egymástól. Az a változtatás, amelyről szó van, ennek a különbségnek a hangsúlyozását, s a két résznek egymástól való teljes különválasztását jelentené. A magyar állam életének ezt a két részét úgy kell fejleszteni, hogy azok egymással párhuzamosan haladjanak s egymástól teljesen függetlenek legyenek: ami az államé, legyen az államé, de a társadalmi feladatok elvégzését ne akadályozza meg az állami hatalom, amely a társadalmi erőkre csak negatív irányban hathat. Az állami feladatokat külön kell választani a nem államiaktól; szörnyű nagy munka lenne ez, de meg van rá az ok: a büdzsé nem állami részének mérlege.

Hogy ennek a különváló, hatalmas testnek milyen lenne a megfelelő szervezete, azt csak sok kísérletezés árán lehetne megállapítani. Egy bizonyos: ezt a kialakulást csak olyan folyamat teremtheti meg, amely az állami s a társadalmi érdekeket külön tudja egymástól választani s meg tudja becsülni azt az erőt, amely ezeknél az érdekeknél épen az ellentétességben áll. S a minisztériumnak, amely ehhez az új szervezethez hozzásimul, úgy kell azt befoglalnia, mint valami keretnek, berendezve azzal a bölcsességgel, amely az erők felismerésében s a fejlődésnek nem megindításában, hanem kísérlésében nyilvánul.