Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 10. szám · / · Figyelő
Kernstock művészetének külső és belső nagyságával kissé háttérbe szorítja festőbarátjait. Berény különállása még csak valahogy érvényre jut. Nem éppen azért, mert kollektíven állít ki, nem éppen képeinek számánál fogva, inkább ama nyilvánvaló gazdagság következtében, amelyet ötven nemes tartalommal telített, súlyos képnek ötven mindig új és mindig kemény csattanóba csúcsosodása jelent. Czigányt, Tihanyit, Márffyt, Orbánt és Pórt azonban állandóan holmi csoportosítások fenyegetik. Czigánynak van már múltja, néhány egész, teljes kép, Pór hivatkozhatik nemrég bemutatott kiállításra, és mellette meg Márffy mellett különben is ott ügyvédkednek képeiknek óriási méretei. Orbán nyugalmával és rendszerével maga felé fordítja a rokonszenvet, de csak nagyon kevesen akarták észrevenni annak az álláspontnak önállóságát és egyéni voltát, amelyre az első terem egyik falára sorakozó Tihanyi-képek helyezkednek.
Nem könnyű találni megfelelő szót, ha Tihanyi Lajos művészetét kell jellemezni. Leginkább még az közelíti meg a valóságot, hogy Tihanyi legerősebb és legelemibb szenzációja ugyan a tömeg a térben, de a tömeg mindjárt karakterisztikumaiban fejeződik ki számára, a testszerűség, a valóbb szemében, minél élesebbek és határozottabbak a jellemző jegyek, a tömeg térbehelyezkedése pedig akkor megállapított, tiszta és meggyőző felfogása szerint, ha az ábrázol jelenség egyéni milyensége frappánssá lesz általa. A művészet legegyetemesebb és legelemibb követelését az egyszerű vonásokban és ezeknek a bonyolult egymásra vonatkozásaiban érzékeli. Művészetében egy jó arckép nem jelenti egy elsődleges és egy másodlagos feladat megoldását, a primer testábrázolást és a szekundér hasonlóságra faragást, nála e jelenségek csak összetéveszthetetlen egyszerűségüknél fogva terjedhetnek szét testekké a térben. Ez a kíméletlen, szinte a groteszkbe határoló jellemzetesség megvan képmásaiban, tájképeiben, csendéleteiben egyaránt. De még a legválságosabb pontokon sem érzik torzításnak a nagy élesség, hanem legfeljebb fokozásnak, mert sohasem egyes részleteknek, hanem mindig a részleteket rangsoruk szerint elhelyező egységnek kimerítő ábrázolása a képek tartalma.
Némelyek csendes megbotránkozással rázzák a fejüket, amikor ott látjuk egymás mellett Czigány önarcképét és a kancsóhordó nőket, mivel az egyik a késői Rembrandt egyszerű színkezelésére és a fiatal Rembrandt vonalheroizálására emlékezteti őket, a kompozíciónál pedig a legújabb művészet geometrikus testösszeállításaira kell gondolnunk. Ennek a két képnek egy kéztől származása felemlítődött az egész csoport komolytalanságának bizonyítására, sok békétlenkedés esett amiatt, hogy a kiállítás legnépszerűbb képe és a legexkluzívabbak egyike ugyanazt a művészt vallja alkotójául. Pedig ez az eset se nem titokzatos, se nem rosszat jelentő. Ott van a magyarázat, hogy Czigánynak nincsenek elvont művészeti ideáljai, nem tette fel életét egy messzi eszme testreváltására, hanem nála még közvetlen kapcsolatú az élet és a művészet. Határozottságot, lendületet, pointeket lát mindenfelé, nem elszigetelten, hanem egymásra utalásban, és ezt a határozottságot, lendületet, ezeket a pointokat jegyzi fel összefüggésükben. Ezért fogja össze önarcképén a fejet egyszerű formákba, ezért néz ki merészen a sipka alatt a képből, ezért kereste meg az erélyes, nagy és mégis nyugodt, folyékony hajlású mozdulatokat, ezért elégedett meg az összefogottság bejelentésére néhány egységes, nagy színfolttal, ezért adta meg a képnek a szilárd alapot a kézben tartott nyitott fóliánssal, amelynek vízszintes síkja felett a testközép függőleges tengelye mentén teljességre fejlődhettek a formák. Kompozíciója más feladatok elé állította, két női testet akart formáiban, organikus felépítésében tisztázni és olyan mozdulatokat, elhelyezkedéseket, vonalmeneteket hozott ki, amelyek a testet egységbe foglalják, ritmikus lengést adnak neki és az egyiket a másikkal összefüggésbe hozzák. A mértani alakokhoz való hasonlóság nem cél nála és jóformán nem is eszköz valamilyen cél elérésére: inkább önként adódik az összefoglalás egyszerűsége és határozottsága által. Az egyik nő féloldalt egy nagy egyenesbe foglalódik, amely alig észrevehetőleg völgyesedik be és hullámzik ki egy kissé, másoldalt a felső test vonala hirtelen csap le a csípőre és onnan egy erélyes ívben hajlik ki. Az erős kontraszt széttörekvését a két karnak és a kornak sokszögbe helyezkedése oldja fel úgy, hogy az erős csattanók nem ártanak meg az egységnek.
Orbán Dezső két fala alig találkozik ellenvetésekkel, képeinek szigorúság nélkül való szimmetriája kedves táplálék a szeszélyektől, ötletektől megviselt szemnek. Kis aktján hasonló motívumot dolgozott fel, mint Czigány a kompozíción, de jellemzően más az ő felfogása. A kontraszt megszelídült, a két oldal nem támad többé egymásra és nincs szükség semmiféle feloldásra, ellensúlyozásra. Baloldalt testresimul a kar és továbbadja vonalát a lábnak, jobboldalt a kar és a láb kissé kihajlanak. Majd mindegyik csendéletének van egy egész szabályos tengelye. A két oldal egyszer egészen azonos, a többieken is egészen azonos értékű. A színek is nyugodtak, sohasem kiabálnak, egymásra utalásuk tiszta, első pillantásnak nyilvánvaló. Művészete előtt nincs helye a sok szónak, viszont sokszor és mindig szívesen tér vissza hozzá a szem.
Márffy Ödön tájképein egymást érik az erőteljes, telt zöngésű színek, nála még a reflexeknek is van valamilyen áttetsző mélységük. Nem hagyja túltengetni a színességet, rendre szorítja, formakifejezésre használja fel, a teret építi ki, tisztázza vele és arra a paradox eredményre jut, hogy az eszköz szerepre kényszerített színek csengőbbek, erősebbek és finomabbak tudnak lenni, mint az öncélúakká hatalmasodottak. Logikus, szerves színességét sajnos nem tudta csorbítatlanul átvinni nagy kompozíciójára. A nagy színfelületek szépek, nemesek ugyan, de nem olyan gazdagok, nem olyan elevenek és főleg nem olyan összefüggőek, mint a kis képeken. Talán éppen a színes buroknak elhasadása teszi egy kissé, alig észrevehetően ingadozóvá a három nő konfigurációját. Ha valaki belátja az új festői törekvések megokoltságát és csak ott akad fenn, hogy az új képek nem elég szépek, akkor álljon Márffy kompozíciója elé, kísérje végig az álló nőről leereszkedő és a fekvőn átvonulva az ülőre emelkedő völgy nyugalmas, dús öblét, nézze meg azt, hogy helyezkedik el az álló nő két karja, hogy ismétlődik e fekvő nő combjainak elhelyezkedése az ülő nő combjainak helyzetében, és ekkor be kell látnia ellenvetésének tarthatatlan voltát.
Az utolsó másfél év óta a harmadik nagy képet állítja ki Pór Bertalan, hatalmas teremtő bőségének tanulul.
Ha a legújabbat néhány kellék odajegyzésével történeti eseménnyé vagy valamilyen szimbolikus jelenetté konkretizálja, az elismerés egyhangúságát nem zavarta volna ellenvélemény, Pór igazán nem forradalmi művész. Régi, nagy hagyományok nevelték, látomásai tiszták, élesek, nemcsak az extravagancia, de minden eredetieskedés is hiányzik belőlük. Új eszközök nincsenek a művészetben, Pór olyan ősöktől tanult, akiknek nagysága előtt egy nemzedék sem hunyta be a szemét. Az egyes alakok a késő quattrocento nagyszabású leírására emlékeztetnek, bár van bennük nem egy olyan elem is, például az erő megduzzadása, amely későbbi időkre utal. Az alakok egybekomponálása szigorú, tiszta törvényeket követ, amellett azonban nemes formájú tömböket formál, amelyek szinte dallamos és mégis teljesen becsületes tagolásúak.
Jobbról-balról, kifelé vagy befelé figyelő emberek egy-egy csoportja, amelyet itt is, ott is térdeplő férfi vezet le a középre siető, magános vándor felé. Ha Keresztelés cím íródik a kép alá, vagy az a magyarázat kerül elő, hogy a felvilágosodás leszáll az emberek közé, akik fájdalmas büszkeséggel mondanak köszönetet a szomorú ajándékért, akkor minden rendben lett volna, akkor az, akinek nincsen szeme festői tartalmak elolvasására, találna olyan területet, amelyen otthonosan mozoghatna. Így azonban mindenki kénytelen nézni, márpedig a nézés csak akkor elviselhető művelet, ha nincsen egybekötve a látással. Rafael addig marad első festő, amíg hírében bízva nem veszik pontosan szemügyre alkotásait.
De nem illik, hogy a panasz szava zárja le ezt a néhány megjegyzést. Igazán nem a művészek iránt való tisztelet vagy barátság teszi örömmé annak megállapítását, hogy a budapesti közönség most az egyszer újra szépen viselkedett. Ami a fő, a vásárlásokra fordított összeg az első helyek egyikét foglalja el az ilyenféle krónikákban, a vásárlások számára, a vásárlók személyére és a kiállítás látogatottságára nézve pedig hiába keresnénk megközelítőt a főváros művészeti eseményei között.