Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 10. szám · / · Jászay-Horváth Elemér: Halottak útja
Az úton voltam, merre nincsen út.
Hallottam még zárúlni a kapút,
Utánam kapott kis illatkezével
Pár hervadó, vággyal terhes virág,
A messze multból még fölébem ível
Egy tört kacaj, fájó melódiák:
Árnyék csupán. Testetlen, léha semmi.
Elindultam. Nem tudtam visszamenni,
S nem tudtam, hogy mindennek vége már.
Hogy rám a Semmi örök réve vár,
Hol nincsen álom és nincsen valóság,
Hol nem teremnek asszonyok, se rózsák,
Hol nem kell félni se csöndtől, se széltűl,
Hol nem lehet szeretni és szenvedni
Könnyek nélkűl és kacagások nélkűl;
Egy van csupán: a semmisítő Semmi,
A végtelen, az örökegyvaló.
És szóltam: Lelkem, árva, büszke lelkem,
Nagy pusztában vetett szó, elhaló,
Együtt vagyunk már. Én magamra leltem.
Magamra hagytak, magamban, magamnak.
- Elindultam útján az úttalannak.