Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 10. szám · / · Kádár Endre: Gyerekszerelem
Ragyogóan sütött a nap. A fehérre meszelt házak izzó káprázatot vertek vissza; a poros hosszú utcán szinte nem volt levegő, hanem csak napfény, izzóan fehér napfény. Ilyen alkalom, mint amilyen egy árverés is, megmozgatta a falut. Először: a bakter végigment a falun és kidobolta, hogy a községházán Pinterovics Lajosné minden ingója, a vaskereskedés, házi bútorok és egyéb tárgyak elárvereztetik...
- Szegény asszony - sajnálkozott egyik-másik -, nem neki való a kereskedés. Zsidónak.
- De az ő ura meg örmény volt. Az meg nagyobb zsidó a zsidónál. Hej, csak hagyják, ügyes asszony a...
Mégis csak az lett a vége a beszélgetésnek, hogy felkészültek a menésre.
- Gyerünk el, somszéd, hátha lehetne valami olcsót venni.
Ünnepibb ruhát húztak, csoportban mentek és ezért úgy tetszett, mintha vasárnap lett volna és templomidő. Csak éppen, hogy a harangszó hiányzott, de ájtatosság volt a szívekben a boltosné iránt, akit most sajnálni kellett, kétszeresen szerettek.
Kilencre volt az árverés.
A két gyermek már hétkor ébren volt. Anyjuk felköltötte, egymás után felöltöztette őket, a kis leány megkapta a kalapot, a fiú azonban sehogysem akarta felhúzni a szandált. Mindketten egy hosszú búcsúcsókot kaptak anyjuktól, aztán az árverés idejére a szomszéd átvitte őket magukhoz.
A két gyerek kiült a napra, álmosak, fáradtak, zöldek voltak; fáztak. Köröttük a virágágyakban májusi pompában ragyogtak a virágok, az árvácska, a sarkantyúvirág, az írisz s fölöttük a napraforgó. A kis leány, hogy elunta az üldögélést, a virágokból csokrot kezdett gyűjteni magának. A fiú is felállott és hátratett kezekkel fel-alá járkált. Fázott és izzadt egyszerre és rettenetesen szenvedett, mint ahogy csak egy gyerek tud igazán fázni.
Többször megállott a húga előtt és látszott, hogy valami nehezen elmondhatót szeretne mondani neki.
A kis leány kérdőleg nézett reá:
- Legjobb lett volna anyával menni - szólt aztán. Igaza van az Erzsi néninek, még meg találják lopni...
A fiú csalódottan arrébb ment.
- Hány óra lehet? - kérdezte aztán.
- Nem tudom. Megkérdem - mondta örömestebb a kisleány, valami asszonyos alázkodással.
- Fél kilenc - mondta, amikor kijött.
Leültek két szemközti tuskóra. És beszélgettek.
- Nagy szégyen... - mondta egyszerre a fiú.
A kisleány nem érzett ebből semmit; de maga is elbúsult.
- És sokan vannak az árverésen? - kérdezte újra a fiú.
A leány:
- Nem tudom... Honnan tudjam...
- Urak is?
A kis leány nem tudott mit felelni.
- Gyerekek is? Lányok is?
- Én nem tudom.
Néhány percre megint elhallgattak.
A fiú nem merte fölemelni a szemét; úgy kérdezte:
- Voltál az este jegyző Olgáék?
Most már fel merészelt nézni.
- Hát tudod - mondta a kisleány. - Iszen matricát is hoztam neked.
Soká hallgattak. Közben háromnegyedkor a harangozó fertályt dudált. A hátralevő negyedóra kicsi életükhöz viszonyítva egy esztendőnek tetszett. A fiú nem tudta kiállani, felállott és reszketve fülelt, mikor hallatszik a dobszó.
- Jaj, istenem - állt meg szorongva a kisleány előtt.
Megszólalt a dob. Alig egy kőhajításnyira voltak tőle és peregve zengett idáig. Szépen pergett; lüktetve harsányan, vidáman, taktusra. Olyan ember kezében voltak a verők, aki értett hozzájuk, aki a katonaságnál is dobos volt. Most, hogy ilyen alkalom került, meg akarta mutatni a tudományát és verte a dobot, kedvvel, fiatalosan, egészen elmerülve benne.
A fiút is megfogta a szép dobszó. De csak néhány pillanatig tartott elfogódottsága. Akkor, mint egy megriasztott nyurga eb, felugrott, a kapuhoz suttyant, kifúródott rajta és egy pillanat alatt, egy pillantással látni akarta, mi történik künn. Látta az utcasort, látta sorba egymás után a házakat, látta az embertömeget ott a piactéren; látta ellenségeiket, látta a jószomszédokat, a kíváncsiakat; látta az anyját, aki tett-vett; látott ott gyerekeket, iskoláspajtásait; látott lányokat.
Ott lehettek.
A szíve az örömtől majd kidobbant. Egy kis leány, a jegyző kis leánya nem volt látható sehol.