Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 10. szám · / · Kádár Endre: Gyerekszerelem

Kádár Endre: Gyerekszerelem
1.

Hajnali szürkületkor - künn egy-két szekér nyikorgott - hazajött az anyjuk és hogy cselédnek hiába zörgetett a konyhaajtón, megverte a gyerekekre az ablakot.

- Piroska, Sándor, eresszetek be!

A fiú mindjárt felébredt. Feltápászkodott, felült, nézte az ablakot, amelybe, a rámára odatámaszkodott az anyja. Az ablak kék-zöld, mögötte fekete berliner kendőben, fázkódva, elfogva a kelő világosságot, ott az anyja. Az ég tenyérnyi volt, az anyja óriási. A gyerek fáradt volt; sem gondolkozni, sem mozdulni nem tudott.

- Sándor - mondta mégegyszer az asszony. A szeme nagyobbnak látszott, az arca biztatóbbnak; a gyerek erre felugrott, mezítláb kiszaladt a konyhába és kinyitotta az ajtót.

Olyan erővel, mint amilyen alig látszott tőle telleni, az asszony felkapta a karjába a tízéves fiút és úgy vitte vissza az ágyába.

- Hát a lány hol van?

- Nem tudom.

Az asszony tett-vett a szobában, ahol mozogni is alig lehetett a rendetlenségtől. Az asztalon mosatlan edények, a székeken szoknyák, gyerekruhák, minden felforgatva, mint olyan helyen, ahol a gyerekek a cselédlányra maradnak és ahol "úgyis árvereznek". Az asszony szinte egy perc alatt eltakarított.

- Mi az? - szólt álmosan a kislány. - Anya, itthon van anya? - fordult az anyja felét, több szívvel, mint a fiú.

- Most jöttem, gyermekem...

- A hajnalival?

- Avval. Hoztam nektek valamit.

Sietett kipakolni. Kibontott egy csomagot, kivett belőle egy pár szandált, amire már rég kacsingózott a fiú és odatette az ágyára. A fiú feküdt, nem mozdult, nem mutatta, hogy öröme van vele.

A leány egy bébé kalapot kapott. Rögtön feltette fejére, illegetve-próbálva, és hogy minél többet foglalkozhasson vele, megkérdezte:

- Hogy kell ezt feltenni, anya?

Az asszony megmutatta. De mialatt a kalappal bíbelődött, a szeme a fiún volt. A gyerek akaratosan a plafondot nézte.

- Haragszol, fiam? - szólt hozzája alázatosan az asszony; minthogy vannak olyan gyerekek, akikkel tízéves korukban úgy kell beszélni, mint a felnőttekkel, és minthogy ezeknek rendszerint olyan anyáik vannak, akik megérzik ezt.

A fiú s írni szeretett volna.

- Fiam - mondta az asszony megadóan rázva fejét -, én nem tehetek semmiről. Én mindent megtettem értetek. A sors, a kegyetlen sors... Egy szegény, magára hagyott asszony mit csináljon ebben a világban? A gazember apátok, az volt az oka minden bajnak... Az a kártyás gazember nem törődik veletek.

Elhallgatott és amit azután mondott, úgy mondotta, szinte megtanácskozva; az emberének, a férfinek, akinek a közös bajokból el kell vállalnia a maga részét.

- Nagy baj nincs. Kétszáz forint készpénzem van, ezen visszaveszem a bútorokat...

- Hát csakugyan árvereznek? - kérdezte kétségbeesve a fiú.

- Hát árvereznek - mit akarsz tőlem? - csattant fel most már az asszony.

Nem törődött többet a gyerekkel, hanem folytatta a tervelgetést ott, ahol elhagyta. Napok óta nem aludt, ha itt-ott, vasúti állomásokon és ha egy kiflit meg egy pohár sört vett táplálékul magához. De vastermészet volt, mindent kibírt, magára utaltságában sok mindent, ravaszságot megtanult, és most is azon törte a fejét, hogy a vesztett ügyből hogyan, hogy és mit lehetne menteni. Valamit kitalált és ezen, valamint azon, hogy Pesten néhány kereskedőtől ígéretet kapott, hogy múljon el az árverés, majd berendeznek neki valami boltocskát, egészen megvigasztalódott, majd hogy felvidult.

A fiú még mindig nem aludt. A falu már nagy hanggal ébredezett. Kocsik nyikorogtak a zötyögős, poros úton, és a tiszta, levegős csendben jönni-menni kezdtek az emberek, aztán nagyokat köszöntöttek egymásra, hangos torokköszörüléssel, körülményesen, jó szívvel.

- Aludj, fiam - borult rá a gyerekre az anyja. - Nemsokára fel kell kelni. - Kezdődik az árverés.

A gyerek azt szerette volna, hogy az idő megállana és sohase lenne reggel.