Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 9. szám

Móricz Zsigmond: Az Isten háta mögött
Regény

Lehunyta a szemét s engedte, hogy a vére pezsegve rohanjon végig az erein s csontjain.

Pillanatok teltek el, s nem merte felnyitni a szempilláját, mert azt hitte, ezzel elmúlik a kéjes izgalom. Arcán égett az a könnyű sáv, ahol végigsiklott rajta az asszony bőre; a vére meg volt bolondulva s amint végig-végigrohant a testén, újra csak visszafordult s arra a helyre tódult, mint valami vad csorda, amely a kőfalon át érezte meg, hogy kint a zsákmány, amely maga adja ki magát s mégsem lehet megrohanni.

Mintha elvágták volna a beszédet, elnémult a társaság. Ki a szivarját verte le a tányér szélére, ki a kézelőjét húzgálta vagy köhögött, de egy időre mindenki elvesztette a fejét. A pap sápadt volt, a káplán vörös, a diák reszketett, a tanítónak felakadt a szeme, Dvihallynak pedig leereszkedett a szemhéja a szembogarakra s olyan nyugodtan bámult, mint egy fakír.

Mind észrevette ezt a mozdulatot.

S amint egy rövid és kínos szünet után egymásra néztek, egyszerre tisztába jött mindenki azzal, hogy mi van itt. Mintha leesett volna a hályog a szemükről, úgy nézték sorra egymást, míg csak sorra nem találkozott a tekintetük, amikor is ijedten és zavartan kapták el a szemüket.

Hat férfi és egy asszony. S mind a hatan egyformán emésztő szenvedéllyel lesik ezt az egy asszonyt. Mind a hatan egyformán gyűlöletesek egymásnak s mindannyian készek a legvégsőkig menni harcban és önfeláldozásban ezért az asszonyért.

A csönd már túlságosan megnőtt. Az albírónak felpattant a szeme s körülrebbent a társaságon. Közömbös és kifejezéstelen arcokat látott s meg volt nyugodva, hogy senki sem vett észre semmit.

Az asszony az ebédlőszekrénynél állott, háttal a társaságnak. Gyümölcsös tányérokkal csörömpölt s mikor visszafordult, örömmel látta, hogy az albíró olyan könnyed és fesztelen, amilyennek kell lennie. Maga sem volt egészen tisztában vele, mit tett az elébb. Voltaképpen semmit. Megérezte, hogy ez az egy férfi elkívánkozik innen s asszonyi ösztönnel épp ezt az egyet akarta ideláncolni.

- Hálistennek - mondotta magában -, hogy senkise vette észre. Ugyan, mit gondolnának!

Elmosolyodott, mert nem érezte valami nagy dolognak, amit tett.

A diák a poharat forgatta, pergette. Szórakozottan és maga elé bámaszkodva.

- Mi lesz már azzal a pohárral! - kiáltott rá a bátyja. A hangja szokatlanul erősen, durván tört ki, amint megszakította a csöndet. - Haszontalan fráterek! Úgy bámul maga elébe a birka szemével... Majd adok én neked éccaka csavarogni!

A késével nagyot csendített a tányérán. Az asszony elámulva hallgatott reá.

- Kérem szépen - fordult a tanító az öreg paphoz -, ilyen fickókat nevel az ember a nyakára. Ez a semmiházi, ez a naplopó... Kérem, itt ülünk az este ennél az asztalnál, megvacsorázunk, velünk iszik persze! Azt mondom neki, hogy "eredj már a dolgodra, tanulni!" Hát kérem, feláll, elmegy és reggel jön haza! Ki fogják csapni az iskolából.

Az asszonyban meghűlt a vér. Merően nézte az ura arcát. Az egyszer sem nézett feléje, mégis tudta, hogy neki beszél.

- Jól is teszik! Egy ilyen csavargó nem való művelt emberek társaságába. Hol bitangoltál te?

A fiú összevonta a szemöldökét s rekedt hangon, de erősen mondta:

- Én nem voltam sehol. Bent voltam a szobában és tanultam.

- Hiszen csak járjon a szád, hogy felpofozlak. Nem vagyunk az igazgatónál. Annak hazudhattál a szemébe, hogy nem találkoztál vele az éjszaka. De én úgy elverlek, hogy akkor is bőgni fogsz, ha...

- Mi az, kérem, mi az? - kérdezte a pap s az arca ráncai a megdöbbent részvét csodálatos kinyomatát mutatták.

- Az egész város látta az éjszaka össze-vissza csavarogni, olyan helyeken, ahol becsületes embernek semmi keresnivalója.

- Én nem voltam sehol! - kiáltotta sírósan a fiú. - Itt ülök a szobámban és tanulok és most... Hát nem én vezettem be a káplán urat a szobájába?!

A káplán rémülten és nyitott szájjal bámult rá. Csendesen, tűnődve, szótlanul intett, mintha öntudatlanul igyekeznék megfeszíteni az emlékezetét, hogy mi is volt, hogy is volt.

- Hát természetesen - mondta az asszony.

- Ugyan, mesebeszéd! - rántotta el a vállát a férj, de a világért sem nézett volna a feleségére. - Nekem mondta a direktor, hogy ő maga találkozott vele az utcán.

- Hát osztán?

- Mit hát osztán?

- Mit mondott arra Laci?

- Mit! Azt hazudta, hogy nem igaz. Majd az igazgató hazudik... És a gazember maga vágta le a ruhájáról a gombokat.

Az asszony szúrós szemmel pillantott a fiúra s elmosolyodva látta, hogy három gomb hiányzik a kabátjáról.

- Micsoda beszéd az! - kiáltotta. - Hát én is hazudom, Laci is, az igazgató is? Hát akkor mi az igazság? Nevetséges.

- Nem nevetséges az, hanem nagyon szomorú. Hogy a mai fiatalság ilyen arcátlan... Egész éjjel odabitangolni, lebujokba!...

- Micsoda egész éjjel! - pattant fel az asszony, hogy csak úgy tüzelt a nagy fekete szeme. - Éjfélkor itthon volt! Nem? Nahát, az lehet, hogy éjfél előtt oda volt, az is, hogy azután újra elment... Csakugyan, mikor ma reggel bementem, olyan volt az arca, mintha le se feküdt volna... Nem találtam ki, Laci?

A fiú, aki ámulva és csodálkozva hallgatta az asszony beszédét, most lesütötte a fejét s bűnbánattal húzta össze a nyakát.

- Nagy feneket kerítenek mindennek! Ennyit tudna a férfiak! Ahelyett, hogy kitalálnák, mi az igazság.

Nevetett s az arany foga kicsillant piros, széles, szépmetszésű ajkai közül. Az albíró felnevetett rá.

- Na, Bovary úr, megvan az igazság - mondta s poharához nyúlt.

Koccintottak. A diák nem vett poharat, csak lesütött arcából lesett ki egy pillanatra a borozó férfiakra.

De mindenki hallgatott s szótlan itta ki a borát.

- Majd meglátjuk, mi az igazság, ha az úrfit kicsapják - morogta kedvetlenül a tanító s boros nagy bajuszát zsebkendővel törülgette.

A diák felállott, megbiccentette a fejét köszönésül s el akart menni.

- Ni, mekkora lógó - mondta a bátyja. - Most hoz szégyent a fejemre... Te! Hát találkoztál az igazgatóval, vagy nem?

- Persze, hogy találkozott. - segített rajta az asszony.

De a fiú lesütötte a fejét és mogorván hallgatott.

- Eredj előlem, mert kettéhasítalak - dörmögte a kis tanító s elfordult.

A diák kiment az ajtón válla közé húzott nyakkal. Amint az ajtót behúzta maga után, a férfiak megelevenedve néztek össze. Egy vetélytárs elment s egy jó kiadós téma maradt.

- Mi is volt az? - kérdezte kenetteljesen a pap.

Mindenki vetett valami szót s végül a tanító, aki most szokatlanul beszédes volt, elmondta eleitől végig az egész históriát, azzal a bátor részletességgel, ahogy a kisvárosi ember tízszer sem fél ugyanazt a dolgot feltálalni.

Az albíró szórakozottan hallgatott. Elnézte a magas vaskályhát, amely "ezüstporral" volt fehérre fényezve, csak az ajtó környéke volt fekete füstös, meg a csövek egy-egy darabján hagyott foltot a kiszüremlett füst. A csövek igen horpadtak voltak. Aztán kinézett a templomra az ablakon át. A templom az udvaron állott, házak és magas kerítések vették körül, csak homlokzata szögellett ki az utcára. A templom ősi katolikus építmény volt, ablakai gótikusak, magas, egyszerű pillérekkel, de a tornyát már a lutheránusok építették rá, ez közönséges román stílusú volt, egyetlen érdekessége, hogy a toronyőr számára lakás volt a harangok alatt és erkély körül a tornyon, de olyan alacsonyan, hogy onnan ugyan nem messze láthatott, aki kilátást akart venni róla. A toronyőr kürtője kellemetlenül szögellett ki a sarkon. Az alacsony tetejű szentély, mint egy bárány bújt ki a magas tetőzetű főhajó mögé. Mállottak voltak a falak, a lilásvöröses vakolat nagy darabokban lehullott s a szürke malter és a feketevörös téglaváz kitetszett. Olyan szomorú volt a templom, az isten háza, mint az árva, akinek nincs gondviselője, mint ez a város, ez a nép, ez az élet, ami itt folyik. Tót menyecske ment lent az utca túlsó oldalán, sötétbarna alapon tompa piros virágok voltak beszőve a ruhájába. Fűzöld kötényszalagja messze látszott s piszkos, fekete lába ruganyosan lépett. Egy pillantásig, míg elhaladt az ablak szélességén, megelevenedett a fiatal férfi; ezek a parasztok még őrzik a természet szépségének valami foszlányát. Egy tót paraszt ment el most az ablak előtt. Csudálatos jelenség. Kiskarimájú csiperke kalapja úgy van a búbjára taszítva, mint valami királyi föveg; vállán a ronda daróc olyan kevélyen lóg, mint egy drágaköves mente s derekát úgy kifeszíti, lábát olyan önérzettel kapkodja a könnyű bocskorban, mintha régi nagyurak régi dicsőségéből maradt volna rá némi örökség. Pedig be szomorú, írástudatlan, számhoz nem értő, az élet fényűzéseiből mit sem ismerő kis tótocska, és micsoda hihetetlen rongyokat, ezeresztendős piszkokat visel emberi önérzete emelésére...

- Ugyan kérem, nem fogják kicsapni! - mondta a káplán s magáról megfeledkezve, biztatóan nézett az asszonyra.

Az urak mind megütődtek a fiatalember vakmerőségén, de amint felfedezték az asszony arcán a megvillanó örömöt, egyszerre megtalálták az okosságot.

- Nevetséges volna, hogy ilyen semmiségért kicsapjanak valakit...

- Persze, hogy nevetséges - szólt rá szigorúan a főnöke, az öreg pap s reszketett az ajka -, de azért megtörténhetik.

- De hiszen, ha ez megtörténik, akkor én rögtön elmegyek ebből a városból - szólt határozottan az asszony.

A férfiaknak megremegett a szemük. Folyvást ittak s ez még valószínűbbé tette előttük a lehetetlenséget, hogy az asszony elmegy a városból. És az albíró előtt nagy-nagy tisztaságban bontakozott ki a helyzetük: röghöz vannak ezek kötve! soha ezek, soha nem mehetnek ki ebből a városból, éljenek bár száz esztendőkig s történjék akkora földindulás, amely az egész világot felforgatja... Csak itthon emberek, férfiak, valakik. Ha innen elmozdulnak, rögtön párává lesz eddigi életük minden eredménye... És egyszerre rájött, hogy ezeket is mennyire vonzza ez a nő. Idegen, más városból került, más népből, idegennek jött és persze idegen is maradt; otthon van, nem a vérei, a népe közt: nem érzi teljesen az itteni levegő súlyát. A trójai harc ez megint: az asszonyért. S háttérben a görög történelem: a faluk háborúja.

- A leghallatlanabb dolog is megtörténhetik! - állította újra a pap. - El tudom képzelni, hogy ha magára hagyatva áll ez a fiatal gyermekifjú, a legsúlyosabb katasztrófa éri a pályáját. De hát, természetesen, nem azért származik az ember jó családból, nem azért vannak rokonai, barátai, atyafiságos összeköttetései, hogy egy haszontalan botlás miatt egész életére vége legyen... Ne féljen, asszonyom, majd az igazgatótanácsi ülésen elintézem az egészet.

Az asszony hálásan, melegen nézett az öreg pap jóságos arcára s odanyújtotta neki a kezét.

- Köszönöm, édes nagytiszteletű uram.

A vén pap remegő kézzel, mohón soká szorította, veregette az asszony kezét.

Dvihally komoran hunyorított.

- Az késő - mondta vakmerően s kicsinyelve -, mit lehet tenni, mikor már az igazgatótanács elé megy a dolog! Addig kell, míg azok a barmok fel nem fordítják a világot. Holnap délután lesz gyűlés a filléres takarékban. Majd ott megmondom neki, az igazgató úrnak a magamét. A markunkban van! Kitekerem a nyakát, csak próbáljon mozogni.

- Az mind semmi! - pattant fel a káplán. - Vagy-vagy! Én még ma felkeresem; ha le nem mond tervéről, felpofozom s kihívom párbajra.

- Jaj, de kedves! - kacagott fel az asszony és megveregette a fiatalember piros arcát.

- Tiszteletes úr! - kiáltott az öreg pap. - Elment az esze! Ilyet még ki is mondani! Hallatlan! Ezért az egy szóért örökre elvesztheti a papi hivatást. Azon a szegény fiún csak nekem van módom segíteni!

- Csak nekem! - kiáltotta Dvihally.

Egy percnyi csönd lett. Az asszonynak roppant tetszett a versengés, az albírót mulattatta.

- Csak nekem! - mondta határozott hangon most a férj.

Egyszerre mindenki elhallgatott. Dvihally új szivart gyújtott, a káplán bort töltött. Ittak.

- Hogyan? - kérdezték egyszerre hárman is.

A tanító hallgatott.

- Azt még nem tudom - mondta mogorván -, de majd megtalálom a módját.

(Folyt. köv.)