Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 5. szám · / · Figyelő

Ignotus: Irodalmi céh-rendszer

A Budapesti Hírlap február 24-i számában ilyen címmel cikk jelent meg, mely annyi felé vagdalkozik, hogy nem tudni pontosan, melyik vágását szánta a Nyugatnak, amelyet egypár helyt megnevez, s annyira nem igazán polemista kézzel, hogy nemigen van vágásain mit kivédeni, az ember inkább jóindulatúan igazít egyet a hevesen forgatott kardon.

S például: figyelmezteti a cikk íróját arra, mi esik meg vele, mikor a Szinyei Merse dzsentri és magyar úr volta miatt a művészete ellen való elfogultság címén a Nyugatnak a többi közé azt az íróját is vádba veti, kinek hatalmas része volt a berlini magyar képkiállítás megteremtésében és németországi sikerében, mely Szinyei Merse Pált, a magyar urat és művészt a világ elé állította, s úttörő s egy nemzedéknek előre járt művésznek ismertette el. A dzsentri s a magyarság nevében érezni üldöztetést a mi irodalmunkban vagy művészetünkben: különben is igen mulatságos. Talán még mindig tipikusabb az az eset, mikor Kossuth Lajos temetésére A Hétbe írt cikket egy akkor ennyivel fiatalabb író, s Ugron Gábor a Ház folyosóján elragadtatva kereste: ki írta azt a cikket s ki lehet az az ember? Megmondták neki; nem volt fajmagyar és nem volt dzsentri. Az okos, a művelt, a jóízlésű Ugron Gábor pedig kedvetlenül állt meg, de aztán ráhagyta, hogy: nem baj, a cikk azért mégis szép! S továbbment - de jóval lassabban... S meg kell adni, ez, amily igazságtalanság, olyan természetes marad még nagy időkig; külföldön sincs sokkal másképp; egy kicsit természetesnek érzik azok is, akiket legmélyebb emberi önérzetükben, legtisztább művészi törekvésükben bánthat meg - mint ahogy még ezek maguk is egy kicsit elfogultak annak javára, ha egy-egy pompás egyéniségben - például a Tisza István politikai egyéniségében a magyar fajta, sőt a vezérlő magyar rend virtusai és fogyatkozásai sajátosodnak hivatottsággá és művészetté. De: hivatottsággá. De: művészetté.

S itt a második figyelmeztetés: senki Tiszától a művészekben való nézetvallást el nem vitathatja, kivált nem azért, hogy gróf és politikus és nem újságíró. Andrássy Gyula gróf is gróf, ő is politikus, ő sem újságíró - mégis a művészvilág csupa hála és tisztelet az érdeklődésért, melyet a művészetek iránt mutat. Mert az Andrássy nyilatkozatai azt a benyomást keltik, hogy ilyesmire is rászületett ember - a Tisza Istváné, eddig, nem. Gladstone nagy volt, mikor költségvetési beszédet mondott, középszerű volt, mikor teológiáról írt és dilettáns, mikor Homéroszról. Tisza Istvánnak bizonyára szabad bírálnia, a legszigorúbban is, a festészetet s a festőket. De az ő bírálatának szabadságával szemben aztán az ő nevében való érzékenykedés se korlátozza a bírálat és pedig annak a legszigorúbb, de legbecsületesebb fajta bírálatnak a szabadságát, a jogát és, amire menten rátérek, a kötelességét, mely bizonyítást és megokolást követel attól a bírótól, aki ennyire szigorú, s egy más téren szerzett tekintély és hozzáértés varázsával nem pótolhatja, ha e téren az érvei gyengék s az elgondolásai értesületlenek.

Annál kevésbé, mert a dolog nem megy babra - azazhogy arra megy, mert ha a Tisza István művészeti kirándulását csak szent hódolatnak szabad fogadnia, egyebek közt, például, a magyar kormány részéről is, akkor az ő szeme előtt kegyelmet talált néhány szabályszerű festőn kívül babot ehetik minden más piktor s az egész új magyar festészet, mert a festő nem tud meggyőződése és egyénisége ellenére festeni; ha a gyomra be is venné, a keze nem bírja. Mint minden, amit Tisza István cselekszik, az ő művészeti nézetvallása sem ártatlan eljátszogatás, hanem akció és agitáció, mely a művészet elevenébe s a művészek eleven bőribe vág. Ezzel szemben a legkevesebb, ha megvizsgálják: megállhatnák-e történelem, logika, művészeti lehetőségek szerint a tételek s a követelések, melyekre egy egész festőnemzedéket lesújtó ítéleteket épít olyasvalaki, akinél e fogyatkozásokat nem pótolja annak a lenyűgöző tekintélye vagy nem menti annak a jogos elfogultsága, aki maga is festő. Mert igaz: aki képekről ír, annak nem kell festenie tudni - legfeljebb írnia. De: igazának kell lenni.