Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 4. szám
Bizalmas, baráti viszony, amely a művész közelébe enged, amelynek révén megfigyelhető a zseni fejlődése egész vonalán, a teremtés óráiban, a műhely intim munkája közben: bizonyára kitűnő eszköze ez a megismerésnek, ha a szeretet elfogultságot okoz is, és a folytonos együttlét az ítélőképességet eltompítja. Székely Bertalan oldala mellett, életében, alig voltak ilyen rendszeres megfigyelők. Akik voltak, nem mind alkalmasak a nevezetes feladatra. Azután: Székely túlságosan nagy, nem csupán szeretetet: rajongást fejlesztett ki egész környezetében, a rajongás pedig éppúgy elvakít a fontos kvalitások, mint a hibák irányában. Halála után azonban érdemes, kivételes megbecsülésre méltó dolgot végeztek leglelkesebb hívei, amikor hosszú életének csaknem minden eredményét összegyűjtötték, kiállították. Most, egyszerre, előttünk van az egész pálya, az egész oeuvre, a meglepetésszerűen dús. Akik csak kiszakított darabjait ismertük, hirtelen szembekerülünk minden termékével. Az alkotó mester meghalt, az egyéni vonatkozások eltűntek, sok megható és érdekes emberi vonásról nem tudunk számot adni, de annál tisztábban válnak ki a kész eredmények körvonalai. Mintha egy könyvtár volna előttünk, egyetlen író műve. Az írót nem ismertük, bizalmas, meleg szobájában, megvesztegető órákon át nem ültünk vele együtt, a könyvek azonban beszélnek, és mi szűzen, makulátlan elfogulatlansággal fogadjuk be az első impressziót. Az ilyen hirtelen szembekerülés, nyugodt, alapos áttekintés nyilván éppen olyan célszerű módja a művészetről való ismeretszerzésnek, mint a másik, a melegebb, amely a mindennapi élet útjain való kísérgetéssel jár.
Székely Bertalan műveinek műcsarnokbeli kiállításán az emberről, az alkotóról feljegyezhet helyes képet a szemlélő, feljegyezhet helytelent: a kiállítás maga alkalmas a jó felvétel megkonstruálására. Gazdag. Ami a pusztán jobb értelemben vett szórakoztatásra meg ízlésfejlesztésre szánt kiállítás hátránya, ennek előnye, hogy teli van vásznakkal, vázlatokkal, rajzokkal, képek tornyosodnak egymásra, szobák telnek meg, falak borítódnak be háromszoros sorban. Ezek a képek, ez a tömérdek részlet összefüggő. Egyik a másiknak magyarázója, előzménye, oldalhajtása. A kész kompozícióhoz egy tanulmány, egy vázlat, még egy vázlat, megint néhány feljegyzés, utasítások írásban is, rövid szavakkal: ha még annyi volna, akkor sem sokallnók, akkor is lelkiismeretesen kellene végigböngészni minden darabját.
A sok száz töredék szerint Székely Bertalant, akivel szemben nem szabad osztályozó rendszert használni és kutatni, modern volt-e vagy sem, alkotásának processzusa élesen elválasztja ama festőitől, azoktól, akinek munkája, fejlődése a szemünk előtt történik. Mindnyájan a természetet emlegetik ősi forrás gyanánt - ez nem szabad, hogy megtévesszen bennünket. Székely Bertalan gyakran, kedvteléssel volt naturalista egészen a falevelek erezetéig, azonban alig van ékesebb példa, mint ő, annak bizonyítására, alapjában milyen kevés köze van a művész munkájának a természethez. A valósághoz, igen, bizonyos viszony köti Székelyt is, a tőle merőben különböző modern és legmodernebb festőket is. A ma festője megfigyel, másol, feljegyez, azután, egyre több elhagyással, összefoglalással leszűri a végső eredményt. Székely Bertalan elképzel, konstruál, beállít, azután tanulmányokat, részleteket szerez az elképzeléshez és velük dúsan felszerelve, megrakva felépíti a képet. A művelet, amelyet elmondottam, nem pontosan a Székely Bertalannal kapcsolatosan oly sokat emlegetett kompozíció, de körülbelül vele egynek vehető. A művelet két módja között értékbeli különbséget felfedezni fölösleges A mai festők nem csupán a naturalizmus győzelmes tanításaira hallgatva szokták meg, hogy minden alaposabb előzetes átgondolás nélkül kivágjanak egy darab természetet. Erre a szabad, költőietlen korlátok nélkül való munkára utalta őket a festő változott helyzete, az a körülmény, hogy nem dolgozott többé mecénásoknak, megrendelőknek, hanem tárlatok ismeretlen népe számára. A megrendelés, a feladat megszabása a hely, a cél, a világítás, sőt a rendelő egyénisége szerint, nem művészietlen valami. A legjobb korszakokban igen hatalmas és igen fejlett ízlésű megrendelők voltak és sok, azóta világhírű kép ötlete nem az alkotó fejéből pattant ki. Ez a puszta ötlet persze elenyészően jelentéktelen a kép megcsinálásához mérve. Éppen ezért nyugodtan kölcsönvehető. Székely Bertalannak még voltak megrendelői: a kormány, az egyházak, különféle társulatok. Alkalmi képeket is csinált - a koronázási parádékról például. E megrendelt képek nagyságát, alakját készen kapta. A nagy falsíkokba néhol belévágott egy ajtó, egy ablak. Ezt tudomásul kellett venni, ennek figyelembe vételével elrendezni, beállítani az alakokat, a csoportokat. A beállítás, a hatás pontos kimérése itt helyénvaló és természetes. A freskót, a dekoratív, lírai, drámai elemekből összerakott falképet persze, hogy meg kell komponálni, noha e kompozíciónak az irodalomból átvett szabályocskáihoz semmi köze nincs. A megrendelés híján festett, a meghatározott és meg nem változtatható hely kijelölése nélkül létrejött képeknél, amelyek mintegy a társadalom szabad vására számára készültek - itt e kompozíció, Székely Bertalan oly sokszor, oly ellentmondást nem tűrő hangon dicsőített kompozíciójának jelentősége is elhalványul. Akármily szigorúan formázta is meg a festő a kép centrumát, előterét, oldalterét, mellékes alakjait: a négyszögű keret képtelen egy komplikált, történet-fejezetet befoglalni, lezárni. A kép csak kivág egy darabot a képzeletbeli színpadból és gyakran a festő legmegfeszítettebb erőlködésének ellenére sem a legjellemzőbb darabot vágja ki. Székely Bertalan nagyságát, kivételes helyzetét ez a kiállítás elvitathatatlanná teszi, de legkevésbé történelmi festményei révén. Ezekről ma nem lehet egyebet mondani, mint hogy a tizenkilencedik század közepén oly megszokott, pompás kvalitásokkal ékes tévedések közé sorolhatók. A kor, a politikával telített idő ilyeneket követelt és Székely csak sokkal később, élete vége felé fejezte ki elég pregnánsan, hogy a monumentális piktúra meg nem elégedhetik a történelmi képek szűk fogalmával.
A piktúra nyelve internacionális nyelv. Minél inkább monumentális a piktúra, annál határozottabban internacionális. Ez nem jelenti a nemzeti jellemvonások tagadását sem. Ha nekünk olyan festőnk támad, akit mindenütt megbecsülnek, amellett, hogy mindenütt megérzik képeik magyar ízét, ez végtelenül örvendetes volna. Aki azonban Székely Bertalan történelmi képein megérzi a magyaros ízt, önmagát ámítja. A német emlőkön növekedett kitűnő mester németes, romantikus hőstablói bizony ezek és külön balesetük, hogy idegen ízük ellenére is, csak aránylag szűk körnek szólanak. Mert az állítólag oly fontos tartalmi rész megértéséhez a történelem, sőt a legendák ismerete szükséges. Mihelyt valaki nem magyar néző, márpedig Székely Bertalan érdemes idegen bámulókra is, számára a Lajos király tetemének feltalálását ábrázoló képből rögtön kiesik a túlbecsült kompozíció, az állítólag átéreztetett bánatos lelkesedés, a sötét csüggedés. Marad egy rendkívül finoman színezett kép, amely valóban áraszt bizonyos melankóliát, borongós egével, szürkéből lilába átmenő tónusaival. Ez a finom tónus rendkívül szerencsésen eltalált és az egészen átömlesztett, annak ellenére, hogy a káprázatos részletességgel megfestett részlegek - bogáncslevelek, fűszálak - az egységet erősen veszélyeztetik. Az alakok a tájtól, a környezettől függetlenek, mind külön megformáltak, megrészletezettek, és csak a legkevesebb képen, így az említett, a Lajos királyról szólón nem válnak el élesen a fűszáltól, a fától, amely mellettük zöldell, a levegőtől, amely körülveszi őket s amely egyébként nem játszik jelentékeny szerepet ezeken a képeken.
Lajos király képét 1860-ban festette Székely. Dobozit 1861-ben, a Mohácsi vészt 1866-ban, az Egri nőket 1867-ben. Ezek a dátumok bizonyítékok - egyébként bizonyíték néhány közismert levél is, így a báró Eötvös Józsefé - amellett, hogy erős politikai és tisztán artisztikus érzésekkel gyakran ellentétes befolyások rákényszerítették Székelyt a patetikus, a szónokló, a történelmi tendenciákkal telített előadásmódra. A kényszerítést nem kell nagyon tragikusan értelmezni. Az olyan kontempláló, tépelődő, elméleteket kereső, absztraháló elme könnyen hajlott amaz irány felé, amely a nemzeti ügy szolgálatába akart állítani minden kultúrmozgalmat, a versírástól a képfaragásig. Ma, hiába akarunk mást elhitetni magunkkal, csak képeket látunk ezekben a vásznakban. Deklamálásuk külön, politikai lelkesítő erővel csak a hatvanas években rendelkezhetett. Akkor sem olyan mértékben, mint ahogyan némelyek elhinni hajlandók. Dobozi képét annak idején megvásárolták a székesfehérvári nők, de vértanúhalált egyikük sem szenvedett férje oldalán. Az egri nők ajándékozták a múzeumnak ősanyáik hősiességét ábrázoló festményt, annyira azonban már nem lángoltak ők sem, hogy forró olajat és követ lettek volna hajlandók, a kép példája nyomán, a németek nyakába szórni. A kiegyezés után már a hősi múlt példáin való ideális fellobbanás szükségét is sokkal kevésbé érezték. Maga Székely mindig inkább a pittoreszk, dekoratív elemeket domborította ki, semmint a drámait. Nem csupán a művészi megismerés: a politika is segített elfelejtetni a történelmi piktúrát, amelynek elmúlásában könnyű megnyugodni. Mert nem csupán Székely festette a múlt jeleneteit. Mások is: elfelejtett nevűek, hihetetlenül gyengék, akik azonban szinte egyformán részesültek a nagy művésznek kijáró elismerésben. A hazafiasság jelszava és védőpajzsa alatt vonultak be a legsilányabb, tehát a leghazafiatlanabb képek a középületekbe, a hajdani kiállításokra.
***
Székely Bertalan szerette az elméletet, a metodikát. Néhány rajzából, feljegyzéséből is kitűnik, mennyi fontosságot tulajdonított neki. Volt tanítványai mind sokat beszélnek arról, mennyit bíbelődött csalhatatlan szabályok leszűrésével, és az egyébként jeles tanító mennyire veszélyeztette ezen az úton a tanítás eredményét, mennyire felszabadította a középszerűségeket. Sokat emlegetett feljegyzései, elméletei azonban a maguk egészében még nem kerültek nyilvánosságra. Nem lehet megtudni, mennyi szerepe volt létrejöttükben az igazán festői, benső és szigorúan követett meggyőződésnek, mennyi a puszta játéknak, szórakozásnak. Művészek, jók és gyengék, mind szeretnek maguknak és másoknak szóban és írásban utasításokat adni. Maguk nem mindig követik. Szeretnek papírra vetni rapszodikus feljegyzéseket. A kicsinyek firkálása persze senkit nem érdekel. A nagyoké mindig érdekes dokumentum. Gyakran annál érdekesebb, minél inkább ellentétes a feljegyzett elmélet a kész munkával. Székely Bertalan feljegyzései megérdemlik a legnagyobb figyelmet, de valószínű, hogy dokumentális jelentőségük sokkal nagyobb lesz, mint tanító értékük. Vannak művészek, akik nem tudnak, olykor nem is akarnak számot adni arról, amit csináltak. Székely Bertalan kész volt mindig, minden vonalát megindokolni. Elméleteinek azonban okvetlenül változnia kellett, ha öntudatlanul is. A képek legalább hatalmas változásról számolnak be. A freskók, a monumentális falkitöltések, a pécsi székesegyház díszei, a vajdahunyadi vár kartonjai, a Halászbástya számára készült tervezetek szinte elítélik az első kornak történelmi vásznait. Ezek a vásznak a valónak, a brutális naturalizmusnak és a modorossága mellett is lehetetlen elképzelésnek furcsa keverékei. Ha nézem az egri nők képét; minden arc, kéz, láb, fegyver szigorú mása a valónak. Egy-egy török figurája a maga egészében igaz. Az egri nő azonban: hős, tehát hihetetlenül megváltoztatja eredeti formáját, elképzelhető gesztusát, emberi mivoltát. Az egész harc pedig történik egy oly kicsi és oly meredek területen, ahol az odahelyezett emberek nem harcolni: megállani nem tudnának. A szándék azonban nyilvánvalóan a realizmus volt, az igazság, a hűség - a történelmi piktúra gondolatával merőben ellentétes -, de a részletek naturalizmusát a kompozíció, ez az elméleti elem, teljesen megbontja.
A falképeken, ott sokkal kevesebbet komponál Székely. Ezek nem utalnak bennünket a valóra, ezek észrevehetően és pregnánsan a festő külön világából születtek, nem tartanak számot a hűségre, megszabadulnak a részletek nyűgétől. Fejlődés, változás észrevehető itt is, bár Székely elméletei évtizedeken át nem változtak meg. A való mást mutat, mint az elmélet. A Deák-mauzóleum kartonjai még megszokott allegorikus alakok, plasztikusak, olykor szinte szoborszerűek, a falból kikívánkozók. A pécsi templom freskóin egészen háttérbe szorul a plasztikus elem, a vajdahunyadi és a Halászbástyához készült képeken a felülethez való simulás egészen szigorú és a vázlatokból, a különböző érési fokozatokat feltüntető feljegyzésekből a szándékosság, a tudatosság nyilvánvaló. Külön meg kell ezt említeni, mert egyébként tömérdek pompás dolgot csinált nagyszerű öntudatlansággal a metodikának ez a rajongója Míg a vajdahunyadi és a budai freskókat tervezgette, nyilvánvalóan meg volt győződve róla, hogy ugyanazt a komponáló munkát végzi, amely történelmi vásznait szülte. A poéta, a költő, a művész azonban itt tökéletesen, végképp legyőzte a matematikust. Már a téma megválasztása is jelentékeny engedmény. A csodaszarvas regéje meg a vándorlás az új haza felé. Eléggé magyar ahhoz, hogy az elveihez ragaszkodó művész történelminek vélje, de szerencsére túlságosan régen letűnt, tehát egészen mesebelinek tekinthető korba nyúlik vissza még a honfoglalást közvetlenül megelőzött idő is, a csodaszarvas meg kimondottan rege. Írás, kosztüm, történelmi kellékek nem kötik többé A fantázia szabadon csapong. Az emberi forma alakul, hajladozik nagy gazdagságban a hatalmas falfelületeken, és a nagyrészt elképzelt ruházat csak arra való, hogy még jobban kiemelkedjék a munka csapongó karaktere. Ha idegen nézi meg e kartonokat, nem lát bennük egy magyarázgatásra szoruló kiszakított részletet: lát egy mesevilágot, amelynek már színei is sokkal derültebbek, lát egy művészt, aki dúskált a formákban és végtelen könnyűséggel, mintha csak írta volna a falra a gazdagon és szabatosan megrajzolt képek egész sorát. Talán nem mellékes felemlíteni, hogy a pécsi, a vajdahunyadi és a budai képek egyaránt középkori épületekre voltak szánva. Székely Bertalan belemélyedt a középkori formakincsbe, és amit másodleöntésű reneszánsz épületek falaira dolgozva nem talált meg, itt meglelte a fal, a felület igazi jelentőségét, megtalálta a nagy mű megcsinálására egyesült művészetek közötti egyensúly nyitját. Miközben stílusproblémák után kutatott, megkapta őt a középkori romlatlan, ősi művész szellem, naivabb, áhítatosabb lett, sok-sok ismeret nyűgétől megszabadult. A hideg komponálót átmelegítette valami: ezek a kartonok és vázlatok egészen új Székelyt mutatnak nekem.
Amíg élt, kifelé hideg és ünnepélyes művészi arculatát fordította, és a múzeum is erről a kivételes kvalitású, de túl hideg művészről számolt be. A kiállítás első termében ott van régi önarcképe. Más portrék is vannak ott. Ismertek, híresek, díszruhások, hűvösek. A felmelegedésre képes poétát ez az önarckép fedezi fel. Hosszúkás, erős állú csupasz arc, vállakra dobott köpönyeg, szinte vázlatosan. Merészség, önbizalom, szinte gőg néz le erről a képről, de ma is oly friss, olyan beszédes, olyan nyilvánvaló bizonyítéka annak, hogy hatalmas tűz égett ebben a szívben - sok-sok metodikával elfalazva. A nagy gyönyörűség azután: a tárlat tömérdek darabja között kutatni, hol csap fel ez a láng. Székely Bertalan életének nem volt olyan időszaka, amikor egészen elrejtőzött volna. A kiegyezés ideje körül reprezentatív arcképek és tablók megrendeléseivel halmozták el. Ott vannak azonban a koronázásról készült akvarell-vázlatok. Egész tömegek pompásan éreztetve. Egy halavány feljegyzésben a régi épületek minden architektonikus kedvessége. Néhány meleg és friss szín elevenné teszi a halavány ceruza-rajzot. Az Ernst-gyűjtemény különösen sok ilyen delikát apróságot mutat fel. Itt vannak azután a történelmi képek sokkal emberibb vázlatai; egy tanulmány Andrássy Gyula arcképéhez - nem nagyon hízelgő a nagy államférfiúra, akit szépsége tudatában lévő, valójában azonban kissé cigányos fejű férfiúnak mond, de éppen ezért ez a vázlat jelentékenyen beszédesebb, mint a kész portré. A portréknál vagyunk: néhány asszonyi arcképről kell beszélni. Nagyszerűen végiggondolt, rafináltan befejezett képmások ezek. Egy öreg asszony arcképe például, a XI. teremben, lila tónusokkal, egy másik öregasszonyé szürkével, fehérrel és feketével.
Egyes termek falaira csak úgy a hely kitöltése gyanánt keskeny frízeket raktak fel: amorettekből állította össze ezeket a frízeket Székely, csak úgy, szórakozásképpen, és mert a nyilvánosságra se szánta talán nagy részüket: azért oly közvetlenek, azért oly könnyűek, oly mélyen, igazán dekoratívek, oly impresszionisták. Székely magyarázói, kritikátlan tömjénezői úgy tesznek, mintha semmi nem lett volna idegenebb tőle, mint ez a fogalom, az impresszionizmus. Ha csak annyit tudok egy festőről, hogy szerette a falat és a freskónak igazi mestere volt, már feltételezhetem róla, hogy voltak kapcsolatai az impresszionizmussal. Székely oeuvre-jéből ez a kapcsolat oly nyilvánvaló, hogy talán kellemetlen is azoknak, akik szerették vele és az ő robusztus vállai mögül ütni a kritikátlanul egybefoglalt modern művészeket. A vázlatok között, amelyek az újabb freskókhoz készültek, akárhány kész, tipikusan impresszionista kép. A falon, a kartonon ezek természetszerűleg mind megváltoztak. Néha túlzott a változás. Gyakran érezzük, milyen jótékony lett volna a magasból amúgy sem érvényesülő apróságok helyett az erőteljesebb összefoglalás, a virtuóz kontúr-kalligráfia helyébe a pregnánsabb folthatás, a vázlat egész felfogásának szűzebb átvitele. Érthető, hogy Székely a részletező, gondos, aprólékos előadási múlthoz ragaszkodott kész művein. Múltja, élete, kora, meggyőződése, képességi mind erre utalták. ezek a vázlatok azonban meggyőző bizonyítékai annak, hogy a festő nem elméletek, nem szabályok szerint gondolkodik, hanem úgy, ahogyan számos indexre tett modern festő magát kifejezte és ahogyan épített maga Székely is, mikor a nyilvánosság, a megrendelés, amikor önmaga nem kötötték meg kezét.
Székely Bertalant ez a kiállítás nagy mesternek mutatja. Nagy festőnek. az elmélkedő Székely - ahogyan az elméletek nyilvánosságra jutott töredékei szerint ítélni lehet - nem kap igazolást. Ezek az elméletek minden szabad, fantáziától vezetett, külső motívumokat elvető, egyedül belül indokolt, minden kevésbé szabályszerű osztályzattal sújtott művészkedés ellen fordulnak. Székely, a festő, ellenkezőleg: minden kor írásos törvényei alul felszabadult piktúrájának igazolása. Naturalista; a valót azonban szuverén megvetéssel dobja el, mihelyt nincs reá szüksége. Isteníti a hideg tudást, miközben ceruzája alól öntudatlanul ömlenek a legszebb lírai sorok. Fest agyonértelmezett allegóriákat, de ostoba angyalkákkal játszik üres óráiban. A teremtés igaz óráiban. Díszruhás portréin az arany verete és a drágakövek foglalata felismerhető. Maga-magának azonban önarcképén durva darócköpönyeg van a nyakába dobva - és ez az igazi Székely.