Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 3. szám · / · Figyelő · / · Fenyő Miksa: A rajongó Bolzay-leány

Újfalusy W. Ödön: Karin Michaëlis: A veszedelmes kor

Asszonyom, elolvastam könyvét, ámbár szalagján rajta volt a horogvető kiadó undok csalétke: "50.000 példány 4 hét alatt!" -, s de rossz 50.000 közt szerepelni. Azután meghallgattam előadását az óriás Sophiensaalban, gépkocsik erdején áttörve, frakkok, egyenruhák s mély kivágású grande toilette-ek közé zsúfolva, ahol az írott szenzáció szerzőjének eleven ajkáról újabb, még mélyebb szellemi dekoltázsokat vártak az izzó, illatszerektől terhes levegőben. S Ön beszélt, bátran, hosszan, meg nem hatva mély, áruló sóhajoktól, kétes köhögések sortüzétől, s "hangosabban"-udvariaskodásoktól. Végre befejezte. A kissé kiábrándult közönség elszéledt. Szerettem volna ekkor odalépni a pódiumhoz, hogy pár szót váltsak a könyvéről és az előadásáról. De nem; rossz debatter vagyok, különösen az "utolsó szó" nemével, s e nem oly méltó bajnokával szemben... Azután a téma! Jövel papiros, te hallgatag s te nem piruló: vidd üzenetemet.

Amikor könyvét olvastam - egyetlen, hosszú lélegzet -, ellentmondó érzelmek martaléka lettem. Majd a kendőmhöz nyúltam, hogy letöröljem szemem alkalmatlankodó vendégét, majd ostort kerestem, hogy végigverjek azokon a láthatatlanokon, ha csakugyan ilyenek. De ilyenek-e vagy ilyenek-e sokan, mind? "Ha a férfiak sejtenék, mi van bennünk, asszonyokban, ha a negyvenet túlhaladtuk, menekülnének előlünk, mint a pestistől, vagy lebunkóznának, mint veszett ebeket." Igaz-e ez? Törvény-e avagy csak patologikus kivétel? Kortörténet-e csakugyan vagy csak egy eset kórtörténete? Általánosabb érdeklődésre számíthat-e ez az Elsie, akit ti, mi, a szerző szerint örök vaksággal sújtott botanikusok, 22 álló esztendeig mimózának hittünk, pedig íme, nagy vérvörös rózsának bontakozik ki előttünk, "quae insatiabiliter vult ac desiderat." Nagy, kinyílott, vérvörös rózsa. Kelyhe, már-már egy-egy szirmát hullatván, annál forróbb lehelettel sóvárogja a nap tüzét. Még egyszer, újra először, utoljára!

Hiába. Ő, az Utolsó, az Egyetlen is: jön, lát s fut. "A reggeli vonattal érkezett, az esti vonattal elutazott." Itt az éjszaka. Minden vonat elment. A várótermet is lecsukják. "Kérlelhetetlen az élet folyása, törvénye."

Igen, Asszonyom, ez édesbús tragédia lehetne. A vénülés, az embersors általában az. Az a férfié is, lásd a docteur Pascalt Clotilde oldalán. De igaza van Önnek, hogy különösen a nő sorsa az. Ám de itt is terjessze ki tételét: nemcsak abban a kritikus korban, hanem már a bimbófakadás forróhideg lázától kezdve. Majd közeleg a vég; az első dér csókja, hervadás. Szerelem, élet, ti egyszerre szűntök meg. De nem támad-e új élet a romokból, új vigasz? Íme, gyermekek, unokák - sajátok és idegenek - örvendenek a finom illatnak, mely a kegyelettel őrzött, színehagyott, összetöpörödött, de még mindig nemes virágból váltig árad, regélvén kandi szemeknek, "mikor még én is fiatal voltam".

Elsie Bagge, magát nem állják körül kegyelettel gyermekek, unokák. (Hisz annyira utálta is őket, akárcsak a magzatiszonyban szenvedő nővére: Hedda Gabier.) Magát akkor szívtelenül kidobták gizgazok dombjára, ahová való volt. Szívtelenül a szívtelent, a magtalant, az üresen pompázott, lepompázott rózsát. S most már tudom, nem is magát könnyeztem meg az imént, ahogy Rodion Raszkolnyikov sem a kis Szonja méltatlan térde előtt borult le. Nemének szólt az, melytől maga oly nemtelenül elfajzott.

S annak szólt, hogy alakjának megformálója, szerencsére, oly gyakran ráhibázott. A cinikus, számító, brutális lény üres szeméből egyszerre csak kisugárzik a Karin Michaëlis, a költő és nő meleg érzése nemének minden jaja iránt, megértése a természet és emberi lélek ősegységének. Ne szégyellje, Asszonyom, hogy - bár sokat járt a Strindberg iskolájába -, tulajdonképpen olykor-olykor megteszi azt az egyetlen lépést, ami a cinikust a szentimentálistól elválasztja. A nő mint áldozat. Hiába dobja oly dragonyos-vehemenciával messze a háta mögé boáját, hiába kortyant oly hangosakat az előadói vízből, mintha sörös csizmákat "ex"-ező Bursch volna. Azért mégis nő maga és költő, hála az egeknek.

Értem. Egy tantételt akart a közönségnek beadni. S hogy a vaknak is láthatólag demonstrálja, úgy akart tenni, mint a kísérletező természettudós: teljesen elszigetelni a tüneményt a többitől, hogy a közreható körülmények munkáját világosan kimutathassa. Elsie ilyen elszigetelt tünemény: aki nem anya, nem is szociálisan érző, embertársai közt tevékeny nő. Nem, csupán - egy evolvált szerv. S miután őt egoizmusa már úgyis izolálta egész életében, Ön a regényben a szó szoros értelmében is elszigeteli. Ott van a szigeten, mint valami üvegbúra alatt, magára hagyatva lényével, a kielégítetlen szexualitásával. Ez adva lévén, lássuk, mi megy végbe egy ilyen "homo sexualis"-on.

De ahogy az istenben boldogult manchesteriek kudarcot vallottak a "homo oeconomicus"-szal, akit csak a gazdaság elvei hajtanak, Asszonyom, Ön éppúgy "kuhin maradt" (bocsássa meg ezt az Arany-mondást) a maga "homo sexualis"-ával. Egyik épp oly elvonás, vagy ha úgy tetszik, erőszakos sűrítés, mint a másik, az életben épp oly kivétel, tehát általánosítva épp oly hazugság, mint a másik.

S Ön érdekességet vadászó pózban úgy tett, mintha óriás titkot árult volna el az emberiségnek, de kivált annak a felének, amely oly szívesen keresgéli a nietzsche-i öreg anyókák köténye alatt az apró, kemény igazságokat a nőkről. "Vigyázz a nőre, kivált, ha öregszik, a titkos gyehenna-tűzre."

Hogyne loholtak volna vissza ezért nemének osztályosai igazán kénköves gyehenna-tűzzel. Ahogy maga mondja: "mint farkasok rontottak reám."

Kissé megsokallta ugye, a szenzációt, megutálta a horogvetőt az ő ötvenezrével? Mert íme, előadásában iparkodott korrigálni a hatást, s többé nem szokatlan módon tisztán "orvostudományi" térre tette át az ingerlő erotikai kérdés súlypontját, ezzel akarván semlegesíteni. Pur et simple, erről van szó - ezt a gondolatmenetet követte -: ismétlem, az asszony élete és éltetője a szerelem. Gyúl és gyúlaszt, amíg a test ifjú. De öregszünk, s az átmenet oly viharos. Az öregedő nő belsejében még lobog a tűz, bár a férfi már csak hűvösség áradását érzi az oldalán; ráncosodó kérget, hűlő hamut lát csak, de nem látja, hogy az lávafolyamot takar. Ez az ellentmondás vágy és valóság közt kizökkenti az elmét, az idegeket, az érzelmeket rendes pályájukból. (Hisztéria, mily bitang a neved.) S ez alatt szenved és szenvedtet a nő. Mérhetetlenül többet szenved, mint amennyit szenvedtet. Tehát kíméletet, te világ; kíméletet, gyöngéd, szeretettel teljes ápolást, ti férfiak, a nők iránt, a nagy napéj-egyen után, mikor a napok egyre rövidülnek s heves viharok dúlnak. Kettőztetett humanizmust a természet átkától sújtott nemnek ebben a nagy periódusban is, amint kímélet és szeretet kell a nőnek fiatalabb korában azokban a bizonyos más, sűrűbb időszakokban.

Ezt a beszédet megértjük. De ha csak ezt mondja a regényében is, orvosi közhelyet ismétel. Nagyon jó tehát, hogy nem maradt meg ennél, hanem asszonyi inökonómiával belevitte az Elsie, e potenciális energiájában küszködő kurtizán, e szellemi önfertőző regényébe sok más asszonyi "példa" történeteit, hazája szundjainak ártatlan tükrét, a nyírfák susogását, a csillagok szférazenéjét, az asszonylélek számtalan intimus vallomását. Pasztellszínek egy szinte vérrel mázolt kulisszafestmény szögleteiben.

Engedje meg, Asszonyom, hogy rossz, hogy szép könyvét odategyem polcomon az Indiana, Madame Bovary, a Nora mellé, a 40 éves asszonyt a Harmincéves Asszony mellé - nem, mégis kissé mögé, hátrább, a magna peccatrixok, megértetlenek és lázadók kisebb poétái közé. De bocsásson meg - hisz férfi vagyok, tehát ugye belátástalan -, ha Elsie Bagge-je után is förtelmesnek találom a "veszedelmes kor"-on átlépettek, a levitézlettek vitézkedéseit Vénusz körül. Ezentúl is utálni s kacagni fogom a Lucas Cranach aszott mellű, fogatlan, buja, meglopott vén sárkányát és - talán nyárspolgári módon - ezentúl is tisztelem a leszerelés után is oly nemes finom és tiszta nagymamát, aki aranyos, buksifejeket simogat.

Bécs, január.