Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 3. szám · / · Móricz Zsigmond: Az Isten háta mögött

Móricz Zsigmond: Az Isten háta mögött
III.

A diák bement a szobájába, ahol a lámpa hiába égett s egy pillantásra látta, hogy ma nem lesz kedve semmi munkához. Horatius fel volt nyitva az asztalon, elkezdte a soron lévő ódát:

O navis referent in mare te novi
fluctus, o quid agis? fortiter occupa
portum! nonne vides...

Aztán hozzáolvasta a "puskát", türelmetlenül, gyorsan, végig sem futva a szöveget...: "Te hajó, téged új hullámok fognak visszavinni a tengerre. Oh, mit teszesz? Foglald el erélyesen a kikötőt. Vajon nem látod-e, hogy meztelen az oldalad, az evező legénységtől és árbócod a gyors Africustól meg van sebezve, és vitorlarudaid recsegnek és kötélzet nélkül alig képesek kiállani a hajóteknők a hatalmaskodóbb tengert. Nincsenek neked ép vitorla-vásznaid, nincsenek isteneid, akiket ismételten a szerencsétlenségtől elnyomatva segítségül hívj. Ámbár pontusi fenyő előkelő sarjadéka vagy, hiába hánytorgatnád akár származásodat, akár nevedet: Semmit sem bízik a félénk hajós a kifestett hajófarokban. Óvakodjál a szelek játékává lenni. Te, aki nekem a minap nyugtalanító töprengéseim tárgya valál, most óhajtásom tárgya és nem csekély gondom tárgya vagy, kerüld kérlek, a Cicladok körül elterülő vizeket."

Fordított a papíron, de úgy látta, vége van az ódának. Belenézett a latin szövegbe s valami oly szót keresett, amiről megállapíthatná, hogy csakugyan vége van-e; az utolsó szó, Cycladas: a puskában Cicladok... Vége.

Megkönnyebbülve sóhajtott fel, mert ez az óda úgy feküdt az agyára, míg olvasta, mint valami ólomsüveg, amely összeszorítja az agyvelejét s amelytől elhomályosul előtte az egész világ. Hirtelen egy csónakra gondolt, amelyen a múlt nyáron a Sajón ladikáztak a füzesek alatt, és ettől úgy kitisztult a feje, mintha egy percre a szél elfújja a ködöt. Tisztán látta a nagy barna csónakot s vörösre rozsdált bádogpántjait. Aztán egy tengeri hajót képzelt el, amely Amerikába visz. Mindig nagy vágyakozással gondolta el, milyen remek volna Amerikába menni, és ott élni. Megtanulna angolul és olyan bő ruhát varratna magának, mint az amerikai magyar, aki a múltkor bent volt az iskolában és az öccsét kereste.

Ez az egész csak egy pillanatig tartott. Míg ezeket gondolta, szinte hályog volt a szemén s összefutott előtte a betű. Most azonban ismét a szeme látása tisztult ki, s élesen szökellt elébe a latin vers. Undorodva nézett rá s azt gondolta, mennyi genitivus partitivus és mennyi gerundium absolutum lehet ebben a versben. Újra szédült és el kellett fordulni. Magában skandálta:

Óná-viszrefe rent! inmare ténovi...

Könyv nélkül tanulták valamikor ezt az ódát, de már csak az első sorokra emlékezett. Azt is tudta, hogy az első két sornak "negyedik aszklepiadeszi sor" a neve.

Nagyot sóhajtott.

- De jó annak a káplánnak - gondolta -, el, az odabent iszik és a sógornénémét fixírozza.

Valami düh fogta el. Iszonyúan gyűlölte most ezt a kis bajuszú fickót, akinek joga van úgy nézni az ő sógornéjára, ahogy neki nincs. Féltékeny lett és azt képzelte, hogy neki régebbi és több joga van a sógornéja szerelmére, mint akárkinek a világon. A férjének sincs joga hozzá. Az egy száraz és egészen műveletlen ember, aki nem képes felfogni az asszonyt. A többinek meg éppen nincs. Dvihallinak meg Csorba Pálnak, meg a papnak és a többieknek, akik örökké ott nyüzsögnek a sógorné körül. Legalább neki úgy tűnt fel, hogy minden férfi, aki csak meglátja ezt az asszonyt, rögtön szerelmes lesz belé.

Még mindig nem volt kedve leülni. Elfordult az asztaltól s végigment a szobán. Az ablakhoz állott s kinézett. Aztán kinyitotta...

A homloka veres volt, forró, a bor feszítette s valahol bent a mélyben, az idegeiben valami erős feszültséget érzett.

- Borzasztó. Mintha börtönben volnék.

Egyet nyújtózott s megpróbálta azzal vigasztalni magát, hogy egy hónap múlva már szabad ember lesz. Akkor már túl lesz a maturán és egyelőre legalább semmi iskolai kín nem fogja gyötörni.

- Vajon megvette már Gacsal a Fidibusz új számát? - mondta magában. Iszonyú mohó nemi izgalom vett erőt rajta s azonnal elhatározta, hogy megy Gacsalhoz.

Föltette a kalapját s gyorsan kisurrant. Mikor behúzta maga után az ajtót, az a kaján érzése volt, hogy most Horatiust megint becsukta magába.

Lábujjhegyen sietett le a lépcsőn.

Az udvaron recsegett, hersegett talpa alatt a porond, félt, hogy felhallatszik, de az emeleti ablakból nóta csapott ki. Mindhárman daloltak. Egy pillanatra megállott, míg a sógornője hangját, a női hangot tisztán megfigyelte. Az új nótát dalolták:

Szeretném az arcod csak még egyszer látni,
Még egyszer az utcán órák hosszat várni...
Még egyszer csókolnám vesztett boldogságom!
Azután haljak meg, az a kívánságom...

Vér tolult az agyára s majd leszédült. A káplán hangja ott kullogott a sógornéé mögött. Nyilván most tanulja a nótát. Iszonyú düh fojtogatta. A sógornét ő tanította erre a nótára és a hűtlen bestia ezt az utálatos káplánt tanítja meg rá! Érezte, hogy egyszer úgy fel fogja pofozni azt a káplánt, hogy orrán, száján jön a vér!

A nóta után kacagtak. Bizonyosan dicsérték a nótát, hogy szép.

És neki így kell hallgatni messziről... Lehúzta a kalapját a fejébe, aztán rohamléptekkel ment el.

Ki az utcára. Mikor a sarkon volt, ahonnan még látni lehetett az ablakot, visszafordult s rámeredt. Sárgásan világított a kis ablak a régi házon, amely komor volt az éjszakában, mint valami várbástya. De a parányi világos folt mögött neki a legpokolibb szenvedést okozó vidámság tanyát. Bizonyára már még fesztelenebbül meresztgeti a káplán a szemét a sógérnéra, talán meg is érinti a kezét! Vagy az asztal alatt a lábát! a combját. Hisz ettől a sima gazembertől minden kitelik.

És minden átmenet nélkül a legrémesebb szökellést tette a fantáziája. Mindent elképzelt, amit a káplán tehet a sógornéval.

Verejték ütött ki a homlokán s nagyon-nagyon megnyugtatta, hogy ha ő már nincs is ott, de legalább a nagybátyja ott van! Attól nem kell félteni az asszonyt, hát nagyon jó volt tudni, hogy ez a közömbös ember, mint valami eunuch, vigyáz a feleségére...

Valaki a vállára tette a kezét.

Hátrafordult. Sunyi volt, a tanára.

Egyszerre az alázatos diák lett belőle.

- Na, fiacskám - mondta a tanár és cvikkerjét feltolta a szemöldöke alá, úgy nézett ki belőle, félig nyitva maradt szájjal. - Hát hol járunk? Hol járunk?

- Kérem szépen, tanár úr, a Horatius szószedetem Gacsalnál van, azért szaladok el.

- Na, hát most Horatiust fordítja?

- Igen.

- Az ódákat?

- Igen.

- Nagyon okosan. Ma hányadikat?

A diáknak az a hiú remény ütött a fejébe, hogy a tanár nem fogja elfelejteni az érettségin, hát még alázatosabb, még diákosabb meghunyászkodással mondta.

- A tizennegyediket, tanár úr. O na- visrefe-rent!...

- Igen, helyes. És a szószedete Gacsalnál van.

- Igen, mert ő is most fordította Horatiust.

- Most fordította? Mikor?

- Azt hiszem, ma már készen van vele.

- Igen. Csak végig kell venni az egész négyévi anyagot, fiam, a matúra az nagy dolog, jön a kormánybiztos, roppant szigorú ember és soha sem lehet tudni, mit kérdez. Hát semmi könnyelműség. Most az egyszer meg kell feszíteni minden erőt. Semmi kihágás, könnyelműség.

- Kérem szépen... - mondta a diák, olyan hangon, amiben benne volt a gyermek minden ártatlansága. Aki ezt a két szót így ki tudja mondani, annak álmában sem fordul elő egyéb, csak latin szintaxisi szabályok.

- Csak eredj gyorsan a szószedetért és hamar vissza. Tanulni! tanulni! tanulni! Figyelmezetlek, hogy most egy lépéssel mindent kockáztatsz, az egész jövőt.

A tanár bólintott fekete kalapos hosszú fejével s elment. A diák lehúzta a fejét a válla közé és igen megilletődött lélekkel sietett Gacsalék felé.

A kapu már be volt zárva, zörgetett.

Nemsokára lépteket hallott, valaki kinyitotta az ajtót. A cseléd volt. Köszönt. mikor belépett, abban a percben hozzáért a lányhoz. Mintha elektromos áram futotta volna végig, minden vére a fejébe tódult.

A lány becsukta a kaput. A diák megállott s véresen tajtékos szemmel várta. A torka ki volt száradva:

- Kérem, itthon van a fiatal úr?

- A fiatal úr? Nincs.

- Nincs? - mondta a diák, egészen megrémülve. - Hol van?

- A nagyapjáéknál.

- A nagyapjáéknál? - a hangja olyan száraz volt, szinte egymást karcolták a hangok.

Így állottak egy percig.

- Be tetszik jönni? - kérdezte a lány

- Nem! - mondta a diák, de olyan határozatlanul, hogy maga sem tudta aztán, igen-e vagy nem.

- Nem?

Újra állottak.

- Nem megyek be! - szólt a diák még egyszer, erősen.

- Igenis.

- Ki van itthon?

- Senki, csak én.

- Senki?

- Mind elmentek a nagyapáékhoz, mert ott most néveste van.

A diáknak eszébe jutott, hogy ma Róbert este van. A Gacsal nagyapja Róbert, Gacsal Róbert. Habozva elindult a kapu felé.

A lány csendes mozdulattal elindult utána.

- Nem tetszik megvárni? A fiatal úr mindjárt hazajön, mert neki tanulni kell.

- Nem - mondta ijedten a diák -, én is sietek, mert tanulni kell.

Már a kapunál volt. Majd elájult. A szája kinyílt s nyitva maradt, megállott.

Míg a lány mégegyszer kinyitotta a kaput, ő gépiesen meredt annak a nyakára, amely a sötétben világított. Olyan gömbölyű nyaka volt, mint egy görög szobornak, de melegebb... forróbb.

- Nem tetszik izenni neki valamit?

- A szószedetem... - nyögte a diák, de akkor eszébe jutott, hogy mi is van a szószedettel. - Nem, semmit!

Azzal gyorsan kiment a kapun.

- Jóéccakát kívánok! - szólt utána a lány, de ő arra sem felelt.

Lihegve és elfúlva rohant előre.

Egy sarkon megállott. Reszketett, a térde, a keze vibrált. Tenyérrel végigsimította a homlokát, amelyről vastagon ömlött a verejték, aztán erősen arcul csapta magát.

- Olyan gyáva vagyok! Olyan marha!

Véresre harapdálta az ajkát, csikorgatta a fogát.

- Most megkaphattam vón azt a jányt, és én otthagyom!

Szégyellte is, szomorú is volt miatta, de leginkább sajnálta az elszalasztott prédát.

Zsebeibe nyomta a kezét s bandukolva, lehajtott fejjel ment előre.

Hozzáfogott elemezni, mi történt, s megállapította, hogy az a lány, nagyon boldog volt, mikor ő belépett és igen gyorsan csukta be a kaput, és szomorú volt, mikor ő eljött, és igen lassan nyitotta ki a kaput. Ez mind azt jelenti, hogy kész volt arra, hogy egyedül legyen ő vele egy estén át. Tartóztatta. Borzasztóság. És ő elszalasztotta a zsákmányt. Könny fakadt a szeméből és forró csepp siklott le az arcára.

- Magának mi baja? - kérdezte valaki tőle.

- Beteg a nagynéném - mondta rá, még mielőtt tisztán tudta volna, ki az.

- Igazán?... - szólt résztvevő hangon az igazgató.

Az igazgató magas, sovány, rideg arcú ember volt, aki mindig részvéttel van mindenkihez. A szekundát is a legnagyobb részvéttel írja be.

A diák most ismerte meg a hangot. Felnézett s ijedten látta az igazgató fehér arcát, fekete bajuszát, amely oly szabályosan kunkorodott, mint az ökör szarva. A magas gallérban a nagy ádámcsutka hevesen járt.

- Hát mostan tőle jön? - kérdezte az igazgató.

- Nem, kérem szépen, hozzá megyek.

- Na, fiatalember - mosolygott az igazgató -, akkor még nem kell kétségbeesni. Pár napja láttam, akkor egészen jól volt az öreg néni. Ugyan, mi baja lehet?

- Tüdőtágulás.

- No, hiszen az nem olyan veszedelmes betegség. Azzal még elélhet soká. És azt is tanácsolom, hogy amiatt esetleg el ne hanyagolja a tanulást, mert a nagynéni, szegény, elélhet még évekig, de maga, ha a matúrán megbukik, nem tudom, mit csinál.

Úgy mosolygott ehhez a megjegyzéséhez, mintha valami tréfásat mondott volna.

- Igenis - mondta a diák és megborzadt.

- Hát menjen csak szépen a nénihez - mondja meg neki, hogy én is tiszteltetem, jó egészséget kívánok, de aztán siessen rögtön haza. - Tanulni, fiatal barátom. - Igazán nem szép a nénitől, hogy így éjszaka ijeszti meg az öccsét. Most nagyon szigorúak vagyunk, a legcsekélyebb kihágás a legsúlyosabb következményeket vonhatja maga után.

Ezt már úgy mondta, mint fenyegető megrovást. A diák elpirult.

- De kérem szépen, ha a néném...

- Jó, jó! Nem szólok semmit, csak siessen vissza. Késő éjjel van, ilyenkor már nem járnak az utcán tisztességes diákok.

Biccentett és elment.

A diákot a hideg is rázta. Tudta, hogy ez a két ember, Sunyi meg az igazgató minden éjszaka végigjárják az összes korcsmákat s állandóan az utcán sétálnak, hogy a diákokat rajtakapják a lumpoláson.

- Borzasztó ez az utálatos kis város! - mondta -, hogy itt mindenki ismeri egymást.

Azzal sietve ment a nagynénje háza felé.

Egyszerre elébe tűnt a túlsó oldalon az a ház, ahol a Vígkamara van. A leghírhedtebb diáktanya az egész városban. Ő még csak egyszer volt ott nappal, de most ellenállhatatlan vágyat érzett rá, hogy bemenjen.

A kapu nyitva volt.

Hátul volt az udvarban a diákszoba. Négyen laktak benne.

Amint benyitott az udvarról, nagy füst csapott a szemébe. Sokan voltak odabenn, hirtelen nem is tudott tájékozódni, kik. Négy fenyőfa ágy volt a szobában, egy asztal, néhány szék, egy sifon és négy láda, ez volt minden bútorzat. A fiúk az ágyakon heverésztek, kettő-három is egyen. A székeken senki sem ült rendesen, hanem a sarkán táncolt, valamennyien cigarettáztak s a kályha melletti széken egy flaskó volt, még félig borral. Azért volt ott, hogy ha kell, könnyen el lehessen tüntetni.

- Ki az? Ki az? - kiáltottak többen. - Nini, a Veres! Hát ez hogy kerül ide?

Senki sem jött üdvözletére, sőt némelyik hátat fordított neki, a másik a szemébe röhögött.

- Itt a spicli! - kiáltott valamelyik.

Veres Lacinak arcába szökött a vér.

- Mék vót az a gazember! - kiáltotta. - Spicli vagy te!

A fiúk nevettek.

- Akkor jó - mondta valamelyik.

- Gyere, ülj ide - szólt Kovács, az egyik kamarabeli - és helyet szorított neki az egyik ágyon.

Laci leült középre.

- Van egy cigarettád? - kérdezte Kovács.

- Van.

Elővette a cigarettatárcáját s odanyújtotta. Kovács kivett belőle egyet. A hórihorgas Smidek, aki ugyanazon az ágyon hevert végignyújtózva, mint szintén házigazda, nagy praclijával belenyúlt a tárcába s kivett vagy hármat!

- Látod mán ezt a zsiványt! - kiáltotta Palotay, s bár ő is csak vendég volt, azért ő is megdézsmálta a tárcát. A zsákmányból aztán illő tisztelettel kínálta meg a kamara fejét, Víg Pistát.

Veres Lacinak az elzsákmányolt cigarettákért viszonzásul adtak egy pohár bort.

Egy fiú a túlsó sarokban valami nótát kezdett. Hosszan elnyújtva üvöltötte az első sort.

Hej duda, duda, dudás, dudás vót az apám!...

- Igazán daloljunk egyet - indítványozta egy másik vendég.

- Daloljunk!

Elkezdték azt, hogy: Lekaszálták már a rétet!...

- Ti így készültök a matúrára? - kérdezte csendesen Laci Kovácstól.

- Á barátom, én még sose feleltem abból a vizsgán, amit direkt a vizsgára tanultam! - mondta Kovács és nevetett. Igen csúnya fogai voltak, mindenik olyan volt, mintha kiromlott volna a köze.

- Lehet, hogy igazad van - mondta Laci s elgondolkozott. Most vette észre meglepetve, hogy a sarokasztalnál valaki dolgozik. Szegő ült ott, egy satnya, tüdővészes fiú, aki olyan nyugodtan dolgozott, mintha egyedül volna a szobában. Békében hagyták, mert úgy is hiába kezdtek volna vele. Szegő nyolc év óta mindig a leglármásabb kamarákban lakott, s mégis ő volt a legszorgalmasabb, a legpedánsabb hernyó, aki minden tantárgyat úgy végigrágott, hogy csak a kocsányát, a vastag ereket, az értelmet hagyta megemésztetlenül.

A szoba másik oldalán daloltak. Az elegáns Palotay és a testes, kacagó, heccelődő Mácsik hamarosan egy kis értekezletet ütöttek össze a vizsga körül. Mindenki hozzászólt.

- Nem kell a matúrán búsulni - mondta Reuter -, majd csak átesünk! Ha az írásbeli sikerült, éppen a szóbelitűl félek!

- Majd kisúgnak! - legyintett Palotay.

- Nahát a svindli nagyszerűen sikerült! - kiáltott Mácsik.

- Csss!

- Micsoda svindli! - kérdezte Veres Laci.

A többiek röhögtek.

- Még most se tudod?

- Téged meg a Dávidot nem avattuk bele, mert féltünk, hogy elárultok. És tudod, hogy csak ti ketten csináltátok magatoktól a számtan írásbelit. A többi mind svindli volt Reuter még azt is belemásolta, hogy "lyuk volt a lemezen!" - kacagott tele tüdővel Mácsik.

Reuter elvörösödött és tiltakozott a gyanúsítás ellen.

A túlsó oldalon akkora lett a dalolás, hogy egy szót sem lehetett tovább érteni. Hát Kovács is belekornyikált rekedt hangján: Olyan vagyok minként ősszel Az elsárgult falevél Csakhogy az én életem fája Több tavaszt már nem remél.

A többire is ragadt a nóta. Ki véknyan, ki vastagon bömbölte.

Veres Laci olyan árván, olyan idegenül érezte magát. Ezekben a fiúkban mindben volt valami, ami őbelőle hiányzott: az a vakmerőség, amely belehelyezte őket az életbe. Ennek, mindnek meg volt a maga szerepe és pozíciója. Diákok voltak, akik a diákéletet élik. De ő a maga csendes elzárkózottságával, egy kis család és egy csomó könyv közé való betemetettségével mintha nem is tartozott volna közéjük. Nem mind volt egészen rossz tanuló, aki itt volt, voltak olyanos is, akik gyakran feleltek jobban nála, de mind szimpla lélek volt. Egynek sem titokzatos, mit jelentenek az iskola és a tudományok: van lecke, amit el kell végezni, van, amit nem kell. Számítani tudják a napot, mikor kerül rájuk sor a felelésben, s számon tartják az összes kalkulust, ami a tanári könyvekben be van jegyezve a nevük mögé. Van bennük valami nyerseség, valami realitás, nem olyan zagyvák, mint ő, nem olyan kétségbeesettek, mint az ő élete... Azt érezte köztük, hogy ezekből mindből férfi lesz, aki tud majd harcolni az élettel. Hivatalnokok lesznek, meg gazdák, kereskedők, iparosok vagy színészek, újságírók... ilyen is akadt köztük, aki azt diktálta be s ezzel igen imponált Lacinak, aki semmi pályát nem tudott választani, s egyszerűen annyit íratott be, hogy jogász lesz. De hogy miért, s hogy hát azután mi?...

Kardos, egy csúnya erős zsidó fiú, akit Szénának hívtak "vulgón", előállott, lepedőt terített magára s erre mindenki elhallgatott egy perce. Kíváncsian nevettek. Kardos akar színész lenni, s most elénekli a vén Áron nótáját, amely valami bolondos travesztiája mindannak, amit a zsidó imádkozási módról tud a diák.

A fiúk jobbra-balra dőltek a nevetéstől, míg végigfújta Kardos, hogy:

Meghalt a vén Ábrahám,
Hám, hám, hám, hám, hám, hám.
Hám, hám, hám, hám, hám, hám.
Meghalt a vén Ábrahám.

Grimaszokkal és figurákkal tette mulatságossá a verset, amelyet az előadás tesz travesztiává.

Meghalt a vén Ábrahám...
Ki temette el őtet...
Három ismerős zsidó...
Az egyike volt Jákob...
A másika volt Izsák...
Harmadika volt Mózes...
Hová temették őtet...
Jeruzsálem földébe!...

Ezek a mulatságok ismeretlenek voltak Laci előtt, aki az élvezettől nevetni sem tudott.

Végén van a diákéletnek, s most kell látnia, micsoda boldog világ volt körülötte, és ő nem is tudott erről a világról. Fájt a szíve, s míg a többiek visszafojtott lélegzettel lesték a komédiát, neki könny fakadt a szemébe és fájt a szíve.

Mikor ennek vége volt, a diákok elkezdtek kiabálni, "a síró nótát! a síró nótát!"...

Kardos levette a lepedőt és összehúzott nyakkal, szomorú, kétségbeesett arccal nyávogott el valami dalt a síró emberről, aki mindig csak sír, csak sír, csak sír... ha meggondolja, hogy egy szelet húsért egy ökröt kellett levágni! Egy egész ökröt... hát akkor sír, meg sír és sír...

Aztán jött a harmadik, negyedik produkció. Elfűrészelte az asztal lábát, csalódásig híven utánozva a fűrész hangját, zenekart rögtönzött a sifon oldalán, s tótul dalolta el a Hazádnak rendületlenült.

- Igazán színész leszel? - kérdezte tőle Laci, mikor Kardos műsora után levetette magát a szomszéd ágyra.

- Azt hiszem, tojáskereskedő lesz belőlem.

- Hogy? - kérdezte Laci elámulva.

- Most kaptam a bátyámtól levelet, azt írja, hogy mihelyt vége a vizsgának, megyek hozzá Bécsbe. Sok dolog van az üzlettel.

- Hát neki tojáskereskedése van?

- Aha.

- De ha te színész akarsz lenni!

Kardos megrántotta a vállát.

- Á, még valami ripacs lenne belőlem.

Elfordult s oldalba rúgta Kovácsot, aki most ennek az ágynak másik végében nyújtózkodott.

Laci lehunyta a szemét. Nem értette, hogy lehet az, hogy valaki, aki színész akar lenni, kereskedő is tudjon lenni... Rábámult a Kardos hosszú orrára s valami belső bánat tükröződését akarta meglátni róla. De a zsidófiú felugrott s fojtottan vigyorgó arccal szólt bele a Mácsik históriájába. A macskaheccet mondták el, mikor az osztálytanár elé bevitettek egy hülye cseléddel egy döglött macskát, s az odatette azt az asztalra. Még ötödikes korukban történt, azóta meg is halt az a tanár, de ma is harsogó kacagást kelt minden szó, ami azt a jelenetet eszükbe hozta.

Ez az egész zagyvaság, amely itt folyt előtte, teljesen kifordította Lacit önmagából. Mintha ködfátyolképen látná, úgy bámult a Mácsik arcára. A nagy fiú habzsolva beszélt, csak úgy frecsegett a nyála, s minden percben megszakították valami helyreigazítással.

- Aha, aha - mondta ő olyankor, s új tűzzel és még nagyobb hevességgel mondta tovább:

- Barátom, hát mikor kiszedtük a kályhacsövet és telefüstöltük a tantermet. Aztán mentünk a kotlók termébe. Egy félóra biztos, hogy mindig elveszett. Már minden kéményseprőt, minden lakatost felhívattak, mégse tudtak segíteni, minden nap legalább egyszer vastagon volt a füst a tanteremben. Hát én egyszer fel vagyok rendelve a direktorhoz egy délután, már nem tudom, miért, ja igaz, megflóbereztünk a kevi utcában minden macskát. Hát megyek be az irodába, nincs ott az igazgató. Vártam egy kicsit, aztán kimentem a folyosóra. Hát észre veszem én, hogy a mi tantermünkben beszélgetnek. Barátom! odalopózkodok, hát az igazgató van ott, meg a pedellus, meg egy lakatos. A kályhát csinálják. Hallgatom, a lakatos egyre csak azt hajtotta, hogy annak a kályhának nincs semmi baja. Hát akkor miért füstöl? Én meg csak nevettem, tőlem kellene megkérdezni. - Ma délután nem is fog füstölni - mondja a lakatos. - Na jó, azt mondja a diri, és hallom, hogy jön kifelé. Hamar elbúvok a lépcső mögé és megvárom, míg elmennek mindahárman. Akkor hamar be az osztályba. Kiveszem a csövet, míg tele nem lett az egész terem füsttel, s akkor szépen visszateszem a csövet és kiszöktem. Aztán jelentkeztem az igazgató úrnál... Micsoda őrült ideges volt az. Na a mostanival, a kopóval próbálna valaki úgy feleselni!...Vallat, vallat, utoljára dühbe jön: irigy, azt mondja, irigy, irigy, innen! Nekem jön, azt hittem, felpofoz, az ajtóig hátráltam, akkor éppen mikor hozzám rúg, meg akart rúgni, kinyitom az ajtót és a lába élit belevágja.

Nem tudta tovább mondani, majd megfúlt a kacagástól. A többiek is olyan hangosan harsogtak, hogy úgy se lehetett volna egy szót sem megérteni.

- Kimentem aztán és megint elbújtam a lépcső alá. Hát egyszer csak jön a direktor, olyan remekül sántított, hogy majd meghasadtam a kacagástól!... Osztán megy be az osztályba... Kinyitja az ajtót! Nahát az, barátom, majd megdöglött, a guta majd megütötte. Olyan füst volt bent... Hol az a lakatos! Hol az a lakatos! Jijjin. Jijjin, kérem, mi ez!... De nekem menekülni kellett, mert már nem bírtam tartani a kacagást.

A fiúk jobbra-balra dőltek. Mikor felocsúdtak, jött a többi diákemlék. Laci úgy ült ott a helyén, mint valami bacchanálián, ahol valaki józanon maradt és most nem tudja megérteni, mi folyik körülötte.

Mai két nagy hazugságára gondolt, amely olyan simán buggyant ki belőle, mint a tömlőből a bor, ha megszúrják.

Reuter Albert elővette a zsebéből a Fidibusz legújabb számát.

- Ez nagyszerű! - s meglobogtatta.

Lacinak izzani kezdett a szeme, a benne levő titkos érzékiség forrásnak indult.

- Á, írott disznóság, mit ér az - mondta Mácsik, aki tovább is megmaradt a társalgás középpontjában -, mondok én olyanokat, hogy azt nem tette papírra senki!

S elmondott valami drasztikus históriát, amely csakúgy hemzsegett az illetlen kifejezéstől, mindenki vigyorgó áhítattal figyelt rá, szinte szétpattantotta őket a vér, az egészséges, kitörésre váró hőség. De ez a nagy nyíltság Lacit összepréselte, mint valami rászakadó ház. Nem bírta el. Titkon ápolgatott bujaságát, pincében nőtt satnya érzékiségét szint leperzselte ez a hőség, amely neki túl erős volt, vad és égető. És úgy járt, mint a tökinda a napon, lekókadt. Nem élvezetet szerzett neki a soha nem hallott brutális mesék raja, hanem fájdalmat, kínt. És az fájt neki a legjobban, hogy ebben a perzselő levegőben összetört és eltűnt előle az eszménykép, a női ideál. És sírni szeretett volna, hogy így tudnak beszélni a nőről, az élő nőről, tanárnékról és cselédekről, meg városszerte ismert festett arcú teremtésekről össze-vissza... Mintha összezúzódott volna benne valami. Égett, főtt a teste, s mintha izzó parázzsá vált volna, úgy párolgott el a nőről minden, ami szépnek, ideálisnak tetszett rajta valaha...

- Hát hol vagyok én? - kérdezte egyszerre magától és ijedten nézett körül a diákkompánián.

Látta a vörös arcokat, látta, hogy mindenki másféle. Kovács a rossz fogaival olyan volt, mint valami romló gyümölcs, ellenben Mácsik széles vörös arca világított, mint napon a kinyílt bazsarózsa. Kardos kuncogva húzta le hosszú vörös orrát s betanulta az adomákat, Palotay fesztelenül mutatta meg a fogait, s cseppet se szégyellte, hogy nagyszerűen élvezi az egész meztelen bujaságot.

- Milyen romlott, istenem, milyen romlott - mondta magában Laci, pedig ő sem volt kevésbé romlott, csak nem volt hozzászokva, hogy álszemérem nélkül is lehet tilos gyümölcsöt élvezni. Víg Pista, a kamara feje, aki egész este hallgatott, mert egy közönséges, ostoba vasgyúró volt, aki nem tudott két szót szólani magától, most az izmait mutogatta, s csak úgy ropogott a csontja, míg egyet nyújtózott. Szegő, most még Szegő is megállott és nem dolgozott. Laci megfigyelte, hogy a tüdővészes fiú kezében megállott a toll és remegett, és az arcán piros tűzfoltok gyúltak ki és a szeme rámeredt a lámpa talapzatára. Utálatosan, ő előtte is ismert remegéssel merült önmagába, s Laci megborzadt a bűntől, amely messze rikoltott erről a nyávvadt fiúról, akiről mindenki tudta, hogy nála az a bűn már betegség...

- De azért mind élnek! Mind élnek! - kiáltotta Laciban a lélek. - Ezeké az élet, mert ezek mind tudják, mit keresnek az életben.

És szégyellte magát, hogy ő nem tud olyan lenni, mint ezek. Hogy ő sohasem lesz olyan kész férfi, mint ezek. Mintha maga az égi csoda harsogott volna a fülébe, mikor azt hallotta, hogy a legnagyobb nyugalommal, s neki úgy tetszett, hogy teljes hozzáértéssel, kezdtek arról vitatkozni a fiúk, hogy kész emberek-e ők élettani értelemben, hogy a magvuk van-e olyan termékeny, mint a búzaszem, amelyet a földbe vetnek...

Elhatározta, hogy megy ebből a szobából...

Azért sokáig nem bírt mozdulni.

Egy pillanatra elhallgattak a beszélgetők, aztán Palotay szólott:

- Becsülemre, Pesten az utcán járnak az olyan nők és erővel behúzzák az embert...

- Az tény - mondta Kardos -, mi van abba? - s röhögött éretlen basszus hangján.

Újra csönd lett. Mindenki mélyen elgondolkozott, Kovács nyávogó hangon felsóhajtott:

- Én soha se fogok eljutni Pestre.

Az egész kompánia felröhögött erre az őszinte sóhajra.

De Lacinak kicsapott a torkán is már az utálat. Megundorodott önmagától, az élettől, az emberektől, az asszonyoktól, az egész szerelem olyannak tűnt fel neki, mint valami utálatos kelevény...

Hamar felállott és kezet nyújtott a szomszédjainak.

- Szervusz.

- Szervusz, szervusz - köszöntek el tőle.

- Hová mégy?

- Valahova megy! - mondta Kardos.

- Nem tanácslom - szólt nevetve Palotay. - A Sunyi most annyira bekvártélyozta magát abba a házba, hogy ott is hál. Meghal bánatában, ha az érettségi előtt meg nem fog ott valakit. A minap ott voltunk, hát csak jön egy lány és súgja:

- Diákok, gyertek gyorsan!

Bevitt a szobájába és ott voltunk egy félóra hosszig, míg el nem ment a Sunyi.

Az éjféli órában rémes volt ez a szakadozott s száraz izgatottságú, magas feszültség. Laci alig bírt kitámolyogni.

A szabad levegőn kissé magához tért.

Mikor a kapun kiment, megijedt. Most megfogja valaki. Vagy a tanár, vagy az igazgató, vagy a pedellus, mert éjszaka az iskolaszolgának kellet az utcákon cirkálni, hogy a diákokra lessen.

Úgy ment, mint a tolvaj. Minden lépésre megállott s reszketve nézett végig az utcán. Az apró villanylámpák gyéren világítottak, köd is kezdett fölverődni a levegőben s bátorsággal jutott el a Gacsalék házáig.

- Jó éjszakát, kis cseléd! - mondta félhangosan s elpirult.

Tíz társa volt ma együtt a Víg kamarában, de egy se volt köztük, aki elszalasztotta volna azt a nagyszerű falatot, amely magától adta magát a szájába, az ölébe.

És most úgy tetszett neki, hogy az Isten vezette őt el onnan... úgy érezte, mintha egy vétektől tisztán maradt volna... És nem sajnálta, hogy ártatlannak hagyta a kis cselédet, most boldog volt, hogy ő ártatlan maradt.

Elgondolta, hogy a kis cselédnek lesz férje... valami derék ember... hogy átkozta volna az őtet ismeretlenül is, ha... Aztán eszébe jutott, amit a fiúk beszéltek az érett magvakról s megrémült. Istenem, micsoda veszély fenyegette! ... Ha elültetett volna egy magot s az kikél...

Összetette a kezét az utcán s gyorsan elkezdett imádkozni...