Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 3. szám · / · Szini Gyula: Shaw margójára

Szini Gyula: Shaw margójára
II.

(The Dark Lady of the Sonnets.)

Ezt a blüettet, ezt a Shakespeare-tréfát a múlt év novemberében játszották először a londoni Haymarket Theatre-ben. Játszották pedig egy irodalmi matinén, amelynek jövedelméből a stratfordi Shakespeare-emlékalap jövedelmét szaporították.

Az alap gazdagodott, de nyert-e rajta Shakespeare és főként Shaw?

Az angolok képmutatásáról már sokat hallottam, olvastam. Mégsem lehet az olyan veszedelmes dolog, amikor Shakespeare emlékére hivatalosan létrehoznak egy darabot, amely csöppet sem tiszteletteljes hangon, inkább csúfondárosan, ingerkedően játszik a legnagyobb angol költő alakjával. Jele annak, hogy már megértik Shaw iróniáját.

De akkor nem nagyobb-e a Shaw képmutatása, mint az angoloké? Shaw úgy készül neki Shakespeare-nek, mintha azt mondaná: huh! ma enni fogok a "Sweet Swan of Avon" csontjaiból, hogy csak úgy ropogni fognak belé. Gyűri, gyűri az érdekes, nehéz falatot és egyszerre az étel lánggá válik a szájában, tűzijátékká, amelynek nimbuszában megjelenik az angolok nagy Shakespeare-je, az igazi.

Ezt a trükköt az imént már lelepleztük.

Most lássuk közelebbről, hogyan történik ez a sajátságos szellemidézés.

Talán érdekes az, hogy mint vélekedik Shakespeare-ről egy modern angol, aki egyik szellemi vezére a mai Londonnak és aki különben is szívesen eljátszadozik a Yorick koponyájával, amelyet Will mester hamleti ujjai pörgettek először.

Szín: a londoni Whitehall palota terasza, a tizenhetedik század végén, egy "midsummer night" idején. Egy őr járkál a rőt hajú Erzsébet királyné palotája előtt és egyszerre feléje közeledik egy ember, aki köpenyegbe van burkolva.

- Állj! Ki vagy? A jelszót! - hangzik föl, mint a shakespear-i drámák első jelentében.

Az idegen elfelejtette a jelszót. Betegesen gyönge emlékező tehetsége van és nagy zavarában ezzel a shakespeare-i fordulattal felel:

- Nem vagyok ugyanaz az ember két nap egymás után, néha Ádám, néha Benvoglio, néha Szellem vagyok.

- Szellem?! - kiált föl az őr. - Angyalok és Isten követei segítsetek!

Erre az idegen noteszt vesz elő és gyorsan följegyzi az őr mondását. Nemcsak azért, mert gyönge a memóriája, hanem azért is, mert hasznosan gyűjti a nép egyszerű gyermekeinek a szólásait, amikben annyi ötlet és ritmus van.

Kellemetlen beállítás. A "brit szellemóriás"-t mint vadrózsagyűjtőt, mint valami angol Kriza Jánost bemutatni! De van benne némi fölény. Az író, még ha Shakespeare is, így plagizálja meg az életet. Ami másnak esemény, illat, élet, szín, hang, az író számára csak többé-kevésbé sikerült frázis a notesze számára. Az ötlet különben nem valami új, és Shaw egy kicsit el is tapossa.

Shakespeare tehát ott van a holdvilágos teraszon és megvallja az őrnek, hogy egy szép udvari hölggyel van találkája. Az őr ismeri a hölgyet, minden nap más úrral van légyottja. Ez az első döfés Shakespeare szívébe. Azt is elárulja az úr, hogy az előző napon ugyanazon a helyen és ugyanazzal a szándékkal, mint Shakespeare, ott állt William Herbert of Pembroke, Shakespeare arisztokrata barátja. Állítólag ő az a "W. H.", akinek Shakespeare dedikálta a szonettjeit.

Shaw itt a szonettek problémájának aktáit használta föl. Ez a probléma az angol irodalomtörténeti búvárkodást már régóta izgatja, mert a szonettek lírájából akarják kihüvelyezni, hogy voltaképp ki volt az a Shakespeare. A kemény diót azonban eddig még nem sikerült feltörni. Voltaképp még nincs eldöntve, hogy Shakespeare nőhöz vagy férfihoz írta-e rajongó verseit, amelyekből a mámoros szerelem érzéseit épp úgy ki lehet olvasni, mint az egzaltált barátság himnuszát. Abból a korból fennmaradtak a reneszánsz szellemű költői levélváltások, amiket férfiak, jóbarátok írtak egymáshoz. A szonettekben előforduló "lover", "friend", "thou", "you" nem igazítanak el senkit, mert nőre és férfira egyaránt vonatkozhatnak.

A kutatók nagy része azonban nőt sejt e versek mögött. Még nemrég az uralkodó nézet az volt, hogy a szonettek "dark lady"-je Penelope Devereux, Rich lord szőke hajú, sötét szemű felesége, akinek szépségét Philip Sidney költő száznyolc szonettben énekelte meg. Sidney-t Shakespeare vetélytársának tekintették.

Újabban a kutatók elejtették a Penelop Rich-föltvést, és azt akarják bebizonyítani, hogy a szonettek fekete hölgye ("as black as Night, as dark as Hell" - mondja róla a szonett) egy Mary Fitton nevű udvarhölgye Erzsébet királynénak. Mary tizenkilenc éves volt, mikor Shakespeare színészei 1597 karácsonyán eljátszották előtte a "Love's Labour's Lost" darabot, amelyben a költőszínész Biron nevű alakjával vallott neki szerelmet.

Mary már tizenhat éves korában férjhez ment és Shakespeare előtt W. H. Pembroke lord volt a barátja, akinek e viszonya miatt távoznia is kellett Erzsébet királyné udvarából. Frank Harris angol drámaíró legújabb "Shakespeare és szerelme" című darabjában úgy mutatja be Shakespeare-t, mint aki Pembroke után következett.

Shaw szintén a Mary Fitton-féle hipotézist fogadja el - nem ugyan meggyőződésből, hanem a tréfa kedvéért -, de nála Pembroke lord mint Shakespeare titkos riválisa szerepel.

Shaw maga bizonyára nem vet súlyt ezekre a meddő kísérletekre, amelyek a szonettek problémáját szeretnék földeríteni. Jól tudja, hogy Shakespeare élete misztérium maradt a mai napig, és hogy élete kutatóinak vergődése gyakran gyerekesen naiv. Shaw még leginkább ama föltevés felé hajlik, hogy abban a korban nem nagyon törődtek afféle megvetett színésznépséggel, akik közé Shakespeare is tartozott, és ezért alig maradt fenn róla megbízható adat.

Shawnak csöndes megvetése a kutatókkal szemben leginkább abból derül ki, hogy a Mary Fitton-elméletet csak azért használja föl, hogy blüettjének pointe-jét belőle hegyezze ki.

Egy hölgy jelenik meg a teraszon. Shakespeare azt hiszi, hogy ez az ő Maryje és megöleli, megcsókolja. A nő tiltakozik és Shakespeare az ismeretlen asszony minden szavát azonnal följegyzi a noteszébe és bókkal árasztja el a hangja miatt.

Hirtelen föllép az igazi Mary Fitton. Csak azt látja, hogy meg van csalva és kis kezével energikusan szétpofozza a szerelmes párt. Shakespeare ekkor tudja meg, hogy akit a sötétben megcsókolt, az maga Erzsébet királyné. A királyné viszont rémülten értesül róla, hogy egy rangján alul lévő színésszel volt kalandja. Mary Fitton pedig majd meghal ijedtében, mert a saját koronás királynéját ütötte arcul.

Shakespeare ebből a kritikus helyzetből is kivágja magát egy igazi Shaw-szerű ötlettel. Rátámad a királynéra, kétségbe vonja királyi származását (ismeretes az a történeti hagyomány, hogy Erzsébet cserélt gyerek volt), csúfolja az állítólagos apját, a soknejű Nyolcadik Henriket és büszkén emlegeti a nemesi származású John Shakespeart, a saját becsületes édesapját, akinek nem volt hat felesége.

A királynét azonban ennyi arcátlanság sem hozza ki a sodrából, mert Shakespeare az illojális szavai közé olyan bókokat hímzett Erzsébet női szépségére, hogy egészen lefegyverzi velök a csöppet sem szép, rőt hajú, de hiú asszonyt.

A királynéval szemben való csatája ezzel meg van nyerve. Most azonban Mary kerül sorra, aki elárulja a királynénak, hogy Shakespeare ugyanazokat a bókokat, ugyanazokat a szavakat használta vele szemben, mint amikkel a királynét vette le a lábáról, szóval, hogy szemfényvesztő és lelketlen csaló.

Shakespeare azonban ismét ura marad a helyzetnek. a fegyvert nemcsak kicsavarja az udvarhölgy kezéből, hanem újabb és még megvesztegetőbb bókokat vág ki vele a királyné javára, a királyné megszédítésére.

Itt azt a kifogást lehetne emelni, hogy ennyi lélekjelenlét még egy Shakespeare-től is sok azon a napon, abban az órában, amikor élete két legnagyobb csalódásán esett át. De az ember úgy érzi, hogy mindez csak játék és nem a pszichológiai motiválás a fontos, hanem az, hogy vajon Shaw mit akar kihegyezni ebből a parabolájából.

Shakespeare győztesen marad a színen és most már azt tehet a királynéval, amit akar. Kettesben vannak. A Tudor-leány is alapjában véve nő, hiú, gyönge és nem valami erősen áll a lábán, az erkölcsi lábán.

Ebből következik el a váratlan fordulat. Shakespeare-ben a stréber, a kérvényező alattvaló, a színházigazgató ébred föl és váratlanul egy alázatos instanciával áll elő.

Arra kéri a királynét, hogy állítson föl állami pénzen angol nemzeti színházat és hosszasan magyarázza, hogy miért van rá szükség A színházak mind magánvállalkozók kezén vannak és ezek a tömeg ízlését szolgálják rabszolga módon. A tömeg pedig csak gyilkosságot, szenzációt, pikantériát óhajt. Poézis, tiszta szándék nem kell neki és a költő éhen hal, vagy pedig megalkuszik, ahogy ő, Shakespeare is megalkudott és megírta két erkölcstelen darabját. Az egyik az "As you like it", vagyis "Ahogy ti akarjátok és nem én", a másik pedig "Much ado about nothing", vagyis "Sok hűhó semmiért".

A mai londoni viszonyok ismerete nélkül mindezt ma alig lehet megérteni. Londonnak még ma sincs önálló nemzeti színháza, és Shakespeare óta az idén történt meg először, hogy egy repertoár-színház nyílt meg, ahol nem hajszolják végig néhány száz előadáson ugyanazt a darabot.

A Shakespeare tizenhetedik századbeli szavai tehát a huszadik századbeli londoni viszonyokra rúgnak ki. Az angol kritikusok - ezek után nem tudom, joggal-e - meg is támadták érte Shaw-t, hogy még Shakespeare-ből is újságírói, aktuális ötleteket csihol ki.

Az Erzsébet királyné válasza is olyan, hogy maga Shaw elmondhatná ma valamely meetingen. Megnyugtatja Shakespeare-t, hogy éppen a két legerkölcstelenebb darabja fog leginkább tetszeni az angoloknak (ennek is aktuális íze van), és hogy olyan erkölcstelen intézményre, mint a színház, nincs pénze a puritán angol államnak.

Shakespeare mégegyszer könyörög. De Erzsébet ridegen elutasítja:

- Not yet. Three hundred years hence the thing may be possible, when you and I have long been food for worms. That is may bequest to posterity.

Shawnak aligha a legjobb darabjával állunk szemben, de talán a legérdekesebb lírájával. A Shakespeare tréfás maszkja alól a Shaw saját panaszai csúsznak ki. Az angol színházi viszonyok minden üzleti romlottsága nyomja az ő lelkét.

A puritán, a művészet becsületes puritánja jajdul föl ebben a tréfában, amelynek keserű utóíze van. Érdekes, hogy az angolok mennyire nem ismernek magukra és széles, nevető szájjal mondják: "a capital bit of fun".

"Fun": ez az angol színházak talizmánja. A "fun" tölti meg a rengeteg számú londoni színházat. A napi munkájában kifáradt polgár és az életunt arisztokrata egyaránt "fun"-t keres este a világot jelentő lámpák mögött. A "Globe"-ra és a "Blackfriars"-ra ugyanaz az átok nehezedett már három századdal ezelőtt is, mint ma a "Hay market" vagy a "St. James" színházra. Shaw kikereste Shakespeare életéből azt, ami őt leginkább érdekelte. A világot azonban, amely nem drámaírókból áll, nyilván más érdekli Shakespeare-ben.