Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 24. szám · / · Figyelő · / · Bálint Aladár: Ceruzával két vendégről

Lengyel Géza: Három téli tárlat

A példa, a rossz példa minden betegségnél ragadósabb. Hajdan csak a Műcsarnok igazította az évszakokhoz a maga kiállításait. Az idén, egy vagy két hétnyi időközön belül három téli tárlat nyílt meg, A Műcsarnok, a Művészház és a Nemzeti Szalon, gyors egymásutánban bocsátották be a népet, a nem is olyan nagyon türelmetlen népet téli kiállításaik termeibe. S amilyen igazságtalan dolog egyébként egy kalap alá vonni és sommásan elintézni művészeket, csoportokat, akik csak véletlenül kerültek egymás mellé -, ez a három tárlat annyira összekívánkozik, oly egyformán sietve, szinte lihegve összehordott s létének indokolására oly kevéssé tud egyebet mondani egyik is, mint hogy tél van és az amúgy is drága helyiségeket nem szabad parlagon hevertetni. Jók, vagy rosszak ezek a kiállítások s a festők, akik részt vesznek, ezen a kérdésen lehet vitázni. Kétségtelen azonban, hogy nyugodtan egymás mellé helyezhetők, A Nemzeti Szalon s azután a Művészház szépen odasorakozhatna termeivel a Műcsarnok ravaszul megvilágított helyiségei mellé. Stílusbeli különbségek vannak az egyes kiállítók kőzött, de maguk a falak egyformán óvakodnak attól, hogy rendezőik, összegyűjtőik művészi meggyőződéséről, jellemző elfogultságairól beszéljenek. A Műcsarnokból s a Nemzeti Szalonból talán hiányzanak a neoimpresszionisták magyar követőin nevelkedett ifjúi szertelenségek s a Művészházból a kelmefestés és az arcbőrfestés akadémikusai. Egyébként, mindezek a termek békén befogadják a zsánerképek fáradt szerkesztőit, a naturalizmus igazságainak megérett, eredményeikben megérett kővetőit s az izgalommal teli fiatal keresőket.

Összehasonlítva a múlt esztendők eredményeivel, tovább alig jutott a magyar piktúra, maguk a tárlatok pedig határozottan visszafelé fejlődtek. Néven tudnánk nevezni művészeket, akik a műterem csendjében s a természet magányában hatalmas szorgalommal, szeretettel, elmélyedéssel dolgoztak, de nem tartották szükségesnek, hogy bármely fölöslegesen nagy tömeg műtárggyal kivonuló tárlat révén nyilvánosságra jussanak. Befelé kezdik már elveszteni hitelüket mindezek a téli tárlatok.

Kifelé, arccal a közönségnek fordulva, még van némi tekintélyük - legsablonosabb,legsarlatánabb műveik révén, míg az úgynevezett modern törekvések sorsa még ma is a kigúnyoltatás. A műcsarnokbeli megnyitás napján egy kicsiny, de előkelő társaság nézte a képeket. Voltak a társaságban nagyon jól öltözött hölgyek, talán méltóságos urak is voltak közöttük. S ezek a tárlatokon otthonos, bennfentes emberek megálltak az ötödik teremben, Ferenczy Károly képei előtt és szívük egész rosszindulatával, hangos és nem válogatós megjegyzésekkel nem fukarkodva, kacagtak. Mi az amit kinevettek? Burzsoát bőszítő forradalmi színakkordok talán? Szó sincs róla. Ferenczy képei szinte kivétel nélkül nyugalmasak és érettek, Semmi kisiklás, semmi kísérletezés. Egy végtelenül fegyelmezett megfigyelő megfesti többször is ugyanazt a témát (Vörös fal) s mindegyik variáció új világítás, új hangulat, új nézőpont szerint változó, de egyformán hű és pontos, minden részletet az egészhez egyeztető kép. Mi az, amitől itt akár a legsivárabb nyárspolgár-lélek is megvadult? Nyilván nem a felfogás, nem a beállítás, nem is a kivitel. Olajnyomatokon nevelt lelke minden valószínűség szerint valami mesét, anekdotát, kedves történetkét - balhitünk szerint harminc esztendeje halott kelléket - keres a képen s ezt a kelléket annyira megszokta, ez, kívánsága szerint, annyira rendelkezésére áll még ma is, hogy gúnyosan kacag, ha elmarad.

Igaza van. Itt a Műcsarnokban, bár eldugva, bár szégyenkező termekben, helyenként azonban a legelőkelőbb, a kitüntetés-számba menő falakon is, bőven találhat szájaíze szerint való, illusztrált mesécskét. A "no ne izéljen" képcímet is, mint a festőietlen kóklerkedés legjellemzőbb példáját, annyiszor emlegettük karikatúra gyanánt, míg megjelent a maga teljes ízléstelenségében. Összevéve mind a három téli tárlatot, a többség mégis ezt a henye kelléket már szerencsésen kioperálta s ha nem ád ízelítőt a holnap művészetéből, nem megy legalább évtizedekre vissza, marad a mánál és a tegnapnál. Ez a ma és ez a tegnap még mindig, a jelek szerint még sokáig: az impresszionizmus. Ha kiélt, ha ismert, ha olykor már útszéli is kissé, bizonyos színvilág és formavilág ábrázolására a legalkalmasabb mód. Nem minden formához illik. Egy kopasz, lombjától teljesen megfosztott fa például, bonyolult rendszer szerint ezerfelé ágazó ágvonalaival az ég világos felületétől sötéten elválva, szinte kész rajz-szövevény. Nem annak való azonban, aki sokfelől jövő hatást egy-egy foltban szeret összegezni, hanem a megfigyelésen felül a visszaadásban is szigorú fegyelmezettséget követel. Egy havas téli délelőtt, kint a szabadban, vagy egy pesti utcatorokból szemlélve, ez már inkább a helyes összefoglalás révén válik hangulatkeltővé. E helyes sommázásra azonban képtelen az, aki becsületesen, iskolásan meg nem ismerkedik a részletekkel. Az impresszionista kép előadásmódja, természete, lényege ezeket a részleteket eltakarja. Mégis, ki-kibukkannak ezek a részletek, elárulják festőjük ismeretbőségét, leleplezik a tudatlant, a szélhámost, akitől kedvetlenül fordulunk el. Ma, amikor a minden oldalról megvilágított, kinyitott, felboncolt impresszionizmus oly kevés meglepetéssel szolgál s úgy kínálja a könnyen elleshető külsőségeket, a legérdekesebb s a legszórakoztatóbb mulatságok egyike a képek olyan tömegében, mint ez a három tárlat, a teljes fegyverzettel s látszólag oly ellentmondóan felvonuló művészeket különválasztani a gyengéktől, a léháktól, akik a felület-festést a felületességgel tévesztik össze. Külön foglalkozni velük talán nem szükséges. Bölcsebb a látók, a tudók oly változatos egyéniségeit nézni. Csók Istvántól Kőrösfői Aladárig például - mindketten a Műcsarnokban állítottak ki - hosszú az út, de mind a ketten, amilyen ellentétesek, olyan igaziak. Csók szinte hajigálja a színeket, de úgy dobálózik velük, mint a cirkusz késdobó művésze. Mind a maga helyére jut. Nincs kicsuszamlás, e látszólagos káoszban nincs véletlen. A valót átgyúrja Csók és nyers erővel magyarízű mozaikká rakja össze. Kőrösfői is stilizál, nála azonban a vonalnak és az egyenletes, nagy színfoltoknak jut szerepük s az ő két nagy vadászjelenete ezenfelül valamely imponáló méretű csarnok hatalmas teréhez van komponálva. Amilyen kevés munkáikon a fotografikus hűség, épp oly kevés kétséget hagynak szemük és kezük tökéletes iskolája iránt. Vannak azonban festők, akiknek képbeli értékelése és a való, mondjuk a lefotografálható való között nincs ekkora különbség. Íme Szinyei-Merse Pál, akit végre egy aranyérem erejéig észrevettek s itt az ugyancsak aranyérmes Katona Nándor. Szinyei-Merse nagy park-képe egy egész hosszú élet eredményének összefoglalása. Szemünk, a majálison s követői egyéb, spenótnak csúfolt képein nevelt, a parkot már szinte hajszálig így látná. A megőszült s öregkorára világszerte dicsőséget szerzett mester vallomása ez, évtizedeken keresztül, rendületlenül követett elvek mellett. Katona Nándor fiatalabb s már valamivel szerencsésebb korban kezdte szeretni a természetet. Két, megjelenésben egyszerű, szinte szerénykedő s amellett méltatlanul rossz társaságba helyezett képe csak sejteti a művészt, akiben a fenyőerdők, hegyvidékek, hótömegek, a tiszta és hideg levegő szeretete oly erős, oly erősen kiemelt, hogy mögötte szinte fel kell fedezni őt magát, a különös, a finom egyéniséget. Érdemes felfedezni. Külsőségeiben, technikájában Katona nem kiélezetten impresszionista, nem igyekszik izgalmas szófukarsággal előadni. Szeretettel merül el apró részletek megfigyelésébe is, de ezeket a másoknál talán henye részleteket átfinomítja az ő kitűnő értékelése. S ez az alaposság, ez a harmonikus befejezettség olyan természetes nála. Egy-egy képe a havasak vidékén, primitív emberek társaságéban, dermesztő hidegben eltöltött hónapok eredménye. Szobák, óriási szekrények telnek meg vázlatokkal, míg csak így kép a nyilvánosságra kerül. Ezek a közvetlen s többnyire oly kész, oly becses feljegyzések rakásra gyűlnek, rejtett kincs gyanánt. Az elszaporodott s félelmes mennyiségben termelő felületeseknek éppen ellentéte Katona. Fáradhatatlan e megfigyelésben. Ragaszkodik ezekhez a megfigyelésekhez, a vázlatok százához; nem viszi vásárra őket, nem válik meg tőlük. A küzdelmes tátrai telek e gyümölcsei odahaza érnek. Később, idővel, talán még jobb, még különb kép születhet belőlük - ez a művész elve s ezért kell az ő két képe mögött meglátni, észrevenni a kísérletek, a pompás akkordok, az érdekes próbálkozások egész sorát.

Egy-egy művész, égész ember, igaz festő, poéta mégis csak megállít tehát bennünket s ez vigasztaló, ez kibékítő, ez mentség önmagunk előtt, miért böngésztük végig oly szorgalmasan s végül annyira kifáradva, három kiállítás töméntelen termét. A sok aranyos ráma összekeveredik s a nagy káoszból a régen - már-már két hete - elmúlt élményekre már csak néhány név figyelmeztet. Jávor Pál egy nagyobb kollekcióval jószemű impresszionistának mutatkozik. A Művészházban Ziffer Sándor erőteljes és egyénien színezett képeire vissza kell emlékezni. A Műcsarnokban és a Szalonban feltűnik egy új s tompa, meleg színeivel figyelemre méltó talentum: Bednár János. Ugyancsak két helyen mutatkozik be egy jókedvtől, humortól, tudástól duzzadó rajzoló, Hermann Lipót. A Műcsarnok tájképfestői között Kosztolányi Gyula marad meg emlékezetünkben, a grafikusok kis táborából Conrad Gyula, Augusztini Mariska. S ha csak neveikkel is, de jelezni kell, hogy kik hoztak valami értékeset: Nyilassy Sándor, Székely Andor, Szmrecsányi Ödön, Koszta József, Vesztróczy Manó, Plány Ervin, Hatvany Ferenc, Raáb Ervin, Zádor István, Csáktornyai Zoltán, Barkász Lajos, Adrian és Marianne Stokes, Demeczkyné W. Irma, Vészi Margit, Wágner Géza, W. Gyenes Gitta, Zádor István.

A szobrokban kevés az örömünk, nem mintha szobrászok nem volnának elegen s tehetséggel jól felfegyverezve, hanem mert túlságosan elterjedt szokás: gipszet állítani ki. A gipsz pedig minden jellem nélkül való, értéktelen, színében hideg és merev anyag. A kéz nyomait, a tisztán plasztikus kvalitásokat inkább elrejti, semmint kiemeli s hozzászoktatja a szobrászt, hogy anyaggal nem is törődve, sablonos, neutrális dolgot alkosson. Gipsz után a finomabb kvalitásokat értékelni; olykor egészen lehetetlen. Íme, azok a szobrászok, akik részben a gipsz ellenére, részben becsületes, nemes anyaggal mondottak nekünk valamit: Liipolja Irjő, Kisfaludi-Stróbl Zsigmond, Pásztor János, Róna József, Sidlo Ferenc, Sámuel Kornél, Szentgyörgyi István, Lányi Dezső.

*

Valamit a rendezésről. Néhány esztendővel ezelőtt egy-egy budapesti tárlaton is nyomát lehetett találni a miliő-alakítás igyekezetének. Azóta azonban az lett a jelszó, hogy egy-egy helyiségben akár kéthetenként is változtatni kell a gyűjteményt s erre a jelzett igyekezetnek mihamarább nyoma veszett. Szomorú, kiábrándító s a közízlés szempontjából egyenesen veszedelmes egy-egy szokványos, sivár, kopár, véletlenül lett terme, bármely pesti kiállításnak. Ez a bűn természetesen a legsúlyosabban a Műcsarnokkal szemben számítandó be, mert hiszen ez intézmény hatalmas adminisztratív költségeiből a kiállítások artisztikus költségére is juthatna valamennyi. Hozzá kell tenni, hogy itt a képek elhelyezése is, ha nem rosszakarattal, hát páratlanul ízlés és érzés, értelem és ok nélkül történt. Nagyobb képtömegeket megemésztetni egyenesen lehetetlen hozzáértő, ügyes, sőt rafinált beállítás nélkül. S ez a beállítás mindenütt hiányzik s talán ez okozza, hogy ami egyébként csaknem mindig élvezetes, ezúttal egészen kimerítő volt a képek között való bolyongás.