Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 24. szám · / · Figyelő · / · Bálint Aladár: Ceruzával két vendégről

Bálint Aladár: Ceruzával két vendégről
Debussy

A művészszobában valaki nehéz sóhajtással gondol arra, hogy milyen jó lehet most odahaza messze, milyen jó lenne, ha most Párisban lehetne és összeborzong, ahogy eszébe jut a vonaton megtett hosszú út, a sok idegen, ismeretlen arc. Itt is körülötte sok ismeretlen ember és mennyi ideig tart míg ismét hazakerülhet.

A nagy teremben pedig szállnak, kavarognak, egymást nyelik a nevek, szavak, Verlaine, Beethoven, Strausz Rikárd, Csajkovszky, impresszionizmus, programzene, d'Indy, ki hogyan győzi szóval és fogalmakkal. Az emberi arcokra rátapad a szavak, az idegen dolgok lárvája, a rövidlátók elé csapott szemüveg, hamis sugár a sötétben hajózóknak. Kikészítve, megrakodva sok teherrel várják együttes repülésre a mestert.

Egyszerre kijön egy fekete francia úr és közönyösen, mintha egyáltalában nem ő róla volna szó, zongora elé ül. Talán még restelkedik is egy kissé.

Úgy várták őt, ahogy egy jelszavat, kinyilatkoztatást, fegyvert, lobogót várnak a gyengék, a fel nem vértezettek; talán a verekedő embert, aki úgy áll elénk, hogy: én vagyok az Én, az egyedülvaló, mögöttem az igazság és még ma este megmutatom nektek, hogy rajtam kívül nincsen Rikárd nincsen muzsika.

Nem úgy volt. Nem történt egyéb, egy ember, egy francia a zongora elé ült és megmutatta, hogy micsoda kedves csecsebecsével ajándékozta meg egyik meghitt pillanatában kis leányát.

Dehogy erőlködött, kövér kezét belevájta a billentyűsorba és úgy családiasan, talán három-négy ember kedvére elszórakozott. Nem bőszítette fel ordító fenevaddá a Bösendorfert, (nem illik ilyesmi egy családapához) nem művelt csodákat, hanem amúgy diszkréten és nagyon intelligensen szelíd zongoraszóval elmagyarázta nekünk, hogy egy francia úr, még ha Debussynak hívják is az illetőt, sokkalta nagyobb Valaki, mintsem érdemesnek tartaná, azt akárkinek, bármiképpen várják, külön megmutatni.

Ha pedig nagyon sokáig tapsolt a kezdetben hideg, majd később a névre és programra eszmélt közönség, türelmetlenül a billentyűkre csapott: ugyan kérem, ne okoskodjanak, mire való ez a tapsolás, nincsen annak semmi értelme; aztán tovább zongorázott.

Az emberek idegenkedve nézték őt és nehezen értették meg a dolgot. Ugyanis túlságosan egyszerű volt az egész.

Hogy lehet az, hogy közéjük jön valaki, akit szidnak és imádnak egyszerre, akinek kottáit némelyek sárba tiporják, mások meg zászlónyélre tűzik és ez az ember nem borul rá a zongorára, nem szedi széjjel a dobogót, a haján, a szakállán nincsen semmi kivetni való és egészséges embernek látszik. Csendes magába borulással Rameau hódolására ellágyul. Vulkanikus kitörések, hangokból összerótt csataképek helyett halovány pasztelleket hozott magával. Sokan csalódtak.