Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 24. szám · / · Hegedüs Gyula: A kontesz megszökött
Amikor fekete selyemruháját fölvette, halkan, inkább önmagához beszélve, mondta Borcsának:
- Azt hiszem, át kell mennem. Kötelesség azokon segíteni, akiket valami baj ért. Akkor, amikor tudunk rajtuk esetleg segíteni.
A maga megnyugtatására mondotta ezeket, mert úgy érezte, mintha már egy kissé bánni kezdené hirtelen elhatározását. De kíváncsi is volt: a házat akarta belülről látni és a nőt, aki esztendők óta ott él a szomszédságában. Talán elég, ha a hangját hallja, vagy közelről beletekint a szemébe, de mindenesetre közelebb kell hozzá tennie, hogy megnyugtassa magát.
Átment. Az asszony halványsárga pongyolában várta s az öreg grófné az első pillantásra ügy találta, hogy kövérkés alakja jobban érvényesül így, mint utcai ruhában. Nem volt szép, de valami frisseség csillogott a szeméből s az arca üdén, egészségesen tiszta volt. Az öreg grófné, aki ünnepélyesen, de jóságosan komoly tekintettel lépett be a szalonba, emelkedettebb hangon mondta az elébe sietőnek:
- Nagysád, engedje meg, hogy abban a bajban, amely önt érte...
Nem folytathatta tovább, a nő meghajtotta magát előtte és valami hálálkodással mondta:
- Méltóságos asszonyom, igazán nagyon köszönöm az érdeklődését...
Leültek s az öreg grófné kíváncsian nézett körül a szobában, amely túlságosan el volt borítva szőnyeggel. A nehéz bútorok, a képek a falon ugyanazok voltak, amelyeket a gróf még akkor vett, amikor az övé volt a palota, de a barátnője sem mert hozzájuk nyúlni, mert a gróf többször kijelentette, hogy ez a legszebb szoba, amelyet valaha látott. Neki nem tetszett, szeretett volna könnyebb, hajlékonyabb bútorokat beállítani és különösen kisebb foteleket, azután más képeket és élénkebb színű szőnyegeket, de magában elismerte, hogy a grófnak bizonyosan igaza van. "Az öreg grófnénak most, hogy végigtekintett a szobán, ugyanezek a gondolatai támadtak, de kedvesen mondta:
- Nagyon finom ez a szoba... Az ön ízlése?
- Oh -, felelte szerénykedve. - nem egészen... de valami kis részem nekem is van benne...
Az öreg grófné egy pillanatig hallgatott, aztán csöndesen mondta:
- Az, amelyért önt felkerestem, kedves nagysád, engem is nagyon megszomorított, de én talán olyat mondhatok önnek, amelynek hasznát veheti. Nem kapott még hírt a leányáról?
- Még eddig semmit sem.
- És nem is tudja, hogy megszöktették?
- Megszöktették?
- Persze, ön ezt nem tudhatja -, mondotta egy kis szemrehányással az öreg grófné -, de én mindennap láttam, hogy az ablakból egy fiatalembernek integet le és azt is láttam, hogy valamelyik cseléd leveleket is hordozott... Ha tehát eltűnt a kislány, senki más nem lehet a bűnös, mint az a fiatal ember...
- Vagy a leány -, vágott a szavába az asszony.
- A leány?... No, talán mégsem annyira...
- De a leány, csak a leány, higgye el nekem, méltóságos asszonyom -, mondta felháborodással az asszony és reszketett a keze. - Már nem először teszi meg ezt a bolondságot.
Az öreg grófné annyira el volt csudálkozva, hogy nem tudta, hogyan kérdezzen tovább. De az asszony elmondotta kérdés nélkül is, kissé izgatottan és hadarva:
- Egy esztendővel ezelőtt megszökött az intézetből, ahová beadtam. Egy fiatalember lakásán találtuk meg, én azt hittem persze, hogy az a hibás. De hamar kiderült és a lány sem tagadta, hogy neki jutott eszébe a szökés s a fiatalembert egyenesen elcsábította...
- Hát ilyesmi is megtörténhetik? - kiáltott fel csudálkozva az öreg grófné.
- És akkor még csak tizenöt esztendős volt...
Az asszony hangjából mintha szomorúság csendült volna ki s, a szeme mintha elborult volna, amikor a leányáról beszélt. Az öreg grófné, akiben eddig nem-igen volt több a kíváncsiságnál, most valami közösséget érzett ez iránt a szerencsétlen asszony iránt s azon gondolkozott, hogy milyen szavakkal vigasztalja meg. Maga sem tudta, hogyan, egyszerre szánakozással gondolt a leányra, akit még az előbb megvetett s a leány miatt, a szegény, szerencsétlen, rossz leány miatt sajnálta az anyját, akinek az szomorúságot okoz. Közelebb, sokkal közelebb érezte magát hozzá s ezért őszinte melegséggel mondotta:
- De valahogy segíteni kell azon a leányon...
Az asszony, aki eddig szótalanul bámult maga elé, most hirtelen a grófnéra tekintett. Meghatotta, hogy egy grófné, egy előkelő asszony leereszkedik hozzá s az első pillanatokban hálát is érzett iránta, de most valami dac támadt a lelkében, valami ösztönszerű, vad erő, hogy ennek a nyájaskodó öregasszonynak megmondja az igazat. Minek beszél hozzá ez az öregasszony? Honnan tudja ez az öregasszony, hogy mit csináljon ő? Soha életében nem volt durva vagy goromba egyetlen férfivel sem, de nőkkel csak nagyon rövid ideig tudott szelíden beszélni. Ez a természete, ez a vad asszonytermészete vett erőt rajta most, amikor az öreg grófné szelíden bánatos szemébe nézett és gyönyörűséget érzett arra a gondolatra, hogy meg fogja lepni és el fogja szomorítani ezt az öregasszonyt, aki egész életében finom volt, előkelő volt és félóránál többet sohasem járt gyalog.
- Nem fogok segíteni a leányon többé -, mondta élesen és határozottan. - Be fogom esetleg adni valahová, talán egy közönséges javítóintézetbe, de én nem törődöm vele többé. Menjen oda, ahová akar.
Az öreg grófné remegve nézett az asszonyra.
- Ön meglepődik ezen, méltóságos asszonyom. Igaza van, ön nem ismer engem, nem ismeri az életemet, de engedje meg, hogy egészen őszinte legyek és elmondjak önnek mindent.
Lassan, de határozottan beszélt és beszéd közben gyakran egyenesen az öreg grófné szeme közé nézett.
- Én nem vagyok előkelő, én nem vagyok úriasszony, én leánykoromban az utcákon kóboroltam és nyomorultul, kínlódva éltem. Ezt a leányt is ott szereztem valahol az utcán; én magam sem tudom, ki volt az apja, valami munkás talán vagy egy berúgott ficsúr, akinek megtetszettem s hogy mégis volt apja, akinek a nevét viseli, azt csak annak köszönheti, hogy ki akartak tiltani Pestről s ettől csak úgy menekedhettem meg, hogy férjhez mentem egy csirkefogóhoz, egy gazemberhez, aki Pestről való volt. Ha nem találkozom a gróffal, ha nem fogom őt meg és erőszakkal nem kötöm rá magamat, már régen gyümölcsöt árulok az utcasarkon vagy már régen beleugrom a Dunába. Így van nekem palotám az Ilona utcában, szemben az önével, méltóságos asszonyom és így van nekem leányom, akivel nem törődöm, mert annak az ismeretlen bitangnak a vére van benne...
Az öreg grófné félig ájultán ült a fotelben s most a csöndre tért csak valahogyan magához. Fölkelt; zavart volt, nem tudta, mit csináljon és mit szóljon s akadozott, hebegett:
- Bocsánatot...zavartam...
Az asszony kikísérte az ajtóig.
- Oh, köszönöm, méltóságos asszonyom, önt a jóakarat vezette, csak nem ismeri ezeket a dolgokat...
A grófné érezte, hogy ezeket a szavakat már szelídebben mondta, de neki elég volt a beszélgetésből. Fájt a feje, zúgott a füle és sápadtan; remegve ért haza. Borcsa elébeszaladt a lépcsőn, hogy fölsegítse s az öreg grófné szomorúan mondta neki:
- Nem szabad az ilyen személyek dolgába beleavatkozni... Rosszul tettem, hogy átmentem.
- Én mondtam, hogy ne menjen át, méltóságos asszony.
De az öreg grófné nem haragudott, csak nagyon szomorú volt.
- Nem értett meg engem -, mondta Borcsának, aki átöltöztette úgy látszik, az emberek nem gondolkoznak úgy, mint én. Mások ma az asszonyok.
Aztán nem szólt többet, csak ült, ült magába merülve és este hét órakor, mielőtt pihenni tért volna, azt mondta Borcsának:
- Neked adom a fekete selyemruhámat, Borcsa. Én nem fogok többet kimenni ebből a házból.