Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 24. szám · / · Bán Ferenc: Szerdától-szombatig

Bán Ferenc: Szerdától-szombatig
regény
IV.

Közepében voltak a nagytakarításnak. A szobákban minden bútort elmozdítottak, hogy buzgó gondossággal a fal felőli részüket is megtisztítsák a rárakodott portól; kép, tükör, pipatórium, szekrény, minden-minden elkerült rendes helyéről és buzgón dolgozott négy serény kéz a megfrissítésükön. Finom por szállong szerte a szobában és egészen vékony rétegben újra befekszi az alig megtisztított bútorokat. A piros kendővel bekötött fejű Ilona szánalmat követelő, ernyedt mozdulatokkal nyújtja a magasba ócska kesztyűkbe bújtatott kezét, majd ránehezíti formás csípőire és úgy panaszkodik:

- Csak ez az átkozott nagytakarítás ne volna!

- Bizony nagy sor ez nagyságos kisasszony.

Ilonát felbőszítette a leány nyögdécselő szava, de mérsékelte a haragját amiért kisasszonynak szólította:

- Persze: most "majd megszakad a derekam" mi? Bezzeg nem fájna egyetlen porcikád sem, ha nem lennék folyton a sarkodban... Vigyázz, te állat.

Elfehéredett és szemgolyói kidülledtek, amikor Juli elég vigyázatlanul, majd feldöntött egy majolikavázát, amely Ilona szemeiben persze roppant értéket képviselt. Esetlenül fordul a leány és szoknyáit is testéhez szorítja, olyan óvatossággal mozdul el a veszedelmes helyről. Az öreg tanító rögtön odahagyta állomását, ahol az órákra, nippekre és a cserepes virágokra vigyázott; annyi éberséggel, aminő komoly veszély esetén a többi, elálmosodó várőrt is fölvillanyozná. Nagyokat nyögött, amíg nehezen forgó csontjain lehajolhatott és kivörösödött arccal cipelte magával, a többi kincs mellé a majolikavázát. Juli látta az erőlködését és amint észreveszi, hogy visszaindul, fölemelni a másikat is, szelesen, hogy megelőzze, maga hajolt le a vázáért. Nagyon könnyelműen tarthatta, mert abban a pillanatban, amikor nyújtja, hogy odaadja az apának, kicsúszik a kezéből és lehull a földre olyan csörömpöléssel, amely Julinak, a megijedt, sikongatva szerteszaladó malackondát juttatta az eszébe. Az öreg tanító csak akkor rémül meg, amikor a leánya irtózatos perpatvarát hallja, aki szájából dől a korholó szó és amíg minden érzéke teletömődik a kiáltozással, azt hiszi, ő az oka a katasztrófának és hebegve mentegeti magát. Ilona úgy látta, Juli ejtette el a vázát és korholó szavait is hozzá intézte, de amikor az apja megrettent magyarázkodását hallja, röstelleni kezdi a hevességét és engesztelő hangon mondja:

- Szegény vázám; ez volt az utolsó emléke házasságomnak.

- De, hiszen ott a párja nagyságos kisasszony, s azzal rámutat az ablakban lévőre.

- No, hiszen még csak az kellene, hogy a legutolsó lett volna; te meg fogd be a szád, mert különben...

Kisebb-nagyobb összekoccanásokkal így folyt a takarítás: az öreg tanító most már olyan tartásban áll a gondjaira bízott értékek előtt, teste annyira elfedi, mintha azokra még a levegő érintését is veszélyesnek tartaná. Közben elkészültek s megkezdődött a munka második része: visszarakni mindent a rendes helyére. Először a szekrények, majd az ágyak és végül a falon lógók kerültek sorra. A rozoga, minden eresztékében recsegő létrát Ilona tartja és biztatja a reszketve, minden hágcsónál a térdeihez kapkodó Julit: no ne félj bolond, hisz nem esel le. Derült volt, mert már átesett a nagy munka javarészén és mert tudta, hogy ily nagy megpróbáltatás csak hónapok multán következik. Az ijedező Juli is derültségre hangolja és különösen olyankor kacag nagyokat, szívből jövő kacagással, amikor a lány minden ízében reszketve, egyik kezével görcsösen belekapaszkodva a gyanúsan nyiszorgó lépcső legfelső fokába hajlik le, a derekát alig-alig merve meggörbíteni, hogy elérje a fölnyújtott képet, tükröt. Remegett az ingatag alapú magasságban s vonásaira kitolakodott az a rettegés, hogy lepottyan és véresre töri magát. A létra reszketve táncolt alatta, annyira, hogy Ilona is érezte, mint nő szívében a félelem: lepottyanik ez a leány, de azért ügyesen elpalástolja a megindulását és tovább dirigál: odább azt a képet; jobban a "kunyhó" felé. A "Vihar"-t lejjebb valamivel.

Amikor az utolsót is fölakasztotta, Juli boldogan ölelte magához a veszedelmes létrát, hogy kivigye a kamrába.

Ilona a parancsnokló tábornok alaposságával tekintget körül a helyszínen s míg az öreg tanító homlokán kicsurran az izzadtság a nagy gondtól, miként feszíthetné újra föl az órát olyan módon, hogy újra járjon, pontosan járjon, méregette, bírálgatta, jól rakta föl-e Juli a képeket, meg a tükröket. Figyelmes aprólékossággal vizsgálódik s egyre növekvő elégületlenséggel csóválja a fejét, amint megállapítja: egyetlen darab sincs rendesen a helyén. Valamennyi ferdén lóg s mintha szántszándékkal, egyenes rosszakarattal helyezték volna el így, mindegyik a másiktól elütő irányba hajlik. Egy csöpp harmóniát sem talál s egyenesen kétségbeesik, amikor meglátja, hogy a ma meg sem mozdított függőlámpa is ferdén lóg a felső láncon. Egy pillanatig arra gondol, behívja Julit, de azután másra határozza magát és szétmorzsolva szájában a szókat, hogy azok értelmetlen duruzsolássá változnak, hosszú nádpálcát ragad és azzal igazgatja rendbe a részeg emberek szeszélyességével szertedülöngélő képeket. Annyira elfoglalja a munkája, hogy ügyet sem vet az apjára, aki boldogan, mert végre sikerült jól felfeszítenie az órát, minden percben megszólítja:

- Hallgasd csak, jól ketyeg?

Amikor nem kapott választ, mindig arra magyarázta, hogy rendetlen az óra járása és buzgón kapaszkodott újra meg újra a csaknem asztalmagasságú hokkerlire. Először térdeire húzódott s csak azután emelte reszkető, öreg testét a magasba. Ilona csak úgy rámondta egyszer: "jól van" s bár az öreg tanító éppen akkor győződött meg arról, hogy az óra kétségbeejtően rosszul ketyeg, engedelmesen leszállott és csak úgy a fogai között dörmögte: ha jól van, hát jól van.

Ilona nagyon bosszús volt, mert bármennyire iparkodott is, képtelen volt teljes rendet teremteni. Még kezébe vette a hosszú nádbotot, de rögtön rá betámasztotta egy sarokba. Éppen hívni akarta Julit, összesöpörni a szobákat, amikor a lány tétova léptekkel, szemeit egy barnássárga, vastag papírlapra függesztve belépett. Csak akkor rezzent föl, amikor a küszöbre ért:

- Ezt a levelezőlapot hozták!

- Nekem?

- Neem, a-a.

Ilona már ott termett mellette és egyetlen pillavillanás alatt kiragadta kezéből a levelezőlapot. Ránézett, megfordította s fülig vörösödött az aláírás olvasásakor.

- Hát, te, te, az én leveleimet olvasod?

Pár sor írás volt mindössze ami annyira megrémítette Ilonát: Kedves kisasszony! Ha nincs ellenére - én most betegség címén néhány napi szabadságot zsaroltam ki az uzsorástól - tehát, ha nincs ellenére, leutazom magához. Egyrészt meglátogatni magát, azután, hogy beváltsam régen tett ígéretem. Bethlen Pál. Ui.: Holnap érkezem.

Kábultan nézi a levelezőlapot: a régen elfelejtett újból előtte van. Szerelmi viszony kötötte őket össze, akkortájban keletkezett, amikor válópöre miatt sokszor járt Budapesten. Ilona az első időkben ugyan egészen kétségbeesett, amikor sok-sok levelére sem jött válasz; eltemetett vágyai álom alakjában néha még visszajártak kísérteni, de azután csak annyi megindulással vett tudomást a véget ért liaisonról, amint a deresedő-fejű ember nézi azokat a megsárgult, könyvbe préselt virágokat, amik diákszerelmek emlékeztetői. Nem tudta eldönteni, vajon joga van-e még Bethlennek hozzá; az akarata eltemette a kis feketebajuszú, mosolygón feketeszemű fiatalembert, de a gondolat, hogy valamikor hónapokon keresztül az övé volt és az a körülmény, hogy érezte, mint tér vissza ereibe halvány lobogással az egykoron való nagy szerelem, lehetetlenné tette a rideg visszautasítást. Úgy gondolta, helytelent cselekszik, ha akármilyen kifogással is, de visszautasítja s amikor arra gondolt, hogy nélküle soha be nem jut ahhoz a nagy ügyvédhez s hogy a válópörét különben soha meg nem nyeri, egészen világosan állt előtte, nem utasíthatja vissza, mert az egykori szerelem emlékén kívül a hála is hozzákapcsolja. Azt azonban rögtön elhatározta, ha Bethlen esetleg szerelmes szándékkal közelít feléje, visszautasítja s amikor erre az elhatározásra jutott, valami sejtésszerű érzés lepte meg és borzongatta a testét. Homályosan, olyan bizonytalanul, mint az álmából fölriasztott ember, de azért érezte, hogy ismét szerelmes. Nem merte elgondolni, kibe; halvány körvonalakban eléje áll az ember, olyan impressziói voltak: ismeri, nagyon is jól tudja, ki az az ember, de erőszakosan kizavarta az agyába toluló képet. Percekig tartott, hogy így, gondolataiba elmélyedten állt s ezért az apja arra gyanakodva, hogy talán valami kellemetlen hír van a levélben, ijedten kérdi tőle:

- Ki írt? Mi van a levélben?

Látta az apja ijedt arcát s ösztönszerűleg válaszol:

- Semmi!

Amint kimondotta, különösképpen egyszerre megvilágosodott előtte, hogy esetleg százféleképpen magyarázhatják Bethlen látogatását. Még a pletyka hegyére kerülök, gondolja s még utóbb szerelmeskedéssel gyanúsítanak. Még jobban elkeseredett, amikor be kellett ismernie, hogy a pletyka nem is egészen alaptalan. Erős akaratú volt s minden helyzetben föltalálta magát; ha néhány percre megrohanták is a kétségei, csak arra szolgált ez, hogy utána annál diadalmasabban bontakozzon ki az elhatározása. Most is így történt:

- Bethlen írt. Tudod, az ügyvédem első segédje.

- A, a válópörödből.

- Igen, igen. Akkor meghívtam s most azt írja, holnap érkezik.

Holnap érkezik. Egyszerre ráemlékezett, hogy ez a különben mindig csöndes és a más véleményeinek sunyin kitérő ember, milyen erőszakos tudott lenni, ha vágyait akarta kielégíteni. Most is így lesz. Egyszerűen tudomásul sem veszi, hogy esetleg nem látnák szívesen; bár megkérdi, jöhet-e, de tiszta udvariassági forma ez, mert hiszen a visszautasítást kizárja az utóirat: Holnap érkezem.

Most már fél tőle: nem látja a módját, mint meneküljön meg a szerelmes vágyai elől ha már érkezését is olyan módon tudta bejelenteni, hogy kizárjon minden a vágyával ellenkező szándékot. És amíg így vergődik, rémülten gondot arra, mi lesz akkor ha viselkedésével kihívja a gyanút, ha ellenállásán annyira felbőszül az, hogy még mások szemeláttára is üldözi őt, mi lesz akkor, ha elvakultságában nem kíméli jó hírét és képes lesz kikiabálni a világba: Balla Ilona az én szeretőm volt s azért jöttem, hogy újra a szeretőm legyen. Csaknem kikacagta magát az aggodalmaiért, amikor öntudatosan végiggondolta chimaeráit. Ilyen szörnybe lettem volna én szerelmes? Pedig szerelmes voltam? Nem, nem lehet ő ilyen gonosz. Megnyugodott némileg s egészen visszahódította az akaratát, amikor látja az apját, aki zavartan babrálgat a kalapjával az olyan ember határozatlanságával, aki maga sem tudja biztosan, mit akar.

- Hová készülsz!

Mintha a legtitkosabb, szégyelleni való gondolatába lopóztak volna be, olyan ijedt, hebegő hangon válaszolt:

- Én? Sehova.

- Hát ma nem mész a ka...

Elharapta a szót. Nagyon jó oka volt erre. Előbbi vívódásai most megélesedve kerülnek eléje; a fölismerhetetlenségig elhalványodott ember most előtte van; ott hajlong bizakodó mosolygással és úgy érzi beleőrül, olyan vágyódással tapad a szájára. Maga sem tudja, hogy végezhetett agya akarata ellenére ilyen bolondos játékot; miként gondolkozhat ő ilyen ábrándos módon, ő, aki végre is eleget élt arra, hogy az eszével kormányozza a gondolatait. Furcsa idegenkedéssel rázza karját, mintha láthatatlan terhet akarna lerázni a vállairól s úgy tűnt föl maga előtt, mintha saját magának visszafiatalodott mása lenne. A levél egészen megzavarta őt; megzavarta a megszokott egyhangú életét, amelyben már olyan biztossággal mozgott egy napról a másikra, amilyen reflexszerű mozdulatoknak engedve indul az ember, elvégezni a reggeli mosakodást. Új élet kezdetét érezte, amely telve bizonytalansággal, mert új emberek ismeretlen célok eléréséért acélos izmokkal küzdők zavarják föl a környezet törvényszerűvé szokott csöndjét. Akármennyire igyekezett is elűzni maga elől az alakot, az rendületlenül áll előtte. Kétségbeesett menekvéssel igyekszik a háztartás felé s hogy elűzhesse a kísértő alakot, azzal rémítgeti magát: leesett a befőttes üveg. Hallja is a csörömpölését; igyekszik beszállítani ereibe azt az öntudat rabló ijedt, hidegséget, amely mindig elfogja az embert a pusztulás láttán, de eredménytelen, meddő marad a küzdelme: a kapitány ott áll előtte és ott marad előtte.

Apja riasztotta föl:

- Különben, elmegyek hozzá. Csak nem lesz olyan bolond, hogy komolyan veszi azt a tegnapi veszekedésünket.

Ilona elsápad az elhatározásra. Micsoda nap, micsoda szerencsétlen nap mormolja magában. Betolakodik a házába mindenki. Mindenki, aki ellenére van. Úgy érzi, megszűnik föltétlen uralma ott, ahol annyi készséggel engedelmeskedtek a parancsainak, hogy néha maga is elfeledte: voltaképpen ő a parancsoló; jönnek új emberek, akik kiragadják kezéből a kormánypálcát, a láthatatlant, amellyel agya járószalagján vezette az egész házat. Az előbb még maga küldte volna apját a kapitányhoz, de amikor ráeszmélt, hogy tulajdonképpen szerelmes a kemény emberbe, abban a pillanatban az adott néki némi megnyugvást, hiszen úgy sem jár többé ide. Egy pillanatig arra gondolt, hogy lebeszéli apját: elmondja neki, milyen szégyenletes helyzetbe kerül ha kunyorálni megy azt a barátságot, amit tegnap elhajított; elmondja neki mennyire méltatlan ez hozzá és különben is milyen céltalan, mert hiszen a kapitány úgy sem bocsájt meg neki soha. Amikor elgondolta. milyen könnyű szerrel tudná eltántorítani, örökre elszakítani apját egyetlen barátjától, visszatérőben volt az önbizalma. Újra a réginek, az erősnek képzelte magát és minden akaratát összeszedve igyekszik azon, hogy kikergesse magából a gondolatait, amelyek gyávaság, határozatlanság felé hajítanák az ő merész énjét. Ám egyetlen pillanat alatt újból úrrá lesznek fölötte az érzések, amelyek az előbb annyira kiforgatták megszokottságából és amikor már nyitná a száját, hogy lebeszélje apját, hirtelen eszébe ötlik: vajon mit gondol, miért teszem ezt? Bizonyosan rájön, hogy azért ellenkezem, mert szerelmes vagyok a kapitányba és mert éppen ezért félek tőle. Egészen természetesnek találta, hogy az apja ilyen élesszeműen következtessen s egy pillanatig sem gondolt arra, hogy ez csupán az ő rémképe. Amint elgondolkodott szégyelleni kezdte magát, gyávaságnak tartotta, hogy ennyire fél a kapitánytól és gyávaságnak azt is, amiért nem meri bevallani apjának a kapitányhoz való vonzódását. Ez azonban szörnyűségnek tetszett előtte és azt tartotta természetesnek ha bujkál az érzéseivel és igyekszik elrejteni azt a világ elől. Míg érzi, mint hatalmasodik el szívében a szerelem s bohóskodva kineveti magát: "ni a vén kisasszony", lassan megbarátkozik a gondolattal, hogy a kapitány újra a házukba járjon, de teljesen nem adta meg magát a szerelmes érzéseinek. Dacosan, önmagát áltatva, arra gondolt: igenis járjon ide ezután is az a kapitány: én megbirkózom vele; engem már nem lehet meghódítani. Elégültté tette a gondolat, hogy ő szembeszáll szerelmével és egyetlen ujjmozdulatot sem tesz, hogy gyáván távoltartsa a kapitányt a háztól; erősnek érezte magát, olyan erősnek, aki megmutatja a bolondos szívének, hogy ő rajta nem fog ki és valósággal szétáramlani érezte energiáját, amikor arra gondolt, hogy nem is egy, de egyszerre két ellenséggel áll szemben: hiszen Bethlen is megjön. Most szánalmasnak tűnik föl előtte az erőszakos Bethlen és meglátta a kapitányban is a hím gyávaságát, aki mindig megfeledkezik a maga értelmi és fizikai fensőbbségéről ha nővel kerül szembe. Önelégültségét azonban fagyossággal árasztotta el egy gondolat, amely folyton ott motoz a fejében: S csak áltatja magát az önelégültséggel, és nem a maga erejének bebizonyítására engedi, járjon továbbra is a házukhoz a kapitány, hanem csak a vágyait leplezi ilyen módon, a vágyait, hogy láthassa folyton a kapitányt, folyton maga előtt láthassa a szerelmesét. Lerázta magáról a kellemetlenkedő gondolatot és odaszólt az apjának:

- Hát menjetek csak a kapitányhoz. Kázmért is vidd magaddal.

- De, de, hiszen...

- Eh, az nem tesz semmit. Különben is hozzá készülődtél.

Az öreg tanító nem tudott semmit válaszolni; mindig tehetetlen volt Ilonával szemben; messze maga fölött állónak képzelte s most egészen elhűlt amiért olyan biztonsággal találta ki a rejtegetett vágyát. Azt a vágyát amelyről azt hitte, gondosan eltitkolja, holott mozdulataival, őszinte, az áltatást csak hírből ismerő arcával szinte kikiáltotta a világnak. Honnan tudhatja, honnan tudhatja, motyogott és olyan tanácstalanul tekintget szét, mintha merőben idegen helyen lenne.

- Juli! Juli.

- Parancsol a nagyságos kisasszony!

- Ne kisasszonyozzon engem!

Ilona nem törődött a bámuló cseléddel, aki sehogysem tudta megmagyarázni, miért tiltakozik egyszerre a rendes megszólítás ellen, nem törődött vele, hogy szinte leesett az álla a nagy bámulásban, hanem keményen, olyan hangsúlyozással amely szinte involválja a parancs gyors végrehajtását, mondja neki:

- Szaladj, hívd be Kázmért!

És Ilona nagy önelégültséggel hallja, amint Juli már kinn áll a lépcsőn és kiabálja:

- Kázmér úrfi! Kázmér úrfi!

Kázmér megremegett, amikor a hívás a fülébe hatolt; megint félt, hogy most adják tudtára, mit határoztak felőle és Juli felől. Rohanva megindul, hogy fölkorbácsolja a vérét és lehetetlenné tegye, hogy az agya megteljék ijesztő és rémítő gondolatokkal. Amint rohan, kezét dobogó szívére szorítva, csakúgy futtában szorít kezet Julival; rá sem néz és lihegve állít be a szobába. Fojtó sűrűségűnek találta a levegőjét és úgy érezte egyetlen pillanat alatt eldől, elvágódik a padlóra. Az agya zúgott és annyira megtelt elviselhetetlen forróságú gőzzel, hogy azt az impressziót keltette benne, inog, bizonytalan irányok felé összevissza inog a feje.

- Kázmér, apádat elkíséred a kapitányhoz.

Lefojtott indulatai, reszkető remegése a megmenekült bűnös sóhajtásában tört ki, de ezt a hamarosan észbe kapott Kázmér odamodulálta, mintha csak a kimerültség törne ki tüdejéből.

- Milyen a cipőd. Csupa por, meg sár. Rettenetes! Rögtön menj a Julihoz és tisztíttasd meg vele.

Kázmér talán meg sem értette, mit parancsolnak neki: örült, hogy most még megszabadulhat, örült, hogy kimenekülhet a szobából, amelynek levegője köhögésre ingerelte zihálva emelkedő tüdejét és egyetlen pillanat alatt künn termett. Csak mikor a kert hűvös levegője hozzácsapódott homlokához, csak akkor eszmélt arra, hogy mit parancsolnak neki. Julival megtisztíttatni a cipőjét! Olyan sérelmesnek, megalázónak tűnt föl előtte ez a rendelkezés, amelyhez képest semmiség volt annak a római hadvezérnek a sorsa, akit arra kényszerített a diadalmas ellenség, hogy kétrét görnyedve másszon el az alacsonyra helyezett iga alatt.

Juli ott áll előtte: ő is hallotta a parancsot és már el is tűnik a konyhaajtóban, hogy a kővetkező pillanatban visszatérjen, kezében kefékkel és pasztával. Mintha egészen természetes dolog lenne ez, egykedvűen előkeres egy zsámolyt, letérdel Kázmér előtt, int neki, tenné a lábát a zsámolyra és melegséget árasztó ujjai már át is karolják Kázmér bokáját, hogy annál nagyobb biztonsággal dolgozhasson a másik kezével, amelyben a kefét tartja. Kázmér öntudatlanul engedelmeskedett az intésének és csak akkor eszmélt fel, amikor megérezte Juli ujjait a testén. Fölizgult: egy pillanatra végtelenül jóleső kéjt érzett szétáradni, de a következő percben már ijesztőnek, rémségesnek találja a helyzetet. Ránéz Juli arcára: az egykedvű maradt, csak az arcszíne vált egy kissé pirosabbra, amiért ujjai között szorongott Kázmér húsa, de Kázmér beleolvasta a vonásaiba, hogy megalázottnak, megtörtnek érzi magát. Ebben a pillanatban megelevenedik előtte minden undorító voltában a cselédség sorsa; akik élete szakadatlan láncolata a megaláztatásoknak és rájött arra; milyen keserveket okoz egy cselédben az a rideg kurtasággal kimondott parancs, amit pedig egészen természetesnek ítél a gazda. Úgy érezte, ebben a pillanatban leomlott az a válaszfal, amely őt eddig a cselédektől és a szolgasorban születettektől elválasztotta: gyűlölettel gondol a gazdagok, a vagyonosok osztályára, akik hitvány filléreik ellenében lealacsonyító munkára használják az embertársaikat. Avagy ha nem lealacsonyító, válaszolta egy az agyában hirtelen támadt ellenmondásra, vajon miért nem végzik el maguk? Soha nem volt még ilyen kínos, kellemetlen helyzetben: a lány simogató ujjait cipője bőrén keresztül is érezte és amíg elárasztja a gyönyör, teljesen zavarodottá teszi, hogy az imádott leány az, aki rabszolga módra görnyed a lábai előtt. Akkor durván, hogy csaknem fölvérezte a leány ujjait, kirántotta a lábát. A következő pillanatban kiszedi az ámuló leány kezeiből a kefét és lehajlik, hogy maga fejezze be a cipőtisztítást. Lehajlás közben, mintha csak elégtételt akarna ezzel szolgáltatni neki, belesúgja a fülébe: Szeretlek. A leány fülig pirult és ijedt mozdulattal csúszott odább, hogy felemelkedhessék. Ilona lép ki. Amint észreveszi, hogy Kázmér maga tisztítja a cipőit, rárivall Julira:

- Hát ez már micsoda megint. Nem megmondtam, hogy pucold ki a cipőit?

- De az ifjú úr nem hagyja...

- Igen, én magam akarom...

- Mit, te akarod? Majd megmutatom neked, kinek szabad itt akarni. Azonnal Juli!

Makacsul ragaszkodik parancsa teljesítéséhez: egyetlen pillanat alatt letorkolja, lefegyverzi Kázmért és ott áll, egész magasságában hozzásimulva az ajtófélfához; diadalmasan nézi, mint görnyed Juli teste újból a cipő felé. Kázmér sápadtan, reszketve tűri ezt az injúriát és kétségbeesetten forgatja a fejét, nehogy találkozzon a pillantása Juliéval vagy Ilona tekintetével. Azért ragaszkodott makacsul ahhoz, hogy Juli tisztítsa ki a cipőt, mert Kázmér ellenkezése föllobbantotta benne az uralomra vágyó asszonyt. Az uralomra vágyó asszonyt, aki kételkedik az elmúlt percek kínossága miatt a maga akarata létezésében és próbát tesz, vajon megvan-e még benne az a parancsoló képesség, amelyhez már annyira hozzászokott. Ott maradt az utolsó pillanatig s azután gőgösen, a fejét kissé megbiccentve, visszavonult.

Amikor Juli elrakta a tisztítószerszámokat, Kázmér kábultan nézett maga elé. Rámeredt ragyogó cipőire s amíg nézegette, mint tükröződik arca a fénylő bőrön, undorodás fogta el. Úgy érezte, hogy a maga becstelenségét dörzsölte be Juli a krémmel együtt a cipőjébe s annyi energiát koncentrált a kifényesített cipő ellenségeskedő bámulásába, hogy nemsokára fájdalmat érzett: a cipő megszűkült és irtóztatóan szorította a lábait. Végtelen vágy fogta el levetni, lehajigálni a kínzó cipőket, de hirtelen mást gondolt. Lerohant a lépcsőn; a szikkadó vízbe, amely csokoládé gyanánt csillogó sarat hagyott maga után, belemártogatta a cipőit.

Csupa sár lett. Nevetett, olyanformán, mintha most túljárna valaki eszén és rohant föl, vissza a konyhába. Ujjait igen gyakran belevágta a cipőtalp kiálló részébe olyan eszeveszetten sietett, nehogy Ilona valamiképpen észrevegye, mint tisztítja és fényezi újra az erőszakosan besározott cipőket.

Juli csak áll mellette és nézi értelmetlenül. Nem tudja fölfogni, miért sározta be Kázmér és miért fényesíti ki újra maga azt a cipőt, amelyet pedig ő lelke minden gyönyörűségével tisztított. Tisztítás közben boldognak, nagyon boldognak érezte magát s egyre fokozottabb erőfeszítésre késztette a gondolat, hogy ezt a cipőt most olyan fényesre dörzsöli, amilyenhez hasonló ragyogású még egy sem volt a világon. Amikor Kázmér először akadékoskodott, valósággal hálatelten nézett Ilonára, aki lehetővé tette a neki oly kedves munka befejezését s most hogy látja Kázmért, amint kezei gyors jártatásával dolgozik a cipő újra való kifényesítésén, úgy tűnik fel előtte, mint az olyan ember, aki nem szenvedheti a láda tulipántos díszítését. Megsértődik; haragos szemeket vet Kázmérra s mert képtelen fölfogni, hogy miért teszi tönkre az ő remekbe készült munkáját, arra gondol, talán nem volt elég fényes. Ám praktikus. agya rögtön beláttatja vele, hogy helytelen ez a föltevése, mert hiszen akkor nem sározta volna be előbb. Elkeseredve - és csaknem sírva fakadt ekkor - arra gondolt, hogy Kázmér megutálta őt és már a keze nyomát sem szenvedheti. Ám múló hangulat marad ez nála, mert rögtön ráeszmél, hogy Kázmér akkor a fülébe súgta: Szeretlek. Szeretlek: olyan szépnek találja ezt a szót, hogy a nyomán messzi bizonytalanságban ingó dolgokat lát föltűnni, amelyekről tudja, gyönyörűségesek, bár nem látja tisztán, mik azok. Úgy ismételgeti magában a szót: Szeretlek; olyan görcsös ragaszkodással mondja el újra meg újra, mintha ezzel akarná magát fölvértezni a bizonyosság ellen, amely oly kegyetlen képet mutat neki: a csapodár Kázmért. Most egészen belezavarodik a gondolataiba; buta, fejletlen agya képtelen megtalálni a két ellentétes dolog: a "szeretlek" meg a cipó berondítása között azt az igazságot, amely megtartja számára Kázmért. Relatíve ugyanilyen ostoba minden bölcs, aki, mert az ellentétes dolgok első okát megtalálni képtelen, kimondja nagyképű módon: itt a chaosz, a megismerhetetlen kezdődik. Pedig nincs megismerhetetlen az emberre: csak egy emberre, meg egy más emberre van megismerhetetlen. Egyszerre értéktelen lett előtte a "Szeretlek." Úgy érezte magát, mint amikor valaki nagy gyönyörűségtől eltelve fut a csábítópiros alma felé és odaérve észreveszi, hogy nem egyéb az fánál, festéknél. Lelke nem hajlott a pesszimizmus felé, ártatlan, üde volt, mint a szabad tér rakoncátlan szelelnek kitett virág. Érezte a rosszat, hiszen megcsalták már egyszer, de nem akart hinni benne. Nem tudott már hinni egészen a "szeretlek" igaz voltában, de tagadni sem tudta azt. Kiömlő könnyei bizonytalanná tették a nézését és ösztönszerűleg húzódik a konyha felé, hogy egyedül maradhasson. Kázmér, aki éppen utolszor húzza végig a kefét az újból fényesedő bőrön és szinte gyönyörűséggel hallgatja a susogó, sejtelmes neszt, amit a cipőhöz simuló sörteszálak okoznak, észreveszi a menekülő leány szomorúságát. Egy percre tisztára megelevenedik előtte a kasztfal és bizonyosra veszi, hogy a nagy kultúrkülönbség megérzése tette bánatossá Julit. Úgy képzelte, hogy lemondott a lány arról, hogy valaha is egyenlő lehessen vele s az önérzetének hízelgő gondolat kiegészítéseként mindjárt hozzáteszi: mert már a jó úton van; amikor fél, hogy nem ér el a tökéletességig, akkor bizonyosan tökéletessé lesz. Egy kézmozdulattal állította meg:

- Bajod van? Mi bánt?

Juli agyában most egyszerre összefut a bizonytalanság, megszédülve, ösztönzi valami, kapaszkodjék be az ajtófélfába s kitör rajta a zokogás. Könnyei özönlése közben mondja:

- Miért, miért...

Kezével mutogat a cipőre, de kétségbeesése oly ékesen beszélt, hogy Kázmér rögtön megértette, mi bántja. Kellemetlenül hatott rá ez a megismerés, mert szétfoszlatta, érzékelhetetlen darabokra szaggatta azt a gondolatát, hogy Juli a tudás megszerzésén kínlódik. Behúzta magával a konyhába és ott a fal védelme alatt keresztülölelte a derekát és többször szájon csókolta. Egy nagy konyhaedényt, amelyben saláták ringtak, a földre tett, maga pedig Julit maga mellé húzva, leült a konyhaszékre. A testük egészen egybeforrott s amint a belőlük kiáradd levegő elkábította a fejét, érzi, mint foszlanak szét agyában a mondatok, amelyeket Juli fölvilágosítására akart elmondani. A szerelem ébredt föl benne és a leányt erősen magához szorítva, belesúgja a fülébe; Szeretlek! Imádlak! A lélekzete oly forró volt, hogy perzselőnek érezte azt, amint visszacsapódik a leányról a maga arcára. Megszédíti ez a nagy forróság és a szavai végét már csókok között súgja a fülébe. Olyan erővel szorította magához, hogy az izmai szétpattanásától félt; amint a leány is egyre közelebb simul hozzá és a csókjait, lassan elvesztve a félénkségét, egyre tüzesebben viszonozza, Kázmérnak az az impressziója, hogy kádban ül, amely izzó szénparázzsal telített. Nem elégíti ki már a csók; húzza egyre közelebb magához a leányt és amíg a hátát hátradőlve, nekitámasztja a falnak, lábait szétterpesztve ölébe húzza. Amíg elnyúlik, hogy a teste minél nagyobb felületen érintkezzék a leány testével, szinte meggyúl a húsa a dörzsölő érintkezésben. Szorongatja a leányt és a teste, akarata nógatásának engedve, mindannyiszor megvonaglik alatta. Perzselő ilyenkor a leány teste és éppen egy ilyen mozdulatánál csókolta szájon a leány és akkor olyan extázisba esett, a fülei annyira megteltek zúgó vörösséggel, amely hirtelen arra az impresszióra változott, mintha olvadó ólom ömlene a fülén keresztül, hogy a keze önkénytelenül rátapadt a leány blúzára, a gömbölyödő melle fölött. Reszkető, csaknem ugráló mozdulatokban motoz a keze s amint így megérzi a leány mellének keménységét, belebotlik a gomblyukakba és lázasan erőlködik, hogy kinyithassa azokat. A leány kéjes nyöszörgéssel feküdt Kázmér testén, de amint megérezte, hogy a blúzát akarja kinyitni, ijedt mozdulattal lesöpörte melléről Kázmér kezét, de akkor semmi ellenállást nem fejtett ki, amikor Kázmér megragadta az ujjait és nem bocsájtotta el azokat. Lihegve ültek egymás testén és most Juli teste rángott meg egyre fokozódó őrületbe döntve Kázmért, amikor a fiú ujjai belecsimpaszkodtak a combjába "Na, ne" lihegte, de karjaival egyre szűkíti a közöttük maradt tért. Kázmér bódultan, míg a karjaival folyton szoros ölelésben tartja a leányt, a teste kiszabadításán igyekszik. Azután térdre veti magát előtte; fejét hosszan előrenyújtva beletemeti az ölébe, a kezével a lábát, térdét ölelgeti, miközben emészti az őrületes vágy, hogy az ujja meztelen húst érinthessen.

Odakünn egyszerre beszélgetést hall:

- De hol van Kázmér?

- A kertben lesz bizonyosan.

- Kázmér, Kázmér!

Mintha jéghideg zuhany ömlene a testére. Az ijedtségben annyira reszkettek a végtelenül fölizgult idegei, hogy szinte táncolva jártak a lábai és az agyát egyetlen gondolat népesítette be: Menekülni. Menekülni. Hihetetlen szaporasággal termékenyítette meg önmagát ez a szó és ott érezte azt agya minden legkisebb nyúlványában. Észtvesztve, reszketőn tekintget körül és majd lerogy ijedtében, amikor arra eszmél, hogy nincs semerre menekvés. Juli arca felvidul valami menekülést kínáló ötleten egy pillanatra, de rögtön rá égő pirosság önti el. Küzd egy pillanatig a gondolataival s azután otthagyja Kázmért. Odalopózik a konyhaajtóhoz és amikor látja, hogy Ilona meg az öreg Balta a kert irányába néz, a konyha túlsó oldalára suhan s onnan integet Kázmérnak, kezével, arca rángásával, ingatva a fejét és behunyva, majd hirtelen tágra meresztve a szemét. Minden testrésze hívta Kázmért és amikor az megfeledkezve egy pillanatra, hol, milyen körülmények között van s a lábával keményen ledobbant a kövezett padlóra, mutatóujját rázva, az állát annyira előrenyújtva, hogy reszketni kezdtek a végsőkig megfeszített idegek, intette csendre s azután lábujjhegyen, felfogva a szoknyáit is, nehogy árulója lehessen a nesz, megindult. Kázmér mindenütt a nyomában. Amikor a konyhaajtó nyílása elé ért és megpillantotta az apja hátát, mintha megérezte volna, hogy az apja ugyanebben a pillanatban csavarja a testét, hogy hátranézzen, egyetlen ijedt szökéssel utolérte Julit. Amint repülés közben szemével végignézte a távolságot, a hihetetlen fizikai erőlködés annyira lehűtötte a vérét, hogy sajnálni tudta, amiért ezt a gyönyörű ugrást nem a pajtásai előtt produkálta. Villámgyorsasággal szökellt át agyán a gondolat: több két méternél is és rögtön rá a másik: nem hiszik el. Még mielőtt a lába a földre dobbant volna, hátrafordította a fejét és keresett egy pontot az indulása helyén; a kőkockák között, ott, egy kicsinyke, fehér rés volt s elhatározta, hogy leméri onnan a távolságot. Juli durva, barna vászonfüggöny mögött tűnt el és Kázmér utána. Egy piciny kamara, a leány hálóhelye. A leány odamutat az alacsony kertre nyíló ablakra, amely a ház hátsó oldalánál elnyúló országutat keresztezte. Amikor teste mellett érezte a leányt, újból föltámadtak a szerelmes érzései: átkarolja, de Juli gyorsan kifejtőzik az öleléséből és reszketve, anélkül, hogy egy szót is tudott volna mondani, az ablakra mutat. E pillanatban újból fölhangzott a kiáltás: Kázmér! Kázmér! Füleit olyan nesz ütötte meg, mintha valaki a kavicsra lépne s erre gyorsan az ablakhoz sietett. Magával húzta a leányt. Már kinn volt, amikor belesúgta a fülébe: Estére. Beleborzongott a szóba s amint leért a földre, olyan módon nézett az ablakra, mintha valami különös jelentőségű lenne az. Visszanézett és maga sem tudta miért, de nagy elégültséggel látta, hogy Juli elmegy az ablaktól, anélkül, hogy bereteszelné. A házfal rejtegető védelme alatt járkálva várta, hogy a vére egészen lecsöndesedjék és visszahalványodjon a tüzespiros arca. Várt, egyszerre fölhangzik a kiáltás: Kázmér! Rászorította kezét földobogó szívére és amikor úgy érezte, hogy csendesebben ver, kilépett. Unott arckifejezéssel, lábai kaszálójártatásával, miközben úgy tett, mintha a kavicsok különféleségén elmélkedne, odaállt eléjük:

- Tessék!

- Hol csavarogsz ennyi ideig. Egy órája kiáltozok utánad.

Csak a vállát rándította meg:

- Csak most hallottam; kinn jártam az országúton.

Amíg indulnának, Ilona Julival számol odafönn.

- A mészárosnál megrendelsz holnapra egy kiló vesepecsenyét és valami jó leveshúst. Az is lehet egy fél kiló. Ma csak a rendes zöldséget hozod, de megmondd Jánosnénak, hogy holnapra valami szépet tegyen félre. Értetted. A mai húsra meg itt a pénz. De várj csak.

A homlokára üt és elgondolkodik egy pillanatra.

- Mennyivel hoztál tegnap kevesebbet?

- Tizenhat krajcárral.

- A mai hús az hetvenkettő; ebből lemegy a tizenhat; mennyi is az?

Megint elgondolkodik és Kázmér látja a szája mozgásán, azon töpreng, hogy mennyi marad, ha hetvenkettőből elveszünk tizenhatot. Kázmér egy pillanat alatt kiszámította s azután kíváncsian nézi, mikor számolja össze Ilona és Julin is látni, mint erőlteti az eszét. Eltelik egy-két-tíz másodperc. Kázmér úgy találja, Ilona fejében már egészen más gondolatok járnak, amikor megszólal az:

- Akkor... ötvenhat. Itt van. Egy korona és hat krajcár. Most pedig indulj! Siess, mert tíz lesz mindjárt.

Kázmér lenézően gondolt Ilonára, amiért oly hosszú fejtörésébe került kiszámítania azt a semmit s megindult az apjával a kapitány lakása felé. Útközben azon mulatott, milyen buta pofát vágna Ilona, ha ráparancsolnának, fejtsen meg egy három ismeretlennel való egyenletet. A logaritmusokra is gondolt, de ezt hamar kiűzte a fejéből, mert jó maga is szédülő fejjel botorkált a magas matematikában. Míg haladtak előre, az osztálytársaira gondol: Mit csinál most a Jancsi? Meg a szegény Kovács. Hű, az magolhat a pótvizsgára! Egy pillanatra fülében hallja az osztály zúgását és látja belépni a kis geológia-professzort, ajkán a sztereotip mondással: "Halotti csönd legyen" és rögtőn rá a másik kedves szavajárását hallja: "Mukkanást se, a légy zümmögését is hallani akarom." Látta a folyosó másik végére járó kis diákokat, amint szorongó félelemmel néznek, még talán nagyobb respektussal, mint egy-egy tanárt, a véletlenül közéjük vetődött nagyobb diákra. Hirtelen Gyuszi jutott az eszébe: az csak három esztendő múlva megy az első gimnáziumba. Amikor elgondolja ezt, öreges sóhajtással mondja: hajh, amikor még én is az elsőbe jártam. Az apja ránéz, nem tudja mi baja van a fiának, majd átvillan agyában és mosolygásra készteti, hogy íme már a fia is öregnek képzeli magát; vitatkozni szeretne vele, de hiába erőlteti az agyát, nem jut eszébe olyan tantétel, amelyből való kikérdezéssel fölényes helyzetbe kerülhetne. Egy kis keserűség szállja meg erre, de rövidesen belenyugszik és csak annyit sóhajt úgy magában, befelé: ez a falu, ez a falu...

Látszik már a kapitány háza és amint gondolataikba elmerülten haladnak, észreveszi Kázmér, hogy az apja vagy hat lépésnyire elmaradt tőle. Megáll, hogy bevárja, de az apja int neki: menjen csak előre, azután utána is kiált:

- Menj csak és mondd meg a kapitánynak, jövök én is. Siess.

Kázmér nem tudta mire vélje, de engedelmeskedik és néhány pillanat múlva már a kapitány előtt áll.

Az öreg tanító egy orgonabokor előtt bámészkodik. Nagy buzgón nézegeti, mint tárják belsejüket a világoslilaszín virágok. Leszakít egy fürtöt s azután szemenként szedegeti szét. Egyiket is, másikat is rátűzi egy a gomblyuka mellől előkeresgélt tűre, amely végül is olyanná válik, mint egy nagyon egyenesre nyúlott, nagyon sűrű orgonaág. Babrálgat, lopja az időt, nehogy be kelljen lépnie a kapitány házába s egyszerre jajgató bőgést hall a háta mögött. Arra néz: hát Gyuszi rohan a poros országúton; hullanak szeméből a könnyek, de mintha nem is vele történne ez, csak fut tovább akkor is, hogy öklével szárogatja az arcbőrét ingerlő könnycseppeket. Amikor odaért, sírásba görbült szájjal mondja:

- Én is jövök!

Valóságos áradatként hullanak most szeméből a könnyek s a zokogása csak akkor szűnik némileg, amikor apja lehajol hozzá és a homlokára lehelt csók között mondja: Viszlek lelkem, gyöngyöcském, csak ne sírj. Nagyon megörült Gyuszi érkezésének, mert ezt kitűnő kifogásnak találja a késedelmeskedés kimentésére és amíg hálatelten szorongatja a fia kezét, becéző hangon csitítgatja, bár az egészen elcsöndesedett időközben:

- Ne sírj Gyuszikám; veszek ám neked valamit a piacon.

Már csaknem az ajtóhoz értek, amikor kilép a várakozást elunt kapitány Kázmérral.

- Csak szorgalmasan fiam s ha kiolvastad, kapsz másikat. Azután pedig...

Elharapta a szót, mert abban a pillanatban észrevette az öreg tanítót:

- Szervusz öreg!

Olyan természetes hangon szólott, mintha misem történt volna közöttük s azután, hogy még jobban megbékélje az öreg tanítót, aki arcán meglátta a nagy zavarodottságot, ölébe kapta Gyuszit. Zsebkendőjével letörülgette könnytől maszatos orcáit s megcsókolta jobbról-balról. Kázmér olyan figyelemmel leste a kapitány minden mozdulatát, mintha másnap vizsgáznia kellene abból s amint rájött, hogy milyen méltóságosan, mennyi leereszkedéssel, anélkül, hogy egy unciányi sértő is lett volna abban, köti meg újra a barátságot, hirtelen megnövekedett előtte s amíg rámeresztette a bámuló szemeit, könny szökött a szemeibe, hogy elgondolta: Ez aztán az ember. Csönd támadt.

Folytatása következik.