Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 23. szám · / · Figyelő

Bárdos Artur: Egy művészi hagyatékról

Csak úgy bevetődtem egy képkiállításra; nem valami elöljáró érdeklődés vagy egy művészi személyiség vonzása vitt oda. Posthumus kiállítás; a művész, amíg élt, nem érdekelt, nem vonzott és nem is bosszantott. Íme, itt is nagy vásznak, híján minden monumentálisnak, csataképek, történelmi tablók, híján minden nagy gesztusnak, szorgalmas, szürke munka, egy kis rajztanári lélek bágyadt felfohászkodásai. Alig egy arasznyival élik túl a szürke fejű, csendes Greguss Imrét, aki most szomorú elevenséggel élemedett meg előttem. Tovább megyek, apró kis keretek felé. Egészen közel kell lépnem, hogy jól lássam a képeket, de már messziről is valami friss, csapongó színesség áradt róluk, ez vonzott közelébb. Közelről meg éppen frissek, elevenek, megkapóak. Hepehupás tavaszi földek, koratavasziak, mikben lázadó nedvek keringenek és mélyről szakadt sóhajok vernek hullámot egy-egy domboldalban. Csupa sár és tisztátalanság, mégis csupa felszabadító és megtisztító föllélegzés. Nem tudatos fogalmazás a természetről, nem a színért és formáért való; de a meglátás erejében és a kihasítás gyors ösztönösségében megkapó festői értékekre is ráhibázó.

Valószínű, hogy Greguss Imre ezeket az apró vásznakat nem tudta kész, de még csak érdekes alkotásoknak sem, hiszen sosem állított ki effélét. Mégis, ezek az apró vásznak szólnak a pillanatokról, melyek Greguss Imrét művésszé avatták. Ezeken és csakis ezeken látjuk a vágyak vergődését, melyekért a számára oly fokozottan tövises hivatásnak magát eljegyezte. Magyarázatok ezek; indokolás és majdnem bocsánatkérés. Megindító akkordja egy posthumus kiállításnak.

Nem tudom szomorú-e vagy vigasztaló, de talán inkább szomorú, hogy majdnem minden ecsettel, vésővel, tollal dolgozó ember életében meg lehet találni egy pillanatot, amely megérteti egy művészpálya és embersors eldőltét. Egészen különös tapasztalásaim vannak e tekintetben, önvádak és megszégyenülések, séták a Luxembourgban, melyek forradalmi művészek gyanánt ismertetik meg Bougeraux-ot és Carolus Duran-t, föllobbant energiák, melyeknek egy egész emberi pályafutás jelzi kiszikkadását. A Szépművészeti Múzeumban van egy klasszikus nyugalmú, majdnem monumentális női fej; csupa nagy, tömör forma, semmi reprezentatív kicsinyesség - és ez a kép a Stettka Gyula nevét viseli. Ezek a múzeumok furcsa meglepetései, ezekért szeretem őket és ezek miatt látom az élettelen és poros múzeumokban emberi energiák forróbb és potensebb felhalmozódását, mint a legelevenebb élettől hangos mai utcán.