Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 23. szám

Halász Imre: Egy letünt nemzedék
(Hatodik közlemény) Gróf Andrássy Gyula
V.

A salzburgi találkozásra következő heteket a szélcsend jellemezte, mely a nagyfokú politikai feszültséget leplezte a nagy közönség szemei előtt. A cseh tartománygyűlésben 1871 szept. 14-én felolvasott királyi leirat felszólította a tartománygyűlést, hogy a mérséklet és engedékenység szellemében fogjon hozzá a cseh királyság államjogi viszonyainak rendezéséhez. A cseh tartománygyűlés harminc tagú bizottságot választott, mely - miként annak idején a magyar országgyűlés hatvanhetes bizottsága - terjedelmes elaborátumot dolgozott ki a cseh királyság közjogi viszonyainak s ezzel kapcsolatban egész Ausztria állami szervének újjáalakításáról. Ezek voltak azok a híres "fundamentális artikulusok", melyeknek lényegét néhány sorban jelezni akarom, minthogy a nélkül nem lehet megérteni azt a nagy jelentőségű küzdelmet, melyből gróf Andrássynak is döntő rész jutott.

A fundamentális artikulusokban Csehország hajlandó volt hozzájárulni az 1867-iki kiegyezéshez, de ugyanekkor azt kiforgatta volna lényegéből, mely a dualizmus eszméjében nyert kifejezést.

A reichsrath és pedig annak úgy alsó, mint felsőháza megszűnt volna. Az osztrák delegációba ezentúl az egyes osztrák tartománygyűlések választották volna a delegátusoknak az egyes tartománygyűlésekre eső számát.

A reichsrath képviselőháza helyébe egy "Delegirten-Congress", az urakháza helyébe a szenátus lépett volna, de ezeknek illetékessége egészen jetentéktelenné zsugorodott volna össze. Csupán a vámügy, bankügy, a közlekedésügy, a védrendszer megállapítása, államadósságügy tartozott volna a Delegirten-Congress és a szenátus elé, mely ügyeket egy udvari kancelláriákból és szakminiszterekből álló kormány intézett volna. Minden ügy, mely kifejezetten osztrák közös ügynek nem nyilváníttatott és a most említett kormányhoz utasítva nem lett, átment volna az autonóm cseh tartománygyűlésre és tartományi kormányra. A szűkebb értelemben vett osztrák közös ügyeknek és az államadósságoknak költségeihez Csehország csak bizonyos, alku utján megállapítandó kvótával járult volna.

Csehország tehát - s a rendszer kimaradhatatlan kifejlesztésével a többi tartományok is - oly önállóságra tettek volna szert, mely Magyarország államjogi helyzeténél valamivel kisebb, de a horvát autonómiánál nagyobb lett volna.

Mikor a fundamentális artikulusok tervezete október 7-én nyilvánosságra jutott, az egész osztrák németséget forradalomszerű izgatottság ragadta meg, melyhez hasonló, mint Schweinitz Berlinbe jelentette, 1848 óta elő nem fordult.

A magyar közvélemény és sajtó hasonlóképp nagy felháborodással fogadta a cseh tervezetet, mely sarkaiból forgatta volna ki nemcsak Ausztriát, de Magyarország közjogi állását is. Andrássy szándékosan visszavonult Terebesre s onnét szemlélte a dolgok fejlődését. Hiába sürgették barátai, hogy avatkozzék be az osztrák ügyekbe. Ő, és talán még inkább Deák, erősen ragaszkodott ahhoz az elvhez, hogy valamint mi nem tűrjük Ausztria beavatkozását a mi ügyeinkbe, úgy mi sem avatkozunk az osztrák ügyekbe, mindaddig, míg azok fejlődése jogainkat nem sérti.

Andrássy úgy vélekedett, hogy a cseh államjog visszaállításának kérdéséhez hadd szóljanak hozzá elsősorban azok, kiket a dolog közvetlenül érint. Azzal a hasonlattal élt, hogy odaát - ez alatt a Hohenwarth akcióját pártoló egész udvari pártot értette - oly pohárból készülnek inni, melyről azt hiszik, tokaji aszú van benne, pedig csak lőre. Ha elvenném szájuk elől a poharat - úgymond - s tartalmát a földre önteném, teljes életökben arról lennének meggyőződve, hogy tokajitól fosztottam meg őket. Hadd kóstolják meg előbb.

Az osztrák-német mozgalom viharként zúgott végig az összes tartományokon. Egyik nevezetes tünete, mely a Beust és Hohenwarth közti élethalálharc kitörésére alkalmat adott, a bécsi egyetem új rektorának beiktatási ünnepélye volt, melyre Beustot is meghívták. Mikor az egyetem évi jelentésének ahhoz a passzusához jutottak, hogy Habietinek és Schäffle miniszterekké neveztettek ki, az egész ifjúság zúgni kezdett és pereatot kiáltott. A jelen volt Jirecsek közoktatásügyi miniszter erre jónak látta távozni, Beust habozott, menjen-e, ne menjen-e. Már indulni akart, de a fiatalság elállta útját s egetverő "Hoch Beust" kiáltásokban tört ki. A hiú embernek jól esett az ünnepeltetés és maradt.

Hohenwarthék ezt nagy sérelemnek vették. Minisztertanácsot tartottak s táviratilag Beust elbocsátását követelték az akkor Ebenseeben vadászó császártól. A császár táviratilag válaszolt Hohenwarthnak: "Elbocsátás a jelen pillanatban lehetetlen. Megegyezés szükséges. Cselekedjék nyugodtan."

Most már Beust belátta, hogy a lenni vagy nem lenni kérdése közte és Hohenwarth közt fel van téve. Emlékiratot dolgozott ki, melyben kifejtette, hogy a Hohenwarth politikája a bel- és külviszonyokban egyaránt veszedelembe dönti a monarchiát. Szerette volna Andrássyt is belevonni akciójába, hogy ha már buknia kell, Andrássy is vele bukjék. De Andrássyt hiába hívta, ez egyelőre nem távozott Terebesről.

Ugyanazon a napon, mikor a bécsi egyetemi botrány történt, melyet Wenckheim Béla rögtön megtáviratozott Terebesre, vagyis október 8-án, lázadás tört ki a határőrvidék ogulini ezredében. Én akkor Budán voltam s naponként érintkeztem az Andrássyt helyettesítő Szlávyval. Szlávy minisztertanácsot hívott össze s ez sürgősen hívta Budára Andrássyt, de ez nem jött rögtön, hanem azt felelte, hogy jönni fog, ha szükséges lesz. Ő ugyanis Terebesen naponkénti távirati összeköttetésben állott Mollinari táborszernaggyal s a lázadás részleteiről teljesen tájékozva volt.

A határőrvidéki események összeköttetésben állottak a csehországi mozgalommal s e nagyszabásúnak tervezett föderalista akciónak mellékepizódját alkották. Érdekes, hogy Schweinitz gróf, északnémet nagykövet, ki egyik legélesebb szemű megfigyelője volt az osztrák és magyar dolgoknak, mit jelentett az ogulini zendülésről Bismarcknak. Szerinte a csehek a diverzió egy nemét akarták alkalmazni. A magyarok hadd legyenek elfoglalva a saját tűzhelyüknél. Horvátország legnyugatibb szögletétől egészen a ruténektől lakott északkeleti vidékig elő volt készítve a felkelés a "gyűlölt" magyarok elpusztítására.

B. Orczy is így vélekedik anyjához írott október 15-iki levelében: "Képzelem -, úgymond - hogy az ogulini zendülés mily alkalmatlan időben jött a prágai uraknak, nem azért, mivel megtörtént, mert meg vagyok győződve, hogy Prágából sugalmazták, hanem azért, mert idő előtt ütött ki. E mozgalomnak nagymértékben ki kellett volna törni a Határőrvidéken és Horvátországban, ami meggátolta volna a magyarokat abban, hogy az 1867-iki kiegyezés megdöntésére irányult cseh merénylet ellen hatásosan felléphessenek."

Kállay azt írta Belgrádból, hogy szerb és orosz izgatók keze is benne volt az ogulini lázadásban s hogy Ankujucsics és Vleikovics szerb alattvalók - az utóbbi nyugalmazott orosz tiszt - Belgrádból állítólag Montenegróba, de valószínűleg a Határőrvidékre utaztak.

Nagy szerencse volt, hogy Zágrábban Mollinari, Károlyvárosban Rosenzweig, tehát teljesen megbízható, nem pedig valami délszláv érzelmű tábornokok parancsnokoltak. A zendülést három nap alatt elnyomták s mikor ő felsége Ebenseeből visszatért Bécsbe, íróasztalán találta nemcsak Beust emlékiratát, hanem Mollinari jelentését is az ogulini lázadásról.

Andrássy is visszaérkezett Terebesről Budára. Néhány perc múlva megérkezése után beszéltem vele. Jókedvű volt s nem titkolta, hogy kedvező politikai hatást vár ettől az ogulini zendüléstől a Hohenwarth-féle kísérlet tekintetéből. Mikor említettem neki, hogy Kvaternik, amint kocsin menekülni próbált a boszniai határ felé, az utána lövöldöző katonák golyóitól találva, kocsijáról a földre bukott és meghalt, sajnálkozásának adott kifejezést kivált abból a szempontból, hogy Kvaternik élve nem került a katonák kezébe, mert szerinte Kvaternik volt a zendülés főkolomposa s tőle esetleg érdekes dolgokat lehetett volna megtudni a lázadás keletkezéséről.

Október 16-án Andrássy kíséretében Bécsbe mentem, hol most már megkezdődött a nagy ütközet a Hohenwarth föderalista kísérlete felett. Az ütköző pontot alkották: egyfelől a cseh fundamentális cikkekre s az ezeket kísérő feliratra adandó királyi válasz, másfelől Beust már említett emlékirata.

Andrássy tehát megjelent a küzdő téren, de nem előbb, semmint a királynak október 14-én kelt távirata Terebesről egyenesen Bécsbe hívta. Megjelenése abban a szerencsés pillanatban történt, midőn az ogulini lázadás lerántotta a leplet a reakcionáriusok és szláv-nacionalisták konspirációjáról.

A csatát az uralkodó elnöklete alatt megtartott koronatanácsnak október 20-án kellett eldöntenie. E történelmi fontosságú "koronatanács"-ról, épp úgy, mint arról, melyen 1870 július 18-án a porosznémet háború semlegességét kimondták, csak mostanában kapott a világ hiteles tudósítást. "Wertheimernek sikerült hozzáférkőzni a koronatanács" jegyzőkönyvéhez.

Előzőleg október 17-én, 18-án és 19-én hosszas és részben szenvedélyes tanácskozások voltak a miniszterek között. Ezek egy része - órákon keresztül - az uralkodó szeme előtt folyt le.

Andrássynak a Bécsbe érkezését követő éjjel órákig tartó értekezése volt Beusttal, melyről Orczy azt írja, hogy "meglehetős keményen neki mehettek egymásnak." Pedig ezúttal Andrássy nem szemben állott Beusttal, hanem inkább egész erejéből támogatta. A nekimenés alatt azt kell érteni, hogy Andrássy szemére lobbantotta Beustnak egész bűnlajstromát, mert hisz Beustnak nagy része volt ama veszedelem felidézésében, mely ellen most harcolni kényszerült.

Beustnak minden eszköz jó volt, ami a "revanche"-politikát támogatta, minden rossz volt, ami azt hátráltatta.

Az osztrák-német szabadelvűek uralma tehát neki nem volt ínyére. Nemcsak azért nem, mivel az oly erős egyéniségek, mint Herbst, Giskra stb. neki kényelmetlenek voltak, nem csak azért, mivel ezek - mint pl. a török sorsjegyek kérdésében - még magánérdekeit is keresztezték, hanem elsősorban és legfőképpen azért, mivel meggyőződött, hogy a szabadelvű németek nem kaphatók a revanche-politikára.

Ezért kezdte még 1869-ben hátratolni a szabadelvű németeket, amit e párt saját hibái, belső versengései nagyon megkönnyítettek neki. Ezért tolta előre először Potockit, kinek azonban a csehekkel való kiegyezés nem sikerült, mivel azt az 1868-ki alkotmány sértetlen fenntartásával próbálta megcsinálni. Beust azért kacérkodott a csehekkel, mivel ezzel a hatalmát, befolyását a németekkel és a feudál-arisztokrata és ultramontán elemekkel szemben erősíthetni vélte.

Ily módon Beustnak a saját politikai fondorkodásai a nyakára nőttek. 1870-ben a porosz-francia háború alatt kapkodásával, előrelátásának hiányával az uralkodó előtt elvesztette hitelét.

Attól az aggodalomtól hajtatva, hogy az osztrák-németség a megalakult német birodalommal való egyesülésre törekszik, az uralkodó a Hohenwarth-féle kísérletre szánta el magát. Rekonstruálni a nemzetiségi villongásokban vergődő Ausztriát a feudális, katonai és ultramontán reakció elemeinek segítségével és pedig oly módon, hogy az ezek által képviselt politika szekere elé fogják azt a nagy erőt, mely a szlávok nemzeti fanatizmusában rejlik: ez volt a cél. A reichsrath eltörlése s egy mindenkor ultramontán, reakcionárius és szláv többségű, komoly parlamentnek alig tekinthető delegirtenkongressel és szenátussal való helyettesítése, a szabadelvű németségnek örökös kisebbségbe szorítása lett volna következménye a Hohenwarth-féle kísérlet sikerének.

De a revanche-politika időközben az egész vonalon megbukott. A salzburgi találkozáson végleg megpecsételték a Németországgal való barátságos viszony politikáját. Azok az elemek azonban, melyekre a Hohenwarth-rendszer támaszkodott, a németellenes politikát képviselték. Ily módon Beust a saját maga által szőtt hálóban fogta meg magát. Mindezt Andrássy azon a nevezetes értekezleten elébe tárta Beustnak.

Október 18-án őfelsége együtt fogadta Andrássyt és Hohenwerthot délután egy órától háromnegyed ötig tartó kihallgatáson. Andrássy, mint feleségének megírta, nagyon meg volt elégedve az eredménnyel. Október 19-én őfelsége ismét két óra hosszat értekezett Andrássyval. Orczy naplójából megtudjuk, hogy e kihallgatáson Andrássy vázolta a veszedelmeket, melyek előállhatnának, ha őfelsége a cseh kívánságoknak megfelelően németellenes álláspontot foglalna el. A német kormány megbízható hűsége nem fogja tudni elhárítani e veszedelmeket, mert az osztrák-németek a német demokráciához fognak fordulni, mely majd kiragadja Bismarck kezéből a nemzeti lobogót és az egész németség egyesítését fogja írni e lobogóra.

E kétórás kihallgatáshoz csatlakozott Andrássy és Hohenwarth újabb együttes kihallgatása, mely három óráig tartott. Hohenwarth nem engedett, de Andrássy meggyőződött, hogy őfelsége nem kötötte le szavát a cseheknek. Ez nagy megnyugvására szolgált Andrássynak.

Október 20-án végre megtartották őfelsége elnöklete alatt az ún. koronatanácsot. Ez volt a nagy csata napja. Andrássy azzal kezdte felszólalását, hogy tiltakozott az ellen, mintha ő Ausztria ügyeibe akarna avatkozni. Csakis a korona felhívására és csak annyiban szól hozzá ehhez a kérdéshez, amennyiben a Hohenwarth-minisztérium eljárása Magyarország érdekeit is érinti. Kifejtette, hogy a közösügyeket szabályozó törvények, melyek alkotmányos úton jöttek létre, csakis ugyanazon tényezők közreműködésével módosíthatók, melyek létrehozataluknál közreműködtek és semmi esetre sem vihetők a cseh tartománygyűlés elé. Az ún. fundamentális cikkekben foglalt minden alkotmányváltoztatás ellen határozottan síkra szállt. Már pedig lényeges változtatás az, hogy a fundamentális cikkek az osztrák delegáció megválasztását a tartománygyűlésekhez utalnák. A törvény világosan és határozottan a két parlamenthez utalja a delegációk megválasztását.

Andrássy érvelései nagy hatást keltettek, Hohenwarth védelme gyengén sikerült. Andrássyt támogatták a közös miniszterek és b. Wenckheim. Hohenwarthnak pedig ellene fordult saját minisztertársa Holzgethan pénzügyminiszter is, aki kijelentette, hogy ő nem részese az alkotmány ellen törő ezen működésnek, vele sem a fundamentális cikkeket, sem a királyi leírat tervezetét - ennek sem első, sem második formulázását - nem közölték. Ez okból ő már előbb benyújtotta lemondását. (A koronatanács többi részletét l. Wertheimer, Andrássy Élete és Kora, 725-734. l.)

A kérdés ezen a hosszú "koronatanács"-on sem dűlt el. A következő napokon tovább folytak a tárgyalások Andrássy és a közös miniszterek közt egyfelől, Hohenwarth és Grocholski közt másfelől, de eredménytelenül. Október 23-án Andrássy még egy külön kihallgatásra jelentkezett őfelségénél. Ismét kifejtette előtte álláspontját. Elmondotta, hogy ő a dualizmus alapján áll, Hohenwarth a föderalizmusén, e két irány pedig annyira ellentétes, hogy ha Hohenwarth javaslata elfogadtatik, az ő állása tarthatatlan. Nem nézheti közömbösen oly mű létrejöttét, mely mindenképpen ellenkezik azzal az alappal, amelyen a monarchia 1867 óta áll. Nevét ily politikához adni soha sem fogja, inkább visszavonul a közéletből. Ha tehát Hohenwarth leirati javaslata, mely a monarchia mindkét fele államjogának megváltoztatását célozza, elfogadtatik, az esetre már most bejelenti lemondását. Minden célzat nélkül fog félreállani. Andrássy még aznap elutazott Bécsből és pedig egyenesen Terebesre.

Andrássy érvei meggyőzték az uralkodót. "Gróf Beust érveit nem értettem, de az Önéit értem. Csakis az Ön kedvéért döntöttem úgy el a dolgot," - írja b. Orczy naplójában Andrássy közlése nyomán.

Annak a híre, hogy a császár a közös miniszterek által szerkesztett leirati javaslatot fogadta el, nagy felháborodást idézett elő Prágában, nagy lelkesedést a németek közt. A cseh vezérek, Clam-Martinitz, Rieger és Prazsák a császár kívánságára Bécsbe hívattak, de nem sikerült őket megnyugtatni. Emlékiratot intéztek a császárhoz, melyben azt állították, hogy velök Hohenwarth a tárgyalásokat a korona nevében folytatta s hogy ők állandóan abból a feltevésből indultak ki, hogy a császár helyesli Hohenwarth terveit. Clam-Martinitz gróf, kit Hohenwarth értesített a császár döntéséről, azt kívánta, hogy a kormány ne is küldjön leiratot a cseh tartománygyűléshez. De Beust, valamint Andrássy is ragaszkodtak a cseh követeléseket nyíltan elutasító leírat elküldéséhez. Hohenwarth azonban kijelentette, hogy ezt nem hajlandó ellenjegyezni s október 25-én benyújtotta lemondását.

Őfelsége ekkor táviratilag hívta Andrássyt Bécsbe egyenesen Terebesről. Andrássy táviratilag is válaszolt s azt a véleményét fejezte ki, hogy Hohenwarthnak nincs joga az ellenjegyzést megtagadni. Mikor október 28-án Bécsbe ért, azonnal fogadta az uralkodó s megkérdezte tőle, hogy miután Hohenwarth ismételt felszólítás ellenére megmaradt vonakodása mellett, mit tegyen? Valószínűleg Andrássy tanácsolta azt, hogy a leiratot ellenjegyezze a Hohenwarth-minisztérium két tagja: Holzgethan és Grocholski.

Véget ért tehát a Hohenwarth-válság, melynek célja a dualizmus szétrobbantása és az osztrák-német szabadelvűek befolyásának végleges megsemmisítése volt. Andrássy e merész és kalandos kísérlet ellen csak akkor lépett sorompóba, mikor ezt már tovább halasztani lehetetlen volt, de akkor aztán az ő súlyos szava vitte döntésre a dolgot. A Hohenwarth-féle akció mögött álló reakciós osztrák pártok és a csehek koalíciója szerette volna elaltatni a magyarok aggodalmait s folyton azt hangoztatta, hogy az 1867-iki kiegyezést érintetlenül kívánja hagyni. De a fundamentális cikkekből már kitűnt, hogy ez a biztatgatás még formailag sem áll. Tényleg az volt a terv, hogy ha a föderalista koalíció egyszer Ausztriában győz, akkor könnyen fog végezni Magyarországgal is. Mikor a terv Ausztriában megbukott, egész gyűlöletük fordult Andrássy ellen, kit Schäffle miniszter közlönyében "Andrássy-király" cím alatt írt mérges cikkével igyekezett az uralkodó előtt meggyanúsítani. Egy másik cikkében pedig, mely október 30-án jelent meg, Schäffle lapja, az Oesterreichisches Journal most már nyíltan kimondta, hogy a szláv mozgalom, mely a birodalom mindkét felére ki fog terjedni, Magyarországon a "magyarizmus" előjogai ellen irányul, mely végre is örülhet, ha menedéket találhat az Andrássy által most megostromolt föderalizmusban.

Andrássy e nemcsak Ausztriát, de Magyarországot is életérdekeiben fenyegető államcsíny megbuktatásával igen nagy szolgálatot tett hazájának. De a magyar ellenzék nem bírta, vagy nem akarta ezt megérteni s hitt a "pokrok"-nak, mely a magyarokat a szabadság orgyilkosainak s Andrássy fellépését infámiának nevezte. Helfy Ignác és Tisza Kálmán a magyar képviselőházban interpellálták Andrássyt, Helfy szemére hányta, hogy "egy testvérnemzet belügyeibe avatkozni nem habozott." Tisza Kálmán pedig akkor még nagyfokú politikai elvakultságát bizonyító ama kérdéssel állott elő, "nem hiszi-e, hogy itt lenne az ideje a perszonál-unió alapjára visszaállani?"

Andrássy válasza ezekre az akadékoskodó, de szinte szánalmas rövidlátást tanúsító interpellációkra oly fölényes volt, hogy ellenfelei nagy gyermekeknek tűnnek fel az ő államférfiúi felfogásával szemben. Tisza Kálmán államférfiúi pályájának későbbi stádiumában bizonyára maga is restelkedve gondolt ezekre a politikai okvetetlenkedéseire.

A Hohenwarth-válságra nyomban következett a Beust-válság. Hiába ünnepeltette magát az osztrák sajtóban, mint a föderalizmus bátor legyőzőjét s az osztrák-németek megmentőjét, az ő napjai meg voltak számlálva. Az uralkodó tökéletesen elvesztette iránta bizalmát, ami fényes bizonyítéka emberismeretének. Beust rémülve vette észre, hogy a császár napokig nem hívatja. Hiába figyelmeztette Andrássy, hogy legyen óvatos, tartózkodjék minden elhamarkodástól, mert az adott viszonyok közt Hohenwarth után semmi esetre sem jöhet más, mint az osztrák alkotmány alapján álló minisztérium. De Beust már régen fejébe vette, hogy Andrássy az ő megbuktatására törekszik, állásának elvesztéséért pedig remegett. A félelem elvette józan belátását s nem fogadta meg Andrássy okos tanácsát. Nem tudta elviselni azt a gondolatot, hogy ő felsége az új osztrák minisztériumot az ő tanácsának meghallgatása nélkül alakítsa meg. Hívatlanul elment a Burgba, azzal a szándékkal, hogy az uralkodónak egy tábornokot, Mertenst, Gablenzot, Edelsheim-Gyulayt, vagy Kollert ajánlja miniszterelnökül, vagy pedig szabad választást enged ő felségének Unger, Stremayr, vagy De Pretis között. "A németek meg vannak puhulva -, mondá ő felségének -, támogatni fognak bármely kormányt s ennek fejében sem liberális, sem egyházpolitikai irányban nem fognak tovább menni, erről jót állok." Az előterjesztést az uralkodó olyan közönnyel hallgatta, mely megfagyasztotta Beust ereiben a vért. Erre azt a kijelentést tette, hogy kész elhagyni helyét, ha ő felsége nélkülözhetni véli szolgálatait. A császár erre sem mondott semmit, hanem félre nézett. Most végre tudta Beust, hogy hányadán van. Braun államtanácsos, a kabinetiroda főnöke, november 4-én megjelent nála s felszólította lemondási kérvényének benyújtására. Beust feldúlt kedéllyel ment ő felségéhez, hogy felajánlja visszalépését. Ő felsége hidegen felszólította, hogy várakozzék még néhány napig kérvénye benyújtásával s hallgasson az egész dologról.

Mindezeket a részleteket Orczy naplójából tudjuk. A várakozást és hallgatást ő felsége azért kívánta, mert még nem volt egészen biztos abban, hogy Andrássy vállalja a külügyi tárcát. Még ugyan-e napon (november 5-én) Wenckheimot leküldte Budára, hogy felajánlja Andrássynak a külügyminiszterséget. Mikor Wenckheim este későn belépett a szalonba, Andrássy, ki neje társaságában volt ott, mindjárt tudta, hogy miről van szó. Orczy szerint mély megindulás vett erőt rajta.

Másnap Bécsbe utazott. Kíséretében voltam én is. Azt mondta, hogy valamivel későbbre várta ezt a fordulatot. Beust ti. az uralkodó utasítása ellenére már november 7-én beadta lemondását s a német alkotmánypárt előtt úgy tüntette fel bukását, mintha őt a cseheknek és a feudál-arisztokratáknak dobták volna oda engesztelő áldozatul, amiben csakis egy szemernyi igazság lehetett, mert az ő kegyvesztésének mélyebb és a saját elkövetett hibáiban rejlő okai voltak.

Andrássy november 8-án déltájban érkezett Bécsbe. Azonnal ő felségéhez ment és elfogadta a külügyminiszterséget. Azután meglátogatta Beustot s megmagyarázta neki, hogy a császár semmi esetre sem hagyta volna tovább kezében a külügyek vezetését s ha ő - Andrássy - vonakodott volna helyébe lépni, akkor Metternichet, Trautmannsdorfot, vagy Hübnert nevezték volna ki erre az állásra, akiknek lobogója alatt esetleg egy második Hohenwarth-féle kísérletre lett volna kilátás. De Beust erősen meg volt győződve, hogy Andrássy szorította ki állásából s még évek múlva sem bírta leküzdeni e miatt való ellenszenvét. Emlékirataiban, valótlanul úgy tünteti fel a dolgot, mintha a külügyminiszterség elfogadása után, Andrássy rossz lelkiismerete tudatában elbujt volna előle. Ha Andrássy Beust állására törekedett volna, már jóval előbb célt érhetett volna. Ellenkezőleg, mint Orczy naplójában írja, külügyminiszterségének eshetőségéről így nyilatkozott: "Egy dolog világos előttem, hogy nekem a Beust állását elfoglalnom csak akkor szabad, ha egyszer az egész birodalom meggyőződött, hogy más mentség nincsen. Ily feltétel alatt talán megbocsátanák még egy magyarnak is, hogy őket megmentse.

Ez időben valami dolgom akadt a külügyminisztériumi sajtóirodában. Oly hangulatban találtam a máskor kedélyes urakat, mint mikor halott van egy háznál. Beustot szerették. Talán az a gondolat is bántotta a derék Falke von Lilienstein udvari tanácsost, a sajtóiroda főnökét, hogy esetleg ő rá a nyugdíjaztatás várhat. Ez nem is lett volna meglepő, ha meggondoljuk, hogy ő és társai vezettek Andrássy ellen éveken át egy nem éppen loyalis sajtó-campagnet. De még sem történt meg.

A Bécsből Budapestre visszautazó Andrássyval majdnem az egész utazás alatt együtt voltam. Előterjesztettem neki az aznapi bécsi lapokat. Ez elég érdekes volt, mert Beust fényes távozást rendeztetett magának a bécsi sajtóban, rakétákkal és bengáli világítással. Valósággal megsiratta Beustot a politikai belátás mélységével soha sem valami nagyon ékeskedő német alkotmánypárt. Utódjáról ilyen hangon beszéltek, hogy "Andrássy und sein Gepäck" - most már be fog vonulni a Ballplatzra. Gepäck alatt azt a sereg magyar hivatalnokot értették, akiket - az ő képzeletükben - Andrássy magával fog vinni a külügyminisztériumba. Én már akkor megmondtam Andrássynak, aki kérdezte tőlem, volna-e kedvem Bécsbe menni, hogy nem szándékozom a Gepäck közé tartozni. Vezető állásomból átmenni egy meglehetős ellenséges indulatú hivatalnoki milieu közé, valóban nem lett volna valami biztató kilátás. A "Gepäck" tehát egyetlen miniszteri fogalmazóból állott. Mikor a derék Kandó Kálmán miniszteri tanácsos vezetésével mélyen megindulva búcsút vettünk, Andrássy kért, hogy maradjak hátra, mert egyet-mást meg akart velem beszélni. Újra szóba hozta Bécsbe menetelemet. Én megmaradtam elhatározásom mellett, de ajánlottam neki, hogy jó lesz valami megbízható magyar tisztviselőt vinni magával. Az első hetekben külügyminiszterré lett kineveztetése után Andrássy többször lejött Budapestre, mert családja még jó ideig Budán maradt, mivel Beust kiköltözése a ballplatzi palotából természetesen nem történt meg rögtön. Egy ily alkalommal bejelentettem Andrássynak, hogy Dóczy fogalmazó óhajtana nála tisztelegni. Andrássy előtt e tehetséges, fiatal tisztviselő már ismeretes volt s mint a következmények mutatták, jó választást tett, midőn magával vitte Bécsbe.

Hoffmann b. és a többi magas állású tisztviselők egyébiránt hamar elfelejtették megsiratott előbbi főnöküket s ritka alkalmazkodási képességűkkel megnyerték Andrássy bizalmát s jól a kezére jártak, a rá nézve meglehetősen új munkakörben. Andrássy nem volt a szó szoros értelmében iskolázott diplomata. Egy lángeszű dilettáns volt, ki bámulatos éleslátással tűzte ki a politikai célokat, ritka ügyességgel választotta meg az eszközöket, de akinek egy gyakorlott hivatalnoki kar az adott viszonyok közt jó szolgálatokat tehetett és tett is.

Mikor az utolsó utat tettem vele Bécsből Budapestre, annak a fényes sajtóbeli ünnepeltetésnek a kapcsán, melyet magának Beust utoljára rendeztetett, ejtett néhány szót arról, hogyan óhajtaná kommentáltatni a külügyminisztériumba való belépését. Szokása szerint végül most is egy erőteljes mondásba foglalta össze gondolatát: meg kell mondani az embereknek, hogy most a józan ész uralma kezdődik a külügyi politika vezetésében. Ebben a mondásban benne volt a jövő programja, de hallgatólag benne volt a múlt bírálata is.

*

Nagyok Andrássy érdemei a magyar állam újra megalapítása körül. A történetíró habozni fog annak eldöntése körül, nem állanak-e még ennél is magasabban azok az érdemek, melyeket már magyar miniszterelnök korában szerzett a külügyekre gyakorolt befolyása áltat. Ama végzetszerű napokban, mikor az új európai államrendszer az ágyuk dörgése közepett a francia csatatereken megszületett, e monarchia sorsára befolyást gyakorló államférfiak közt csupán Andrássy volt tökéletesen tisztában a teendők iránt s akaratát szívós energiával sikerült is érvényesítenie. A monarchia semlegessége, szemben a nagy német-francia összeütközéssel, volt az alapja Németországgal való későbbi szövetségünknek.

A külügyminisztérium élén kifejtett tevékenysége nevezetes részét teszi Európa újabb történetének. Az a ritka szerencse jutott neki osztályrészül, hogy midőn visszavonult, történelmi jelentőségű alkotásokra mutathatott rá. Voltak külügyi politikájának olyan részei, melyeket a három-császár-szövetség titkaiba be nem avatott közvélemény akkor sem nálunk, sem Ausztriában helyesen megítélni nem volt képes. Ez áll különösen Bosznia okkupációjáról, melyhez utólag, közvetlenül Andrássy visszalépése előtt, még a novibazári szandsák katonai megszállása járult. Andrássynak e nevezetes hagyatéka az események fejlődésével nyerte meg igazolását.

Még mielőtt csapataink Novibazárba bevonultak, 1879 augusztus közepén, híre terjedt gr. Andrássy visszalépési szándékának. Az uralkodó elvben már augusztus 14-én jóváhagyta távozási szándékát, de kérte, hogy maradjon addig, míg alkalmas utódot találni sikerül.

Mi volt az oka Andrássy visszavonulásának?

Ez a kérdés máig sincs tisztázva a nyilvánosság előtt.

Azt mondták róla, hogy egészsége nem egészen kielégítő. Enyhébb formulázás volt, hogy kifáradt, nyugalomra vágyik.

Az egészségi álláspontra helyezkedett az a szokatlanul meleghangú kézirat is, melyet az uralkodó Andrássyhoz, tényleges távozása alkalmával (okt. 8-án) intézett s melyben őt legmelegebb hálájáról és teljes bizalmáról biztosítja.

Bizonyos azonban, hogy Andrássy nem volt beteg. Feltétlenül bizonyos az is, hogy távozása önkéntes volt és semmi konkrét politikai esemény következményének nem tekinthető.

Hogy mi keltette fel és érlelte meg benne a nyugalomra és visszavonulásra való vágyat, az ma sem állapítható meg teljes bizonyossággal. A legvalószínűbb konjektura az, hogy a magasabb hatalmi tényezők régióiban nem is annyira észlelhetők, mint inkább Andrássy finom érzékére nézve kiérezhetők voltak bizonyos imponderabiliák, melyek gondolkodóba ejthették azt az államférfit, ki soha sem az állás fénye és külsőségei, hanem a hatalom által elérhető közérdekű célok miatt értékelte pozícióját. Andrássy tekintélyének szokatlanul nagy súlya ránehezedett azokra a magas udvari és katonai körökre, melyek kényelmetlenül érzik bármely, még oly jól kiérdemelt befolyásnak a közepes mértéken felül való túlságos megnövekedését. Úgy látszik a novibazári szandzsák katonai megszállásával kapcsolatos s az uralkodó elnöklete alatt folyt tárgyalások alkalmával érezte ki ezt Andrássy. Bölcsen elhatározta magát, hogy akkor távozik, mikor életpályájának napja a zeniten áll, s nem várja be az alkonyodásnak unottsággal terhes idejét.

Mielőtt azonban elhagyta tevékenységének színhelyét, csodás gyorsasággal megkötötte Bismarck herceggel azt a békeszövetséget, mely a bomladozásnak indult három-császár-szövetség helyébe lépett s most már harmincegy év óta sarkköve az európai egyensúlynak s biztosítéka marad remélhetőleg még további évtizedeken át a nemzetközi békének. Andrássy aug. 18-án meglátogatta Bismarckot Gasteinban. Bismarck szeptember 21-én Bécsbe jött. Mind a ketten siettek megkötni a szövetséget. Bizonyára érezték, hogy ha ők ketten meg nem kötik, az sohasem fog megköttetni. Csakis egy Andrássy tudta akkor Ferenc Józsefet, s csakis egy Bismarck Vilmos császárt e szerződés aláírására rávenni. Vilmos különösen nagyon vonakodott - az orosz cárra való tekintetből - az aláírástól. E szerződés Andrássy államférfiúi működésének monumentális betetőzése.

Magyarországnak még többször volt alkalma hallani e szeretett fiának szavát, különösen a delegációban, hol jelentős pillanatokban többszőr a mérlegbe vetette nagy súlyú véleményét. Megkapó eredetiségű szónoki erejének utolsó felragyogása volt emlékezetes főrendiházi beszéde a véderő-reformról 1889 április 5-én. Ez volt hattyúdala a már akkor beteg államférfinak.

A külügyminisztérium élén Andrássy nevezetes küldetést töltött be nem csupán azzal, amit tett és alkotott, hanem magával azzal a ténnyel, hogy magyar államférfi volt az, aki e tetteket végrehajtotta, ez alkotásokat megteremtette. Széchenyi már harminc évvel előbb megjósolta, hogy az Ausztriával és a dinasztiával való kibékülés szükségességét és lehetőségét csak egy magyar külügyminiszter tudná minden kétséget kizáró módon bebizonyítani. Ez Andrássy külügyminiszterségével majdnem betű szerint beteljesedett és beigazolódott. Az előző korszakban nem csupán Ausztria állította, hanem jóformán egész Európa hitte, hogy Magyarország törvényes önállósága a monarchia nagyhatalmi állásával s az európai egyensúly követelményeivel össze nem fér. Magyarország alkotmányos állása mindaddig nem volt tökéletesen biztosítva, míg ezt a téves hitet megdönteni nem sikerült. Andrássy a külügyi hivatal élén ennek a téves és ránk nézve káros hitnek élő cáfolata volt egész Európa előtt. Andrássy külügyminiszterségének ténye megérttette Európával, hogy Magyarország s ennek a monarchiában elfoglalt pozíciója egyik sarkköve az európai jogrendnek s e jogrend védelmére ugyancsak ő Bismarckkal kezet fogva felépítette a közép-európai szövetség hatalmas épületét.

Húsz éve múlt, hogy Andrássy elköltözött az élők sorából. Lángelméjének kialvását olyformán éreztük, mint mikor egy nagy teremben a villamos fényforrás kialszik s csak a szerényebb gázlángok égnek tovább. De lángelméjének jótékony kisugárzását még most is érezzük s büszkeséggel és a jövőnkbe vetett bizalommal tölt el bennünket az a tudat, hogy a most már negyven éves európai béke épületéhez magyar államférfi keze is segítette lerakni az alapokat.

(További közlemények következnek.)