Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 22. szám · / · Figyelő

Jász Dezső: Strauss Budapesten

Strauss Richard az új borzalmak és félelmek fölfedezője, akt annyiszor megrettegtetett bennünket és sápadtra változtatta az arcunkat és kedélyességével ellenállhatatlan nevetésre indított, hogy csak úgy csorogtak a könnyeink -, ez a rettentő fantáziájú szikár szőke germán - a múlt hetekben itt járt nálunk.

Az alakja, arca, szívós és rajongó egyénisége oly élesen és teljesen rajzolódtak elénk, hogy egészen megismertük és többé semmi csodálni való nem maradt rajta számunkra. Az Elektra még a fülünkben rengett. A hatását még ott éreztük a mellünkön, a szívünkben és az álmainkban. Még élénken emlékeztünk ezekre a nagyszerű gyötrelmekre és kínokra, amikor ő újra elénk adta mindezt.

Nyílt fekvésű szemei, amelyek majd minden arcképén felizgultaknak és ellágyultaknak látszanak - ezúttal a nyugalom biztonságával tekintettek szerte és majdnem unott hidegséggel meredtek a partitúrára. A mozdulatai a hangversenypódium zongorája mellett nyugodtak voltak és a testtartásán németes korrektség reprezentálódott. Nem tudtuk elhinni róla, hogy az a vad és mesés képzeletű ember, aki Till Eulenspiegelről oly ragyogó humorral mesélt, s aki az atridák tragédiáját feledhetetlen nagyszerűséggel jelentette meg előttünk, azonos ezzel az úrral, aki oly szerényen hajlong s olyan bizonytalanul zongorázik.

Kétségtelen, hogy aki nálunk járt, nem a forradalmár Strauss volt.

Ez az úr a "beérkezett" Strauss volt. Egy harcos, akin hiányzik a pajzs és a kard, mert nincs többé ellensége. (Már mind legyőzte.) A titán, aki maholnap nyugdíjba mehet, mert már nincsenek sehol sziklák, amikkel kedvére lapdázhatna. Minden kapu nyitva előtte. És a zeneakadémiák és állami operák, ahol a neve és kottái indexen állottak - hódolóan felajánlják számára karmesteri pulpitusukat és hangversenytermeiket. Mit tehet ilyenkor az oroszlán, akinek a körmeit aranyba foglaltatták. Szerénykedik, érzi, hogy nemsokára már akadémia lesz belőle és művészetéből. Az ifjúságára gondol és a kicsúfolt, kigúnyolt ifjúkori munkáit veszi elő, amelyekkel oly osztatlan el nem ismerést aratott.

A hangversenyén Arden Enochját és dalait hallottuk, ezeket a Brahms Wagneres ízű formás, tiszta kompozíciókat. Hideg eleganciával elzárkózott előlünk és úgy akart szerepelni, mint egy elmúlt zenei korszak fejedelme, aki uralkodása végén van.

Ha tavaly jön, amikor Elektrája oly rohamszerű nagy sikert aratott az Operaházban, több jutott volna neki a lelkesedésből és tapsból. Így kissé elkésett. Ellenvéleménynek, pisszegésnek már nyoma sem volt a levegőben: a siker sem lehetett villamos, nem lehetett viharos.