Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 20. szám · / · Figyelő · / · Fenyő Miksa: Színdarabokról

Fenyő Miksa: Színdarabokról
1.

Schönherr darabjában - "A föld", előadta a Nemzeti Színház - csak a dekoratív elemek ragadtak meg. Néhány hatásos kép, ahogy a szemben mozdulatlanul megrőgződött. A föld maga: a színe, az íze, egész kerítő ereje, nagyszerű ölelése, terhessége, ősisége és kultúrát kiátkozó ereje: nem jön ki a darabban. Csupán a dekoratív elemek. Az első felvonásban az a jelenet, mikor az öreg alpesi parasztot először látjuk. Éppen róla beszélnek, mikor belép. Az ő görcsös ragaszkodásáról az élethez - vagy ami egyet jelent nála: a földhöz. Alig titkolható remények virágoznak ki a fia szívében: gyerekekről, telt piros kalászokról, melyek majd az ő földjén teremnek. Egyszer... ha majd az öreg meghal, ha majd itt minden az övé lesz. Valamelyik barnamellű lány is azok közül, kik a Grutz-tanyán az öreg paraszt halálát lesik. S az öreg parasztot gőgös komisz öröm, majdnem káröröm fogja el: itt minden az övé, a lovak, az ökrök, a tanya, a szép bársonyos legelők és minden az övé marad az idők végeig; ezek itt megőszülhetnek a várakozásban, megpukkadhatnak az irigységben... Künn megszólal egy verkli s az öreg paraszt táncra egyengeti lábát, nem szilajra, kimért lépésűre, mintha csak végigsimogatni akarná a földet, a drágát, az egyetlent, akiért és akivel érdemes kűzdeni. Kép, de megéreztet valamit... Egy másik dekoratív jelenet, amikor az öreg paraszt mértéket vétet magának az asztalossal. Koporsót rendel. Mellen rúgta a lova, meg kell halnia. S azután jön a tavasz... friss szelek űzik egymást erdőkön-völgyeken, kövér hótömbök ezüst szalagokra szakadozva foszlanak le a hegyekről, friss tavaszi nedvek járják át az alvó gyökereket s az öreg paraszt - mintha a földnek minden életárama az ő szívén futna keresztül: talpra áll. Künn ragyog a nap, de a dohos levegőjű tanyai szoba még nem tudott átmelegedni; az öreg paraszt felaprítja baltával koporsóját és tüzet rak a kályhában. Képek, nem éppen újak, de nem is erő nélkül valók. Csak éppen; hogy mozdulatlanul merevek; viharok hiányoznak a drámából, melyek végigsöpörnének benne és sorsokat és szenvedélyeket zúdítanának egymásnak. Milyen más lenne, ha az öreg Grutzcal nem vérszegény fia, hanem valaki, aki vele egyvágású, állana szemben; konok, csontos öklű, telhetetlen, mint ő maga... De így. Hát megtartja a tanyát! Jó! Hát túlél mindenkit! Jó! Mit bánjuk mi. Zola parasztjaira gondolunk, meg Maupassant parasztjaira, Frenssen parasztjaira, Móricz Zsigmond parasztjaira.

Mindazáltal ... Schönherr valaki. Már a Sonnwendtagból érzett. Ebből a darabjából is érzik. Lesz még viharcsináló garabonciás. Addig azonban várhattunk volna az előadással.