Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 19. szám · / · Feleky Géza: Velencei kiállítások

Feleky Géza: Velencei kiállítások
A futurista festő

A velencei nagy vedutafestőkben való utolsó pompás fellobbanás óta a nagy, szürke közöny egyre ólmosabban borul az olasz művészetre. Az egymásból következő és belső összetartozású templomok és paloták közé különböző múltak és különböző városok épületformáinak értelmetlen mintagyűjteményei kerülnek és megbontják a terek gyönyörű összhangját. Az energikusabb szabad művészek egyre-másra a művészetek határterületein fogyasztják el meddő kísérletekben alkotóerejűket. A törvénytisztelők csoportja még vigasztalanabb látvány. A szobrászat korlátain belül maradó kőfaragók és bronzöntők között már-már nem különböztetik a férfiakat és a nőket. A férfiak alkotásai és a nőkéz munkája ugyanazon a síkon helyezkednek el. Ez a jelenség kemény tanúszó. Hajdani szobrásznők emléke ugyan alig maradt napjainkra, de éppen a fantázia véznasága és implaszticitása, az anyag természetének tökéletlen fölismerése és a művészet transzcendens törvényeinek csak nagyon körülbelül való megsejtése következtében testvéresülnek egyéb különféleségük ellenére is a nagyhírű nőfestők képei. Már pedig éppen ezeknek a tulajdonságoknak kisebb vagy nagyobb foka minősíti elsősorban a szobormunkát. Régóta nincsen az Alpesek alatt olyan súlyos, hódító kéz, amelynek érintésére eltűnne a márványalakok ajkáról a nemes anyag megvető, gúnyos mosolya. A fiatal festők műveinek mesterségbeli részében van még legalább egy kevés friss lendület. De azután nekik is utjukba all a múlt, amelyet nem lehet folytatni és nem lehet elfelejteni. Újra és újra megértik a lenézett öregek dacos némaságát és egy napon ők is beállanak a reménytelen, bús nemzedékek hosszú sorába.

Az olaszok számára az olasz természetben nyilvánuló tipikus feladatok, úgy látszik, már mind végleges megoldást találtak. A régiek eredményeinek nyilvántartásaiból hiányoznia kell az első rálelés dicső lendületének. A francia hagyományban lassanként megérlelődött problémák csak ott elsőrendű fontosságúak és másutt nem lehettek a művészek legszemélyesebb mivoltává, kikerülhetetlen sorsává. Az impresszionizmus nevével jelölt mozgalom Olaszországban csak bizonyos kisebb részletkérdések újravizsgálását jelenti. Nem változtathatja meg tehát az érdeklődés körét és a használt eszközök kiválasztásában érvényesülő hajlamokat annyira, hogy a múlt tagadása, valóságos tabula rasa teremtése a lehetőségek közé kerülhessen. Így azután az újítások természetes fogyatékosságukban burjánoznak a múlttól kapott tökéletességek közé, kellemetlen, rosszindulatú keveredést okoznak és az ízlésre hajlandó festőket tartózkodásra kényszerítik. Itt nagy és csúnya a baj; alapos segély sürgősen elkelne.

De a futurizmusnak is csak olyan a sorsa, mint a többi teljesen megokolt, minden bizonyossággal szükséges és gyönyörűen hivatásos mozgalomnak, vagyis. nem marad következmények nélkül, hogy nem az események sajáttörvényű rendjén érkezett, hanem emberi bölcsség és logika támasztotta életre. Tehát a felső fokok, a felkiáltójelek és egyéb goromba túlzások stimuláld hatása nélkül nem tartható ébren és bőségszaruja éppen akkor apad ki, amikor a legszikkadtabb mezők fölé öblösödik a széles kürtszáj. Olaszországban a művészet kíván leginkább valami fölülről lecsurranó, termékenyítő mannát. De a futurista kiáltványok bizony nem jelentik az új tavasz ébredését és nem kelnek versenyre az assisibeli Szent Ferenc természetet simogató himnuszaival a művészet fakasztásban. Csak a Zola-féle jelszavak hangzanak fel újra. Igaz, hogy többé nem a régi részleteket elhanyagoló. aránytúlzásaival tisztán romantikus formában, amely a hirdetett igének érzéki képévé és néha szimbólumává hasonult át. Most mindent higgadtan kifejtenek és az eredményes következtetések után talán azért árad olyan bőven a lelkesedés, hogy elfödje a nyomába szegődött szkepszist. Az ízlést ezentúl nincs már jogunk követelni. A tenyésztett egyoldalúság fog tehát teremteni. A művészet majd a technika diadalait dicsőíti elsősorban, ami az olasz festéshez szervetlenül hozzáilleszkedő idegen hatásnak más területre való átterelésével is lehet egyértelmű. Velazquez. Rembrandt! A legnagyobb példák egyszersmind a legveszedelmesebbek, kivált, ha idegenből hozzák őket. Már sok gonosz játékot űztek merész és kemény vándorokkal azok a meg nem. mérhető és átláthatatlan nagy ingéniumok, akik látszólag föléje emelkedtek a fejlődésnek vagy talán egészen magukba szívták a feléjük vezető utat, hogy azután szabadon gazdálkodhassanak kincseikkel.

Ez minden. Más nincsen a tarsolyban és még a néhány szép szó is elvész az alkalmazásban.

De legalább jó szívvel adja a futurizmus azt, amit adhat. Marinettinek, a főfuturistának állítása szerint ugyanis a derék Umberto Boccioni az erő netovábbjával és a legnagyobb fénybőséggel valósítja meg a programot.

Boccioni mindenekelőtt meg akarja vallani hogy pártjának melyik árnyalatához tartozik. E célból ötletes hieroglifekkel telerótt egy jókora papiroslapot. A középen szoptat az anya. Ez az egészség, a termékenység, a jövő. Gyermekekben majd csak nem lesz hiány. Az egyik sarokban szerelmesen simul már össze a reformruhás, fiatal pár. De ott vigyorog mellettük az érzékiség is egy másik ifjú alakjában, aki lógó nyelvvel bámul egy ártatlan hajadont, mert ez egyéb elfoglaltsága miatt csak kis lábát bujtathatta el félcipőbe és áttört harisnyába az indiszkrét pillantások elől. Az ultramontánoknak most ütött utolsó órájuk. Maga Halál Úr nyergelte meg sovány gebéjét és szaporán kaszálja a papok és apácák menekülő seregeit. Itt délceg katonák szuronyerdője csillog, ott meg a forradalom dala harsog föl a győzelemre induló tömeg ajkán. A magas gyárkémények között kecsesen manőverez egy fürge Antoinette, míg a tömzsi Zeppelin a falanszter-jellegű bérpalota tetejét választotta kikötőhelyül. Ebbe a vonalrendszerbe kapcsolódik be most a művész metafizikája. Boccioni bőbeszédű kezd lenni és a hieroglifek összekuszálódnak.

Prozelitákat tehát aligha szerez hitének a szépnevű festő. De hittérítői sikertelenségéből még nem szabad következtetni másféle fogyatékosságaira, mert gondosan széjjeltartja szerepköreit és a most tárgyalt munkálatban nyoma sincsen a világosság és az árnyék összefüggésének és ritmikus hullámzásának, ami nélkül pedig nincsen rajzoló művészet.

A festési futurizmus főleg a képépítésben való hagyomány ellen irányul és íme, Boccioni műveiben csak új köntöst kap a régi váz. Ott állanak arcképein mellben, vagy derékig ábrázolt alakjai a szabad természet előtt és még a megszokott ablaktámla vagy erkélykarfa funkciója sem marad betöltetlenül. Így az egyik fiatalember hanyagul a gyárépület oldalfalához támaszkodik. De egészen elveszett az új festő kezén a régi velenceiek portréinak egysége és titokzatos költészete. Az alkonyatkor különös sárgás-lilába burkolt dombos vidék télig álombeli tavainak és erdőinek, a délutáni tenger végtelenbe gyűrűző hullámhátának nyugodt, ismétlődő színsávai és vonalai helyett rendetlenül elszórt, apró emberek szántanak és vetnek vagy unalmasnak éreztetett gyárak terpeszkednek nagy monotonan a háttérben. Nincs meg a hangulatbeli egység. Az apró, kicsinyes részletek ok és cél nélkül kergetőznek.

Az emberábrázolás is stílus nélkül való. Marinetti hangzatos dicséretét a reflexek pontos és lélektelen részletezése nem magyarázza meg. Boccioni a napfény eszközeinek gazdagságát igyekszik visszaadni, ahelyett, hogy a maga korlátoltabb és anyagiasabb módján hatásukat jelképezné. A fiatal lány arcán tarkálló színes sávocskákban még lehet méltányolni a természet tanulmányozásának lelkiismeretességét, de súlyos évekkel jegyzett homlokok redői is belevesznek a pillanatnyi megvilágítás szeszélyébe. Már pedig a visszavert napfény néha kísérteties erővel emeli ki a megjárt utak emlékeit. A művésznek itt is válogatnia kell, különben épp úgy áttéved a panoptikum-hatások területére, akár csak a környező fénytől és levegőtől elvonatkoztatott jelenséget adná vissza minden részletével. A formáknak ez a szinte önkényes fölbontása úgy hat, mintha a festő erőszakosan akarná vele legyőzni jobb érzéseit. Ebben a naturalizmusban nyoma sincsen a naivitásnak, a természetbe hatolás hol erősebb, hol gyöngébb, hiányzik belőle a régen magától értetődő egyöntetűség.

Más képekre gyárcsoportok kerültek, vagy gerenda-emelvényekbe burkolt házak épülnek rajtuk. Az egymás mellett magasba emelkedő sok gyárkémény néha fölkínálja azt a nagyszerű hatást, amelyet Velazquez Brera Átadásában a háttérben sorakozó lándzsásokkal ér el. De az öröklött varázsige nem hat az új szerzetekre. A kémények véznák, nem törekszenek fölfelé. Csoportosításukban nincs semmi szervesség. A vasútképek is olyanformák, mint egy ügyes és jóízlésű mérnök csábító állomástervei.

A vonatok sajátságos mozgásmódja és a pályaudvar átváltozott levegője különben egy nagyobb művészeti problémakörnek érdekes incidense. Fritz Osswald egyre-másra készít változatokat vonatokkal élénkített hócsöndéletéből. A nagy, fehér mezön sokrekeszes testű, hosszú, fekete bogarak groteszkül egyenes lábnyomaiként kúsznak végig a sínek. Czigány Dezsőnek egy színvázlatán a Ferdinánd-híd sok egymás mellett futó sínpára a keskenyedés erőteljes lendületével törekszik befelé és mélységet teremt. A híd mögül előpattanó, egy tömegbe foglalt vonat kanyarodásának ívében benne van a száguldás egész energiája. Fölfelé tisztul a levegő és legyőzöttnek érezteti a lenn mozgó anyag merevségét és nehézkességét. A sok párhuzamos vonalon a megfelelő elosztás által valósággal ünnepélyes ritmus hullámzik át. A végleges fogalmazásba bizonyára nem fognak többé meztelen természettöredékek belemeredni és akkor a kép majd szívesen látott vendége lesz a velencei magyar pavilonnak, ha ugyan az erre illetékes körök valamilyen eredendő vétke miatt nem marasztják a határon innen.

Boccioni még rajzaiban és metszeteiben állja meg helyét a legemberebbül. Bennük majdnem éjszakian komoly és mély karakteréreztetőnek mutatkozik. Az egyik rajz talán nagyon megható.

Az ablak felől bőven ömlik a meleg világosság, de a lány a szoba mélyébe néz és vonásai még alázatosabbak a rájuk boruló homályban. Most a halvány fény is fáj a keskeny, finom arcnak. De a száj vonalában, az álomszemek átlátszó, tiszta szögletében, a vékonyszálú, boglyas hajfürtök és a vidám napsugarak kecses játékában háromszor ismétlődik és egyre erősödve mosolyog a letörülhetetlen, örök és üdvösséges remény mosolya. Boccioni megértette ezt a lányarcot, noha tudta, hogy műveit hol fogja kiállítani. A Pesaro-palota a kopó-romló, szomorú Canale Grandét szegélyezi, és a Rialto-híd felől a Halottak Útja vezeti hozzá a gyalogjárót.