Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 18. szám · / · Figyelő

Lánczi Jenő: William James

Amerikából jött a hír, hogy William James halott. Filozófus volt és pszichológus, a legnagyobb modern gondolkodók egyike, és bár nem tartozott azok közé az óriások közé, akikhez csak egy belső katasztrófa árán lehet hozzáférni, eddig vallott hitünk és meggyőződéseink összetörése után -, mély és termékeny bölcs volt, mestere az írásnak, amelyen humor és nem bántó irónia csillogott keresztül.

Ahhoz a ma uralomra törő iskolához tartozott, amely tapasztalati alapon áll, nem ismer el semmi a priorit, de azért - főleg erkölcsi motívumok nyomása alatt - szakít a materializmussal, hogy most már empirikus alapon emelje fel az idealizmus épületét. Talán egy kis túlzással azt is mondhatnám, empirikus úton keresi az istent, amelyet a "tiszta ész" detronizált.

Hogy a filozófia eme fordulatának gazdasági gyökere van, hiszem és vallom. Meggyőződésem, hogy a forradalmi mozgalmak leverése óta Európában és Amerikában egy csendes ellenforradalom folyik, amelynek arcvonala a "tiszta ész" ellen van felállítva, amelynek nevében a fennálló rend megtámadtatott.

Ám ez az egész mozgalom jellemzése, és nem az egyes filozófusé, és ez nem zárja ki, hogy az új irány értékes igazságoknak ne váljék hirdetőjévé.

Amerikai volt James, tehát gyakorlati érzékű, és vallásos, mint egy milliomos. Hitt, bár némi szkepszissel, egy felsőbb hatalom létezésében, amely jóakaratúlag őrködik felettünk, gyarló emberek felett. Az embereket két csoportra osztotta: gyengéd és kötélidegzetűekre: az előbbiek az istenhivők, az utóbbiak a materialisták. Persze az ilyen hit nem türelmetlen és James nagyon derűsen fogadta a Haeckel megjegyzését arról a bizonyos "gázformájú emlősállatról", akit az emberek felsőbb lénynek hívnak.

Az ő nevéhez fűződik az az utilitárius és voluntarista irányzat, amelyet pragmatizmusnak neveznek, bár az elnevezés sem tőle származott, és az iskola megalapítója sem S volt.

Minden tudomány élén áll néhány olyan általános tétel, amelyről a kutató kénytelen előbb vagy utóbb felvetni a kérdést: milyen értékűk van azoknak a tételeknek, amelyek az én tudományom homlokzatán állanak? Tapasztalati igazságok-e, de akkor újabb tapasztalatok megdönthetik őket, vagy pedig olyan szilárdak, mint a matematikai tételek?

Igaz ugyan, hogy a nagy gondolkodók rendszerint csak akkor szoktak ilyen problémák felé fordulni, mikor már megcsinálták nagy felfedezéseiket, mintha kutatnák, milyen hosszú élete lesz az új igazságnak, de az is kétségtélen, hogy alig volt nagy természettudós, aki a saját tudományának körzetét túl nem lépte volna avégből, hogy figyelmét ismeretelméleti problémák felé irányozza. Majdnem mindegyikük felvetette végül a kérdést: tulajdonképpen mi az igazság? Vannak-e a természettudományban minden kétséget kizáróan igaz tételek és van-e az igazságnak valami biztos kritériuma?

A pragmatizmus erre akar feleletet adni, mikor azt mondja: Az az elmélet igaz, amelyik a kettő közül hasznosabb, vagyis amelyikkel több tüneményt birok megfejteni. Egy tétel nem lehet a priori igaz, vagy nem igaz. Nincsen olyan általános princípium, amellyel előre el lehetne dönteni, melyik álláspontnak van igaza, hanem az eredményből kell ítélni és azt a hipotézist kell igaznak elfogadni, amelyik termékenyebb. Az elméletek nem feleletek rejtélyekre, hanem munkaeszközök. Power to work. Annyit érnek, amennyire használhatók, mint más munkaszerszámok.

A racionalisták tiltakoznak az igazság ilyen értelmezése ellen. Egy elmélet lehet igaz, vagy nem igaz, tekintet nélkül arra, hasznos-e vagy nem, mondják. Az igazság ugyan rendszerint hasznos is, de éppen nem mindég, mégsem tehetjük túl rajta magunkat. Egy tétel igaz, vegy nem igaz, tekintet nélkül arra, mennyi hasznot tud hajtani:

De amit te igazságnak nevezel, az sem más, mint munkaeszköz, veti ellen a voluntarista, a pragmatizmus híve. A te gondolatod, még a legnemesebb és legeszményibb sem más, mint munkaeszköz. Te nem igazságokat keresel, nem világrejtélyeket akarsz megfejteni, hanem élni; még pedig minél jobban élni. A megismerés, az igazság, csak erre szolgáló eszköz. Te, illetve a faj - melynek mi csak engedelmes és vak eszközei vagyunk - a fejlődés folyamán csak arra irányította figyelmét, amire fennmaradása és boldogulása végett szüksége volt, a többivel nem is törődött, pedig ez a többi is mind hozzátartozott az igazsághoz. Azt mondom, amit Nietzsche, nem az értelem, hanem a vágyak vezetnek téged is, "oh szeplőtlen megismerő." - Sőt még többet is mernék mondani. Az igazság nincs valahol elrejtőzve, hová az ember folyton közelebb jut. Az igazság koronként más és más. A természet tüneményeit koronként másképp és másképp írjuk le, de azért nem mondhatjuk, hogy az előző korszak természettudománya nem volt igaz. Az a része, amelynek hasznát vette, amely hatékony volt, igaz volt, bár ma ugyanazokat a tüneményeket másképpen írjuk le.

- Amit én ésszel nem bírok felfogni, azt nem is fogom soha igaznak elfogadni, mondja a racionalista. Emlékezzél csak vissza, hány spiritiszta kísérlet vált be fényesen és utólag kitűnt, hogy bizony a szeplőtlen megismerőknek volt igazuk, azoknak, akik az értelműkben bíztak, nem érzékeikben.

- A természet nem törődik azzal, fel tud-e az ember valamit érni ésszel vagy nem. A felhozott példa nem jó. Ahol azonban kétségtelenül gondosan végzett kísérletről van szó, ott meg kell hajolnia, bármit mond az a bizonyos "tiszta ész".

Nem fogok ebben a vitában állást foglalni, inkább egy példával szeretném megvilágítani a pragmatista álláspontját.

Eléggé ismert dolog, hogy az ún. mechanisztikus iskola az összes tüneményeket, a fizikaiakat csakúgy mint a kémiaiakat, sőt az életjelenségeket is mozgásokra vezeti vissza, vagyis felteszi, hogy mindezen tünemények között nincsen más különbség, mint az, hogy az anyag részecskéi más és más irányú és nagyságú mozgásokat végeznek. Ezen felfogás szerint minden, ami történik, nem más, mint az anyagnak más és más térbeli elosztódása. Ahogy a fény az elektromosságtól csak abban különbőzik, hogy a hullámok hossza más, tehát csak az éter (vagy más anyag) más térbeli eloszlásától, épp így felteszi ez elmélet, hogy a többi tüneményeknél is a különbség tisztára kvantitatív, és talán valaha sikerülni fog az összes minőségi különbségeket mennyiségi különbségekre visszavezetni, vagyis a világegyetemet egy hatalmas matematikai formulába beírni. Klasszikusan fejezi ki ezt az álláspontot Spencer szintetikus filozófiájának mindjárt az első pontja: "Az egész mindenségen át általánosságban és részletekben. szakadatlan újra elosztását látjuk az anyagnak és mozgásnak". Ez az újraelosztás fejlődést, illetve bomlást képvisel. De most jön valaki, például Ernst Mach, és azt mondja:

A dolog nem is ilyen egyszerű, az ember csak szeretné, hogy ilyen egyszerű lenne, hogy a sok törvényszerűséget egy törvényre vezethesse vissza. Egy törvényt pedig könnyebb fejben tartani, mint sokat. Ám ez csak az ember szervezeti szükséglete, és még nem jelenti azt, hogy objektíve is igaz. Csak kényelmes. Mi - mondja Mach - csak azért akarjuk az összes tüneményeket mozgásokra, térbeli változásokra visszavezetni, mert ez a legegyszerűbb, legkényelmesebb, a legmegszokottabb, vagyis legökonomikusabb. Ámde ez az ökonómiai szempont még nem jogosit arra, hogy kijelentsük, hogy csak mozgástünemények vannak, Igaz, minden tüneménynek, a hőnek, a fénynek stb. is van mechanikai oldala, de vajon feljogosít-e bennünket arra a feltevésre, hogy minden tünemény mozgástünemény. Ellenkezőleg, folytatja Mach, csak mechanikai folyamat nincsen is, mert a mozgáson kívül mindig van még hő, fény, elektromosság is jelen, sőt mindentünemény egyúttal és egyszerre a fizika egész területéhez tartozik.

Megjegyzem, hogy Mach álláspontja az életet kizárólag fizikai-kémiai folyamatnak tekinti és borzalommal fordul el attól az idealista és metafizikai dualizmustól, amely az életet nem is egy külön energiafajtával akarja megmagyarázni (mint pl. Ostwald), hanem a fizikai világon teljesen kívül eső, nem térbeli tényezővel!

Melyik elméletnek van igaza? A pragmatista ezt feleli: amelyikkel több tüneményt tudok megmagyarázni, amelyikkel könnyebben jutok új felfedezésekhez, ma ez és holnapután talán a másik. A siker minden, az abszolút igazság fantóm!

Természetes, hogy ez az utilitárius irány leginkább ott nyert elterjedést. ahol a gazdasági élet a legfejlettebb, Angliában és Amerikában. Egy alkalommal a pragmatizmust - ahol a siker a döntő - imperialista filozófiának neveztem és úgy hiszem, némi jogosultsággal. Angliában és Amerikában az emberek agya gazdaságilag van beállítva és jellemző példaképpen felhozható, hogy ha a német gondolkodó szerint "a tudománynak hipotézisekre van szüksége", James kifejezése szerint már "a tudomány hitelből él:"

Ez a kereskedelmi szempont a vallásra is rányomta bélyegét. James úgy gondolkodik, mint a legtöbb angol: van isten, mert szükség van rá. Itt aztán mindjárt görbére is torzítja pragmatista álláspontját. Ha egy hipotézis igazsága attól függ, mennyi hasznot nyújt, akkor James szerint az istenhipotézis is igaz és hinni kell benne, mert hozott-e valaha egyetlen hipotézis ennyi hasznot az emberiségnek!?

Ezek dacára valláspszichológiai kutatásai figyelmet érdemelnek. A tudomány - mondja William James - sohasem lehet monista, sohasem lesz képes a tünemények különböző csoportjainak egységet adni, a fizikai, kémiai, biológiai és lélektani jelenséget egyetlen alaptörvényre visszavezetni, a világegyetem egységét elfogadtatni. Nem a tudomány, a hit, illetve vallásos érzés az, amely a mindenség egységét és a mindenséggel való egységünket kelti fel bennünk. A személyes hit, vagyis a vallás az a mód, amelyen az ember az élettel, mint egésszel szemben reagál (a mans total reaction upon life). Ezt az egységet, a mindenséggel való ezt az összeolvadást a béke és boldogság érzése kíséri, amely attól az érzéstől, amely a tapasztalható világgal jár, különbözik. Ez az egység, ez a harmónia, vagy egy heves kitörés, vagy pedig lassú fejlődés útján érhető el. Az első típushoz a beteg kedélyűek tartoznak, a hitüket elhagyók, a "kétszer születettek" (the twice born), akiknek egy hatalmas lelki válságra, egy nagy lelki krízisre van szükségűk, hogy ezt az egységet és a békét érezhessék. A másik típushoz az egészséges kedélyűek tartoznak, akik ugyanazt a célt minden rázkódtatás nélkül, lassú fejlődéssel és odaadással érik el.

Az élettel való ezt az egységet, más szóval a hitet olyan érzés kíséri, mintha a hívőt új energiák töltenék el, melyek olyan forrásokból tőrnek elő, melyek a hívő tudatán kívül fekszenek, az öntudat küszöbe alatt. És ez az éppen, ti. a tudatosnak és akarat szerintinek alárendeltsége az öntudatlannal és az akaraton kívül fekvővel szemben, ami minden vallásosságnak jellemző vonása.

Minden kifejezetten vallásos érzésben van tragikus elem, amely abból áll elő, hogy egy magasabb boldogságérzés elnyomja az alacsonyabbat.

Ez a személyes hit különbözik James szerint az intézményszerű vallástól, amely inkább a kultuszban, az áldozatban, a szertartásban, és az egyházi szervezetben jelentkezik. Ezt a vallást már nem úgy kell meghatározni, mint az egyén reagálását az élettel, mint teljességgel szemben, hanem mint azt a művészetet: hogyan lehet az istenek kegyét elnyernünk.

Legterjedelmesebb műve a két kötetes "Principles of Psychology", amelynél jobb lélektani munka még sehol sem jelent meg.

Mély, nyugodt és álláspontjában szilárd, anélkül hogy fárasztó lenne. A domború képek és hasonlatok páratlan bősége kíséri tejtegetéseit. Ha igaz az a - gondolom Buffontól származó - mondás, hogy csak a jól megírt könyvek maradnak fenn az utókorra, James akkor is beírta nevét az emberi gondolkodás történetébe.

Pszichológiájában tovább építi Hartleynek az asszociációkra vonatkozó vizsgálódásait. Szakít a lelki jelenségek ama atomisztikus felfogásával, amely főleg a Locke és Herbart nevéhez fűződik és amelyik a lelki élet egyes elemeiből akarja az öntudatot felépíteni, hasonlatosan a kockákból összerakott dominó játékhoz. Az atomisztikus lélektan hívei azt képzelik, hogy a lelki élet egyes elemei, pl. a benyomások változatlanul ott rejtőznek a tudat küszöbe alatt, hogy időről időre felmerüljenek. Nyilván azonban lelki állapotuk sohasem ugyanaz. Minden gondolat szigorúan véve egyedül való és ugyanolyan tartalmú más gondolatunkkal nincs nagyobb hasonlósága, mint ugyanazon faj különböző egyedeinek. "Egy tartósan meglévő tartalom, amely periodikus időközökben az öntudat világosságába jut, éppen olyan mesebeli lény, mint a bolygó Ahasvér..."

És miután a lelki élet egész területét végigtárgyalta, befejezésül, meglepő fordulatképp lesújtó és megsemmisítő kritikáját adja a mai lélektani tudomány nyomorult állapotának, írván a következőket: "...az embert szinte bántja, ha olvassa, hogy emberek diadalmas hangon "új pszichológiáról" beszélnek, könyveket írnak a lélektan történetéről, mikor a valódi elemek és erők első csilláma is hiányzik. Egy csomó nyers tény, egy kis fecsegés, és vélemények közötti harc, némi leíró osztályozás, az a hatalmas előítélet, hogy öntudattal bírunk és az agy ennek a hordozója; - ellenben egyetlen egy olyan törvény sem, amilyen értelemben törvényről beszélünk a fizikában... Ez nem tudomány, csak reménye a tudománynak. Az anyag össze van gyűjtve. De jelenleg a lélektan azon a fokon van, mint volt a fizika Galilei előtt, a mozgás törvényének felfedezése előtt, vagy a kémiai Lavoisier előtt, mielőtt az anyag megmaradásának törvénye felfedeztetett... A legbölcsebb, amit ma tehetünk, és amivel a lélektan Galileinek előjövetelét előmozdítjuk, ha belátjuk, milyen mélységes a sötétség, amelyben tapogatódzunk és ha sohasem eresztjük szem elől, hogy azok a természettudományi feltevések, amelyek kiindulási pontunkat képezték, ideiglenes és revíziót igénylő tételek..."