Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 17. szám · / · Salgó Ernő: A történelem problémája

Salgó Ernő: A történelem problémája
II.

A fegyverek élesek és a támadás ugyancsak energikus. És mindenesetre súlyosabb is, semhogy egy pár névvel és egy pár kibúvó kifogással el lehetne intézni. Mert hiába hivatkoznánk e kritikával szemben Mommsenre és Guizotra, Thierry Ágostonra és Macaulayra, vagy a történetírás akármelyik klasszikusára: Nordau készen volna a válasszal, mely megadhatna minden elismerést ez íróknak, anélkül, hogy ezzel egyszersmind bármit is engedne álláspontjából. Kitűnő tudósok, ragyogó előadók - mondaná -, de ez nem változtat azon, hogy amit tudnak: értéktelen és amit előadnak: nem tudomány. Műveik csak mellettük szólnak; de nem egyszersmind az ismeretág mellett is, melynek szolgálatában dolgoztak. írói képességekről és elmebeli kiválóságokról tanúskodnak; de mindebből még csöppet se következik, hogy tudományt tanítanak. Az alkimisták között is volt igen sok zseniális elme, de azért mondhatjuk-e, hogy az alkímia tudomány? Más szóval: a történetírók megítélésénél tegyünk különbséget a munkák szerzői és munkásságuk eredménye között. Ha van mit dicsérnünk: az az írók érdeme és nem terjed ki szükségképpen a tárgy elismerésére is. Holott a tudományban éppen megfordítva történik. Itt nem a tudós személyes tulajdonságai adnak jelentőséget a műnek, hanem a tárgyi érték fedezi, igazolja vagy teszi éppen jelentékennyé a kutatót.

Hasonlóképpen: keveset, vagy mit se érünk el Nordau érvelésével szemben, ha ahhoz folyamodunk, hogy mikor a történelemről beszél, folyton az egyetemes történelmet, az emberiség úgynevezett világtörténelmét érti. Hiába mondanók, hogy van más történelem is -, egyes népek vagy meghatározott korszakok története; a kifogások, melyeket Nordau támaszt, a részre épp úgy alkalmazhatók, mint az egészre. A teljesség szempontjából a történetírás eszközei bármely korszakkal szemben ugyanúgy elégtelenek, mint a korszakok összességével szemben -, a feldolgozás egyforma kimeríthetetlenségbe ütközik; ami pedig a közreható tényezőket illeti: erre nézve meg éppen nincs különbség kicsi és nagy között -, az esemény, a történelem anyaga egyaránt mindenféle kozmikus és emberi folyamatok eredménye, akár valamely egyes népről, kiszakított korszakról, akár pedig az egész emberiségről van szó. Egyetemes történelem-e tehát, vagy részlet-történelem -, mindegy! Nordau álláspontja itt megvíhatatlan.

Azonban vajon csak a történetírásra érvényes-e mindez? És ha a történelem nem tudomány, mi hát a tudomány? Melyek a jellemző tulajdonságai? Nordau két helyen szól erről. Először akkor, mikor különbséget tesz leíró és megmagyarázó tudományok között. Közbeszédben igen használatos megkülönböztetés és bizonyára Nordau részéről se más, mint a köznyelvnek tett engedmény. Lehetetlen, hogy az oly éles és tájékozott elme, mint az övé, át ne látná, hogy amíg egyrészt a leírás maga a megértetés, másrészt végeredményben még a legszigorúbban kísérleti - tehát a legmegmagyarázóbb - tudomány: a mechanika se törekszik másra, mint a mozgási jelenségek minél pontosabb leírására. Amit a fizika törvénynek nevez, nem más, és nem is akar más lenni, mint egy-egy egzakt leírás. Sőt igazában körülírás. Ezzel a ponttal tehát nincs mit kezdenünk. Fontosabb azonban, amit Nordau másutt mond, amikor is így állapítja meg a tudomány kritériumát: "Az igazi tudománynak ismertető jele, hogy előre meg tudja mondani: adott körülmények között mi fog bekövetkezni." Tehát a kiszámítás, az előrelátás, a biztosan bevágó jóslás. Ez a főérv és ezzel szembesítve úgy látszik, hogy e történelem csakugyan elbukik a tudomány rangjáért való pályázatban. Holott pedig éppen ez az a pont, ahol Nordau érvelése kifordul sarkaiból.

Mert először is valami kis meghamisítással dolgozik. Az a jelentés, melyet Nordau az előrelátásnak tulajdonít, nem egyezik azzal az értelemmel, mely a tudományos vizsgálódás megítélésében szavazati jogot juttat neki. A tudomány az ismeretnek, vagy - mondjuk - a biztos ismeretnek összefoglalása; az előrelátás azonban részint az evidenciának, részint az alkalmazásnak a kérdése. Kettős értelmű kifejezés, vagy inkább: van egy szűkebb és van egy tágabb értelme. Egyfelől egy fajtája az ellenőrzésnek, a bizonyításnak; másfelől eredménye, felhasználása, értékesítése az ismeretnek. A tudomány voltaképpen csak amabban az értelemben számol vele, bizonyítási eljárásnak ismeri, amely, mint ilyen: rangra nézve a legelső, de nem az egyetlen; Nordau az utóbbi értelemben használja, a gyakorlati értékesítés szempontjából nézi és ami legfeljebb a bizonyosság ismérve: azt a hasznosítás elvével azonosítja. A fizikusnak az előrelátás nem több és nem kevesebb, mint az ismeretnek tételes összehangolása a gyökeres törvénnyel, hogy hasonló előzményeknek hasonló körülmények között hasonló következmények felelnek meg; Nordau felfogásában az előrelótásnak más a jelentése, olyan bírálata az ismeretnek, mely a praktikus felhasználhatás lehetősége, a következményes siker foka szerint mérlegel. Ez magyarázza, hogy Nordau nem azt kérdi a történetírástól, hogy igazat mond-e, hanem hogy meg tudja-e mondani: a meglevő dolgoknak mi fog helyökbe lépni? Az evidencia kérdése ez? Bizonyára nem, hanem a gyakorlati értékesítésé. E kettőnek az összetévesztésével Nordau egyrészt olyan követelés elé állítja a történetírást, mely alapjában idegen tőle, másrészt pedig olyan megokolással veti ki a történelmet a tudományok sorából, mely nem az ismeretre, hanem a hasznosításra vonatkozik. Világos, hogy Nordau visszaél az előrelátás kettős értelmével és hamis címen ítél.

Azonban még ebben az értelemben is a következtetés, melyet levon, legalább is elhamarkodott. A mintául vett természettudomány és a történelem között még a gyakorlatra alkalmazható megállapítások tekintetében se oly sarkalatos a különbség, mint ahogy Nordau hirdeti. A valóság az, hogy a fizikus, aki ki tudja számítani a munkát, melyre bizonyos körülmények között valamely erő átváltoztatható, vagy a kémikus, aki előre megmondja, hogy különböző elemek miként vegyülnek és meghatározott viszonyok esetén miként viselkednek: szerencsésebb helyzetben van, mint a történetíró; de nem véges-végig és nem összemérhetetlenül. Bizonyos ponton a természettudós előrelátása is megszűnik és viszont bizonyos határokon belől a történetíróé is elkezdődik. Legáltalánosabban formulázva mindkettőjüknek egyenleteket kell megfejteniök és ebben az a döntő, hogy hány ismeretlenűek ez egyenletek. A fizikusnak, ha előrelátásról van szó, rengetegül több a sikere, mint a történetírónak, mert amazt segíti, hogy feladatának minden bonyodalmassága mellett is oly egyenletekkel foglalkozik, melyekben kevesebb az ismeretlen tényező, míg emezt hátráltatja, hogy ha még oly köznapiaknak látszanak is a problémái, valójában át vannak szőve a rejtelem szálaival; de amiként a fizikális világban is vannak oly folyamatok, melyek összetettebbek, semhogy a gyakorlati számvetés körébe tartoznának: - a történelemben is vannak redukciók, melyek előrelátásra képesítenek. A fizikai megismerés bizonyára sokkal tökéletesebb, mint a történelmi; de épp úgy nem mindenkor győzedelmeskedő, mint ahogy a történelem nem mindenkor tehetetlen. Úgy az egyiknél, minta másiknál a tökéletes előrelátás ahhoz a tökéletes ismerethez van kötve, melyről Du Bois-Reymond beszélt, mikor elegendőnek deklarált egyetlen pillanatot, melyben a Laplace-i elme áttekintheti az összes atomok elhelyezkedését, hogy ebből kiszámítsa az egész múltat és az egész jövőt, az események mindenféle volt és elkövetkezendő rendjét; de addig, amíg ez a pillanat el nem érkezik, illik mértékei tartanunk a természettudományi előrelátás felbecsülésében és a történelminek lebecsülésében. Alapjában mindkettő azonos akadályokkal küzd és csak a megoldás nehézsége más; egyébként azonban a különbség - ha még oly nagy is - nem lényegbeli, hanem fokozati és ha az egyik - tudomány, a másik is az. Ugyanúgy, mint ahogy a millió is pénz, meg a száz korona is pénz, aminek példája a sajátképeni természettudományokra meg a történelemre alkalmazva annál találóbb, mert vannak dolgok, melyek egy millióért se szerezhetők meg és vannak, amelyekre száz korona is elég. A történetíró nem tanít meg olyan jóslásokra, hogy a kormány meddig marad kormányon, vagy hogy a pártok küzdelmét mikor és miféle fegyverszünetek fogják megszakítani; de eltekintve attól, hogy ezt nem is kötelessége megmondani: a szociológia számára jórészt a történelem szállítja azokat a törvényeket, melyek a nagy összefüggések felismerésén alapulva lehetővé teszik, hogy meglebbentsük egy-egy csücskét a jövő alakulásokat elfedező kárpitnak. Carlyle profétája, bár visszafelé néz, valamelyest előre is lát.