Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 16. szám · / · Ignotus: Jegyzetek

Ignotus: Jegyzetek
Mlle. Beulemans

"A helyes kis brüsszeli leány neve (referálja a Budapesti Hírlapban Sebestyén Károly kollegánk) a párisi Renaissance-színház és az Illustration jóvoltából elindult világútjára. Vérmes, piros képű, kérges kezű, dolgos voltukra, szerzeményükre büszke belgák, ha van némi irodalmi műveltségük, szentül bíznak benne, hogy Mlle. Beulemans nemsokára ugyanazt fogja jelenteni, mint néhány évtizeddel ezelőtt Mme Bovary, új korszak kezdetét a franciák, tehát a világ literatúrájában..."

Sebestyén Károly kollegánk nem vérmes, nem piros képű, nem belga, de viszont van irodalmi műveltsége. Mindazonáltal ő még tovább megy, mint az ő szupponált belgái, mert míg ezek megelégednének azzal, hogy e Le mariage de Mlle. Beulemans című háromfelvonásos brüsszeli bohózatocska éppen csak Flaubert-ra emlékeztesse őket: ő a brüsszeli kis serfőzőlány férjhezmenetelét tárgyaló mókácskán megérzi "azt az újat, melynak el kell következnie, ami mégsem egészen új; ezt a valamit, ami egyszerű, ép, tiszta és becsületes". Amit hogy egy kis nép hoz, "amely duzzadó erővel, önérzettel, akarattal, becsvággyal indult meg az élet nagy tengerére, azon nincs mit csodálkoznunk. A megriasztott, hatalmából kivetett kis német nép szülte Goethét. Az ínséges, kopár, terméketlen Norvégia adta Ibsent. Katona egy sötétségben tévelygő, Madách egy rabságban sínylődő Magyarország ágyékából sarjadt. S a világ legnagyobb, legteljesebb és legragyogóbb igazsága - egy jászolban született."

Félek, hogy nem vagyok oly hívő keresztény, mint Sebestyén kollégánk, de azért libabőrzik a hátam, mikor Frantz Fonson brüsszeli vállalkozó és színi direktor és Fernand Wicheler, ugyancsak brüsszeli újságkrónikás urakat Goethén, Ibsenen és Madáchon fölfelé egyenesen Jézus Krisztushoz hasonlítja. Nem szólok arról, hogy mekkora tévedés "a világ legnagyobb, legteljesebb és legragyogóbb igazságát", vagyis a keresztény hitet olybá venni, mintha valóban jászolban született volna. E tévedést maga Sebestyén Károly kollegánk oszlatta el az Esszénusokról írt érdekes tanulmányában, melyben meggyőzően mutatta ki, mennyire nem egy nap alatt lett s nem Jézus Krisztussal kezdődik a keresztény világfelfogás, s minő ősi származású s kifinomodott virága a legdifferenciáltabb s legmagasabb rendű zsidó szektáriusságnak. De megvallom, hogy nekem a Mlle. Beulemans olvastára inkább Blumenthal és Kadelburg jutott eszembe, mint Ibsen és Jézus Krisztus. Vagy, mondjuk, a kedves berlini L'Arronge az aranyos bécsi Nestroy, az egészséges párisi Augier - s ezzel már nagy, talán túlságos nagy szavakat s neveket mondtam egy egészséges és igénytelen bohózathoz képest, melyben az van megírva, s egy pár jól megcsinált figurával megcsinálva, hogy egy brüsszeli serfőző polgár okos leánya, Suzanne, hogy szerzi meg férjül a Párisból irodájukba vetődött csinos és kedves Albertet a neki szánt otromba brüsszeli legény, Séraphin helyett. Ez a história régi, a figurái is régiek, a megcsinálása is a régi kipróbált, s az egészben az az újság, hogy az az otrombább vidék, ahová a kifinomodott és választékos beszédű párisi fiatal ember korpa közé lekerül, ezúttal nem Lyon vagy Bordeaux, hanem Brüsszel, tehát a fiú nemcsak mint fővárosi gyűlöletes a vidékiek előtt, hanem mint fransquillon is a brüsszeliek előtt. Ennyi az egész, s aki már látott (s ki nem látott!) bécsi vígjátékot, melyben berlini ember kerül bécs-külvárosi környezetbe, az nemcsak hogy Flaubert-ra, Goethére és Jézus Krisztusra nem gondol, de a kollegiális kedveskedés s a jobb ötlet híján való hódolás értéktelenségére szállítja le az Illustration fedőlapjának szokott agyondicsérő ismertetésének abbeli merész állítását, melyet Sebestyénnek kár volt szó szerint vennie: hogy ezzel a jóízű kis semmivel kezdődnék a belga színműirodalom, mivel, úgymond a szakmányba dicsérő M. Gaston Sorbets, a belga írók eddig francia darabokat írtak.

Nem kezdődik, s a neorealizmus sem kezdődik vele, mint Sebestyén hiszi, visszahatásul az évtizedek óta uralmon lévő neoromanticizmus ellen. Ha a Mlle. Beulemans története olyan jelentékeny volna, mint amily jelentéktelen, s például volna olyan jelentékeny, mint a Don Quijote s a Bourgeois Gentilhomme, akkor talán visszahatás volna az ellen a Maeterlinck ellen, akinek rovására magasztalja Sebestyén Fonson és Wicheler urakat. S még ekkor sem deszavuálná a Maeterlinck költészetét - mint ahogy, hogy én is megmaradjak a jézus-krisztusi méreteknél, Petőfi és Arany János sem deszavuálta Vörösmartyt és Berzsenyit. Egyáltalában, ha még oly hívő keresztény is az ember: irodalmiakban ne keressen egyedül idvezítőséget.Tegyük fel, hogy Fonson és Wicheler urak halhatatlanul írták meg a brüsszeli serfőzőket s a párisi kereskedősegédeket - vajon csakis serfőzők és párizsi kereskedősegédek vannak a világon? Tegyük fel, hogy a Jonson s a Wicheler urak darabja az egészséges kispolgáriságnak remekműve - vajon csakis egészség, csakis kispolgáriság van a világon? Vajon az embereket, még a belgákat is, csakis a kérges kéz, csakis a dolgosság, csakis a szerzeményük foglalkoztatja, s nincsenek-e elborulásaik, nincsenek-e sejtelmeik és rejtelmeik, nincsenek-e összefüggéseik a mindenséggel s rémületeik a végtelenséggel szemben? S rátérve a művészetre: vajon Goethe, Ibsen, Katona, Madách és Jézus Krisztus deszavuálva vannak-e, mert isten bizony nem azon módon épek, egyszerűek, tiszták és becsületesek, mint akár Fonson úr, akár Wicheler úr, s ha belga fiukat keresünk, akikben nékik kedvük tellenék: minden fogadást állok, hogy inkább vállalnák akár Maeterlincket, akár Rodenbachot, akár Verhaerent, mint Frantz Fonson urat vagy Fernand Wicheler urat.

S nemcsak költőnek, de belgának, nemzeti belgának is. Ha a kedves Mlle. Beulemans-darabban mégúgy böfög is az egészséges brüsszeliség: szakasztott azonmód böfög, mint akármelyik bécsi, berlini vagy párisi kispolgári darabban. Tudvalévő, hogy az ilyen darabokat nemcsak fordítani szokás idegen színpadok számára, hanem nacionalizálni is, s ezt lehet, mert lehetséges, s biztos vagyok benne, hogy Buchbinder Bernát úr, ha él még, huszonnégy óra alatt olyan bécsi darabot csinálna, pusztán a neveknek s jelentéktelen külsőségeknek bécsiesítésével, a Fonson és Wicheler darabjából, hogy csodájára járna mind a tizenkilenc bécsi külvárosi kerület. Ellenben nem hiszem, hogy akár Maeterlinckot, akár Rodenbachot, akár Huysmansot, akár Verhaerent a legkérgesebb kezű belga is, ha van némi irodalmi műveltsége, franciának érezné, noha tökéletesen francia nyelven íródtak. Germán költészet ez - nem érdeméül mondom, csak megállapításul - melynek rokonsága után nem a francia irodalomban kell kereskedni, hanem a germán, kivált a skandináv költészetben, nem feledkezve meg a Hamburg vidéki Theodor Stromról s a holland Louis Couperusról sem. Ezt, ha a Fonson és Wicheler urak darabját nem az Illustration beállításában olvassa, okvetlen meg kellett volna éreznie a Peer Gynt magyar fordítójának.

Nem mondom, hogy a brüsszeli serfőzőknek, még ha van is némi irodalmi műveltségük, nincs joguk jobban mulatni a Mlle. Beulemans történetén, mint a Pelleas et Mélisande-on. De a művészet nemcsak mulatság dolga s nem csakis serfőzőké. Övék is, de nem monopóliumuk. Ha az volna, akkor sem a német nép nem szülte volna Goethét, sem Magyarország ágyékából nem sarjadt volna Madách, s a világ legnagyobb, legteljesebb és legragyogóbb igazsága nem a jó szív volna, hanem a jó vese.