Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 16. szám · / · Hatvany Lajos: Az úri hölgyhöz

Hatvany Lajos: Az úri hölgyhöz
4.

Az utolsó vád. Az új írók kegyeletlenek, szakítanak a hagyományokkal. Minden eredeti, alkotó munkának van valami kegyeletlen színezete. De nemcsak színezete, hanem valósága is. Sőt ez a kegyeletlenség, bizonyos fokig az újítás föltétele. Mi lett volna a nyelvújításból e szükséges kegyeletlenség nélkül, ha Kazinczyék törődnek a maradiak visszahúzó szavával?

Minden tettel és élettel járó igazságtalanság, különösen a művész eredeti munkájában kihívó formát ölt. Pláne, ha a művész, hosszas epigon korszak után lép föl, amely a közönséget ellustította. S ez a mai. írók esete.

Mégis azt merem állítani, hogy a múlt század közepén élt nagyok csak most kezdenek elevenül hatni. Mert a nagy író, ki mint kortárs, energiák fölszabadítója, lelkek magukra eszméltetője, valóságos megváltó - ugyanaz a nagy író, mint közvetlen előd, épp hatalmánál fogva, erők lekötője, utak elállója. Az ő életétől nem látni az utána következő kor életét, eszméitől a koreszméket. A mi kis országunkat három nagy lángész rohanta meg s így nem csoda, hogy teljes hatvan évig, még tehetséges íróink egyénisége és mondanivalója közé is odasurrant a nagy előd és letiporta azt. Amikor hullámok verik a szirtes partot, minél magasabbra csapott föl az egyik, annál nagyobb erővel torlódik vissza és töri meg a másikat, mely a partnak sistergő, haragos taréjjal akart nekirontani. Csak minden harmadik vagy negyedik hullám ér el töretlen erővel a parthoz.

Az egyéniségek útja - talán nem is önérdemük miatt, inkább a szerencsés csillagzat folytán, mely alatt születtek - ismét szabad. Épp oly szabad, amilyen eltorlaszolt volt előttünk. A mai írók önmaguk és nemzetük előtt állnak közvetlenül; most csak az a kérdés, megérdemlik-e, tehetségükkel, rászolgálnak-e becsületességükkel erre a kivételes helyzetre? A jelek arra vallanak, hogy igen.

És ezt a szabadságot, mely korunk íróinak fejlődési lehetőségeit az aranykor íróéival egy szintre emeli - ezt a szabadságot hívják a hagyományok szolgai követői hagyományokkal való szakításnak.

Vajon örökké utánzók, magukra nem eszméltek hona legyen ez ország? E sorok írója, ki a mai írók magánéletét, kedvteléseit és olvasmányait ismeri - tudja igen jól, hogy a magyar múlt nagyjainak kultusza nem veszett ki sehol. Igaz, hogy se Arany, se Petőfi, se Jókai tudatos hatása meg nem érzik többé, hogy didaktikus prózánk nem elégszik meg Gyulai eszközeivel -, de ebből nem következik, hogy az elődök munkáját elvető hetykeség és műveletlenség kora derült föl, illetve borult ránk. A jövő irodalomtörténésze fogja megállapítani a lappangó folytonosságot - íróinkban a régi nagy írók vívmányainak felhasználását.

És most ki is mondtuk a döntő szót. Az előttünk járt epigonirodalom legtehetségesebbjei is, az aranykor mintaképe szerint igazodtak és annak eszközeit használták föl. Ady ellenben csak virtualiter tételezi föl az előtte járt Petőfit, Babits Aranyt, Móricz és Molnár s mind a novellistáink, Jókait és Mikszáthot, Ignotus Gyulait - mert a maiak élnek ugyan öntudatlanul - a régi írók vívmányaival, de eszközeiket tudatosan sohse használják. Ennyi különbség épp elég, hogy epigonokat eredeti tehetségektől elválasszon.