Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 16. szám · / · Tóth Vanda: Az üvegfal

Tóth Vanda: Az üvegfal
I.

A szobában zsibongott a vidám fiatalság. A lányok a sarkokban ültek a fiatalembereikkel, óvatosan, de azért nem kevésbé számítón kacérkodva velük. Mária belesimúlt a sárga selyemszékbe és szórakozottan felelgetett az övé beszédére... az ember mégsem ülhet itt egyedül, és szinte maguktól jönnek a megszokott visszavágások, ügyes frázisocskák.

Egy jelentéktelen arcú ifjú verte a zongorát általános figyelmetlenség közt. A zsivajból mégis ki-kihangzott egy frázis tisztán és jól, a soha el nem rontható, ki nem kacagható örökszépnek szuggesztív erejével.

Heil unser Held Tristan.
 

A kicsit érdes utolsó hangnál a fiú lekapta kezét, elröstellkedve, hogy nekifelejtkezve magának játszik a közönyös zűrzavar közt. De Mária felkelt volt és önkéntelen figyelemmel támaszkodott a zongorának. A fiú egy percre magán érezte a várakozó tekintetet. A sors mostohán bánt vele; talán még sohasem nézett rá szép leány, éhesen fogta fel és valami hálás érzésben, hogy senki ő nála jobban nem tudja a becsét, nekimelegedve játszott tovább titkos hódolattal és igazabban mint máskor, a második felvonás nagy kettesét, két szerelmes titokzatos, halk beszédét, édes sejtelmeit, fájó valóságát, az egész hatalmas emelkedést, ami elfogja az ember lélegzetét, hogy érezze, csak egy kicsit tovább és valami fájón fog mega adni itt belül és mindennek vége...

Mária félig lebocsátott szempillákkal élvezte tiszta, megértő és különböztető gyönyörűséggel a nem éppen kifogástalan tolmácsoláson is át, mint mikor egy pillantás is elég a már elolvasott lapra, tartalmát újra magunkévá tenni. Végig a csodálatos misztériumot, mit egymaga hallott az egész szobában. A gavallérja várt egy ideig, aztán sértődötten elvonult; a terem ürülni kezdett, mindenki a vacsorához sietett.

Egy angolosan sima képű fiatal férfi jött érte.

"Az istenért Mária, mindenütt keresem", mondta szinte aggódva. Mária mosolyogva fogadta el a karját. Az ajtóban megálltak és végignéztek a helyezkedő csoportokon. A világosruhás lányok innen, kicsit felülről úgy festettek, mint egy tarka jácintágy... aztán széjjelkerültek, hogy a fekete frakkokkal vegyesen a kis asztalokhoz telepedjenek.

"Hova parancsol?" kérdezte András.

"Mindegy... azaz nézze, menjünk a kis Mecséry lány asztalához."

"De mi köze magának a kis púposhoz?" kérdezte András értelmetlenül.

"Szegényke olyan nehezen kap asztaltársat. Aztán meg nem is púpos".

"Kérem" mondta András kicsit aláhúzott hódolattal. Mária úgynevezett szeszélyei ellen pillanatra sem lázadt fel. Neki mindég és feltétlenül helyes volt, amit tett és melléje állott mindég, ha szüksége lehetett valamiben az ő kedvelt és kifogástalan egyéniségére. Közömbös munka és fényes, bár alapjában egyforma szórakozásokból összetett életében a szép lánynak mégis oly megkülönböztetett helye volt, hogy miatta eszébe se jutott élni a saját feltűnően csinos külseje adta előnyökkel. A sok ember közti, jól megszabott érintkezésük, még inkább a leány maga, szoros korlátokba szorították viszonyukat, ő pedig a világért sem tett volna erőfeszítést, hogy megváltoztassa. Természetesen akármikor elvette volna, de talán nem is lett volna olyan nagyon boldog, ha elérheti. Normális gondolkodásmódú, egészséges fiatalember létére határozottan kevéssé kívánta a lányt s nem képzelte el a dolognak valami folytatását. Szerelmes volt oly érzéssel, hogy mindig az lesz, s hogy az jól fog neki esni, akármi történik, és életében mindig volt egy csomó szokás vagy tett ő érette... Mária önzőn talán nem is tudott volna ellenni nélküle; szüksége volt rá, hogy tudja: akkor változtathat életén általa, amikor akar; és szüksége volt rá általa érezni, hogy nő. Jólesett látni, hogy olyan könnyen megőrzi magának a szép fiú hűségét. Mosolyogva ült le vele a "kis púpos" asztalához.

Atády Péter a falhoz támaszkodva, szinte helyet keresett. Tetszett neki, hogy ez a szép leány milyen nyugodtan ül egy üres asztalhoz. Feléje tartott... "Megengedi?"

Mária bólintott. Mégis eléggé asszony volt, hogy mulattassa, hogy a férfiak utána mennek, ha rájuk sem ügyel; hisz Atádyt is csak felületesen ismerte. Kicsit feléje fordult; az meg hozzáértő gyöngédséggel figyelte a lány külső befejezettségét, azt az igazán nőies kedves elmélyedést, mely külsőségekből is fontosat és szépet csinál. Tetszett neki, hogy nem látszik meg rajta a meglettebb lányok szokott idegessége, kapkodás; sem az a bizonyos pedantéria, amit férjhez nem ment nőknek valami önkéntesen vállalt feladat kölcsönöz. Így ritka volt és szép...

A vacsora zajos és fényes volt, Atády tréfálva töltött a lányoknak pezsgőt. Mária nem nyúlt hozzá soha; aggódva pillantott a "kis púposra", kinek vérszegény, hegyes arcocskája már egészen kipirult.

András jónevelésűen foglalkozott vele, egy ilyen csinos asztalszomszéd szokatlan lehetett neki... igazán megváltozott volna a kifejezése?

Idegesen nyúlt a pohár után; a szeme fátyolos lett és olyan hangosan susogott Andrásnak, hogy muszáj volt meghallani.

"Miért nem nézett maga soha rám?... más sem, azt hiszik nekem nem kell, mert ilyen vagyok... pedig szeretek... szeretem magát András... jöjjön..."

Mária felállt. A két férfi látta, hogy halálsápadt.

"Kis Margit", mondta, "gyere velem, szédülök..."

Margit zavarodott daccal nézett rá, de Mária megfogta a karját és magával vitte a támolygó lányt, A két férfi fedezni igyekezett a kivonulást s a garderobe ajtaja előtt megütődve és félig mosolyogva néztek össze. "Mi volt ez?" akarta az idősebb kérdezni... "A nők mégse érnek semmit", gondolta a fiatalabb, de hallgattak; konvencióból, csak a szemökben gyúlt ki valami bántó fény. Jóidő múlva kijött Mária, még mindig halványan és egy kicsit remegve.

"Margit rosszul érzi magát", mondta. "Már küldtem is az édesanyjáért és hazamentek."

Megakadt és Péter felé fordulva kicsit nehezen mondta:

"Nem hallottak semmit,... nem történt semmi... ugye?..." "Igen" mondták a férfiak egyszerre.

A szeme hirtelen tele lett könnyel. Atády a karját nyújtotta és bevezette a szalonba. Még kevesen voltak benn, leültek egy csendes sarokba, közel a tűzhöz, mely fantasztikus árnyék-virágokat dobált a falra. A leány kicsit elfordult és behunyta a szemét.

Maga is csodálta, hogy alig tud erőt venni egy érthetetlen felinduláson. Micsoda félelem fogta el, hogy megint egyszer meglátta azt az örökös hatalmat neme felett, a bárhogyan takargatott gyengeséget, azt a végzetet, aminek egyszer még ő is ki lehet téve. Hiába minden nevelés, konvenció, ez így van... pillanatnyi önfeledtség is talán elég ennek a kis leánynak megmutatni, amiről tán nem is tud... tönkretenni a valahogy összeigazgatott, szegény kis életét...

Valami nagy szánakozó keserűség fogta el. Felnézett és az idegen férfi komoly, szinte megértő tekintetével találkozott.

Mikor is látta ő ezt az embert? Százszor talán, évek közönyében... de most, egyszerre, valaki lett...

Kissé fáradtnak érezte magát... mint mikor akarunk valamit anélkül, hogy tudnánk, mi volt, de az erőfeszítést azért megtettük hiábavalón... Ebben a bágyadtságban üres és terhes lett volna egyedül lenni, jól esett, hogy ez az ember, hallgatva, itt van...