Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 12. szám · / · FIGYELŐ

KAFFKA MARGIT: ERDŐS RENÉE: AZ ARANYVEDER

Spontánnak, egyszikkel-termőnek, egyutúnak (ó, szívtől a tollhegyig) - szóval valami ősien primitív költésfajtának jegyzi a belvilágát ma is az iskola-esztétikai elintézés; holott a mai ember élvezetföltételei számára a hátmögötti tekintetek egész fegyvertárát szedte már magára, - a formai áttetszőség sima redőjű hóköntöse alá. Rafinálttá kellett válnia és körültekintővé, hogy úrrá lehessen a hatás véletenei fölött, amik kiszámíthatatlan szeszélyű kereszteződésbe jutnak a befogadó-ízlés százféle, idegen eredetű összetevőjével. Jó ízlés, szokás, morál, mérséklet, társaságos illem!... Minden évtizednek érzésdivatja van, uralkodó szele, mely felé hajladoznak a derékon töréstől félők. Ezerfelé-figyelő ravaszdi játék lett a szent együgyűségű, ősi dalköltés. A poétának hozzá kell stilizálnia életsorsát is a költészetéhez és magánviszonyaival igazolni versköteteit; meg kell konstruálnia élete regényét, - ama sorok-közötti költői művelt, mely könyvben a versek sorrendjét meghatározza és hézagaikat kitölti. Nem szabad a rászedettség bosszankodásával ábrándítania ki tisztelőit; de mégis jótékony félködben kell tartania magánélete ügyeit és szereplőit, mert ugye, megbocsáthatatlan volna például versbe foglalni egy olyan, - igen megrázó és sötét, - szerelmi dráma esetét, amelyről, s benne a költő szerepléséről már, mondjuk, napilapok hírrovata is tudomást vett. - Ó líra, - egy költői én teljes kibomlása, maga-kifordítása, áldozatkész és halálos-gőgösen alázatos kebelfeltárása, mely becsületkérdésnek érezze a megnyilatkozást szégyentelenül és teljesen, a mindent kimondást, sőt túlkiáltást; mert a túlzások vastag betűi rivallják a sokak számára termett, buzogányos, álmot felrázó nagyigéket. Ó, szunnyadó, pólyás életigazságok, alvó próféciák, miket a dalnok, - a vátesz talált meg először legbelsőbb magára eszmélései halk nádas taván; és dajkájuk, nevelőjük, énekes testvérük lett! Aki vátesz volt; ma misztériumjátékos, görögtüzvetítő, aki elhallgatásokkal is tud kifejezni, - bűvész és tömegpszihiáter, aki jól tudja, mit és mennyit szabad önmagából megmutatnia. De jaj annak, aki az ősi lantlélek gyermeki és nagy egyszerűségét, gőgjét, mértéktelenségét, alkuvásra, vagy a félig elmondás ingerlő amatőrfogásaira nem hajlandó voltát hozta magával. Keze a keblén és homloka a magasságok felé fordítva, - de hosszú tunikája sárral keverődik utána és kövek repkednek koszorús feje körül.

Ki tudna pontosan végére járni, mi hívott ki hangosabb és riadtabb esztétikus-vétókat egy időben az Erdős Renée költészete ellen; a köntöst mellen feltépő és kitáró kezek-é, vagy a hátraszegült fej gőgje? Hol a jogcím, - kérdezték, - e csókokról csattogó költészetben a prófétanői, ószövetségi pátoszú hanghoz: "Jöttem hozzátok!"... Holott, egyszerűen szólva, mindahhoz, amiről ő hajdanta dalolt, sokkal bensőbb köze van szegényke életünknek, mint például sajátos ízű mivelődéséhez a nemzetnek, ahová tartozunk. Holott a "Kevesebb hitványság és több szépség az ölelés körül!" jeligéjű harc semmit sem komolytalanabb a legszebb kultúrforradalomnál. Holott aki megleli önmagát és kifejezi viszonyát a szerelem helyzeteivel szemben, nyújtott legalább olyan érdekeset, mint aki fajával szemben fejezi ki önmagát és például fajából-kinőttségére lel új, teli, szabadító formákat. - A költőt az örök irritáltság kagylótragikuma avatja fel; azért a betegek állandó maganézelődése jár vele. De magahit, fontosságérzés, kijelentésszerűség és prófétagőg nélkül honnét is venné az önigazolást, hogy mindig önmagáról beszéljen, mások helyett, sokakat kifejezőn éljen és szóljon. "Jöttem hozzátok!"...

Sokak helyett, - sokak által együttérezhetőn, - tán ez az a terület, ahol bizonyosfajta lírai lélek önmagához méltán kerülheti meg a tartózkodásba dresszírozott mai olvasó-lélek ijedt gáncsvetéseit. Vannak versek, melyekhez nem férhet szó, melyek felülkerülnek a szaglóérzék-finomságú esztétamérlegelésen, mert nagy egyhez kötöttségűk feloldódott, vérrel-aláfutottságuk leszaladt, letisztult bizonyos általánosításban; s a vers külön műtárggyá vált, ön maga-értékűvé, ahelyett, hogy a költő életfolyásának egy magyarázóadata, egy kinematográf-lemez töredéke lenne. Nekem legszebb Goethe líra a Mignon, mert ehhez nem kell ismernem a költő szerelmeit sorszám, rang és adat szerint; az epedése - minden epedés. Az alanyiságnak ezt a lehiggadását, megemberedését, - mint folyamatot mutatja az Erdös Renée költőpályája. A szerelemnek elébe menő asszony hangjától - az új életformát lelő ember szaváig, - az "Ó, hagyj fel édes..." kezdetű, nagyon szép verstől a "Notte mystica" című gyönyörű versig, - szép út, - és még nincsen vége.

Új életforma az ember számára. ki művésztudatossággal érzi önmagában teljesülni és rekonstruálja az emberiség egy régi, nagy, érdekes sorsfordulását. - Az ő kereszténnyé válása, - és az Aranyveder című verseskönyv; hogy melyik történt a másik kedvéért, melyik az okozat? Belegyőződött-é már e poétalélek is a mai költő kulisszarendezői kényszerűségébe, ha hatni akar? Mindegy. A katolicizmus szelleme tömjénez át az új verseken, ama Pál szerinti érett, alkalmazkodó, emberhez szabott és költői liturgiáé, mely éppen így kell, hogy hasson egészséges és utakat járt lelkekre; mint ahogy hatott legereje korában a szép, erős, próbált, pogány világszellemre, mely csak elkészült az élettel, testtel és gyönyörrel, de nem nyomorodott bele. A Verlaine beteg és perverzus, a Wilde úri és alakos katolicizmusa, - az Ady protestánsul igazlátó és könyörtelen Isten elé állása már megadott kincsei a költészetnek; jó, hogy az Erdös Renée theizmusa másféle és újféle; az emberről új tanúság. "Az élet forró, táncos dalait én miként zsoltárt énekeltem!" A Thaiszok térnek meg így, Isten dicsőségére ápolván testük szépségét a klastromban is és zsoltárt énekelve a cella kertre nyíló ablakában; majd virágok közt, aggodalmak és kisértés-rémek nélkül, mosolyogva haldokolnak. - Az ember szembekerül itt az ő külön Istenével, bizalmasává avatja és asszonyos, szép teatralitásban önmagát kreálván színházát játszik neki. Az Aranyveder Krisztusa személyes viszonyba lép a lélekkel, becézi és kíméli, - megkülönbözteti ha kell, mint az okos zárdafőnök a színésznőből lett novíciát. "Én vigyázok rád és nem engedem, hogy neked a vágy fájjon, - virág, tüzes virág, - hogy elhervadj a keresztfámon, - kehely, teli kehely - hogy a föld igya be borod." Bágyadt idegszálak finoman zendülnek össze a testben a jézusi kéz érintésére, - szinte szentágostoni, merészen lenge harmóniájává a szemlélődésnek. "Gondolatok, fehér sirályok, - én magam nem vagyok, csak lélek, - és halkan dalolom magam - felétek." - - És mindenütt milyen csattogón, frissen és telin az ó régi, üde formái, dús és harmatos színű képei, mint eső utáni tájak. "Csillogni oly kéken ki látta valaha - Silvé tavát!...

Erős, derék megmaradások, útahagyások és új útra lelések vigasztalóbbak, - ritkábbak is, - tüneményes kezdeteknél. Egy évtized van az Erdös Renée költői eljutásai mögött, s ez volt nálunk a nagy lírai átformálódás megáradt és megsűrűdött időszaka. Hat-nyolc éves, akkoron újnak és szépnek hatott verseket éreztünk harminc évesekké vénülni e rohamos előrejutásban, a della crusca érlelő és öregítő nap heve alatt. Az Aranyveder pedig íme, üdének és fiatalnak hat, meglep és megörvendeztet. Egyre többen érezzük úgy itthon, mintha tartoznánk neki valamivel, mintha kihagytuk volna valamiből és keressük meg rokonszenvezőn az ő alakját is a nagy lendülések mögött, - hatón és hatásokat befogadón, - de beletartozva a kórusba és teljesebbé téve azt.