Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 11. szám · / · FIGYELŐ · / · PETERDI ISTVÁN: PEKÁR GYULA: A KÖLCSÖNKÉRT KASTÉLY

BOROSS LÁSZLÓ: A JUDITHRÓL

- Holofernesz. - Volt egyszer egy kapitányom, testtel-lélekkel katonaember, a katonáskodás régi eszményeivel tele. Szeretett minden eszmét, amelynek szépsége dimenzió: a dicsőséget, a halhatatlanságot, a méltóságot, a félelmességet szerette: a "nagy" eszméket szerette. S volt elég akaratereje, kitartása, következetessége hozzá, hogy ezt a szerelmét természetébe olvassza, mint valami alaptulajdonságot viselje, igenis: viselje. Meglátszott minden mozdulatán és minden szavában csengett.

Mikor először láttuk, hallottuk kis katonanövendékek mi, rettenetesen imponált nekünk. Éreztük, hogy minden mozdulata szoborszerű, hogy minden szava Clio pennájába mondott. Hogy férfias, hogy önérzetes. Parancsait katonásan és ambiciózusan teljesítettük. Azt gondoltuk, hogy mi is ilyenek akarunk lenni.

De mikor már kissé ösmertük s esetleg bajunk is volt már vele s esetleg hallottunk tőle oly mondásokat is, melyek némileg sajátságosak, legalább is sajátságosak voltak s összeültünk nyugalmas esteleken s beszéltünk különböző tisztjeinkről s szó jött kapitányunkra is - ó! akkor nagyon megváltozott a helyzet. Mondjuk: egyszer, ilyenkor, valaki róla lelkesülten akar beszélni. Már nyelvén a szó. De hirtelen észreveszi, hogy tízen-tizenöten ülnek itt együtt, tárgyilagos, fölényes megfigyelők mind, akik egy csomó tisztet kifiguráztak már - s ajkán akad a szó. Érzi, hogy amit elkövetni akart, most gyerekesnek, nevetségesnek látszana. Érzi, hogy hogy lehetne most neki esni a kapitánynak, hogy hogy lehetne most összetörni azt az ezer szobrot, amit ő napjában súlyos, masszív mozdulatokkal a levegőbe nyom, hogy talán sajátságos, nagyon sajátságos. komikus néha a kapitány. De hiába hallgat, a kapitány neve máris szóban forog. Egy kíméletlen humorista már is végez vele. A többiek nevetnek, de nem is hisznek még neki és benne sincs hit. De máskor megnézik a kapitányt ebből a szempontból is. S a humorista is felfedezi, hogy voltaképpen igaza volt és senki se meri ezentúl komolyan venni a kapitányt.

Egyszer azonban kivonulunk. Civilisták, idegenek elé. Mondjuk: vannak köztük ismerősök is. És előttünk lépked, vagy lovagol a kapitány. Gálában, kivont karddal, méltósággal, férfiasan, szépen. Vezényel, majd a haptákos front előtt beszél is; mondjuk: a király neve napja van. S ismét a végtelen dimenziókba gördülnek impozáns szavai. S mi érezzük, hogy ez mily nagy dolog a civilistáknak, ösmerőseinknek, érezzük, hogy ez egyáltalán nagy dolog s a kapitányunkra titokban büszkék vagyunk megint. S akit megszólít, annak még a haptákkötelességen túl is kidülled a melle.

Igen, - a keret teszi. Magában véve, absztrahálva, komikus ez az önérzet, ez a fellengzés, ez a korai beilleszkedés a maradandóság formáiba. És a szobában, hidegen, cinikusan tárgyalva is komikus mindez. De a frontban, haptákszemek előtt - az más. Ránk ijesztve, hatalmi aktust teljesítve - az más. A század élén belenő azokba a dimenziókba, amelyekre mindig és mindenütt utal. Hát még egy hadsereg élén, despotai teljhatalommal, a jó katona s fegyelmezett hadserege győzelmei után s a győzelmek büszke emlékezetében.

Eljutottunk Holoferneszig. Holofernesz nagyszerű és nem komikus, mert a keretek egyenrangúak vele. igazolják a keretek s merészebb lehet, túlnőhet magán. Ha maga fölött elmélkedni akar, sátrából kilép s alantasai előtt beszélni kezd, fényes, nagyszerű szavakat mondani, amiket meg nem értenek azok, de amikhez mégis szükségesek ők - a keret, ismét a keret. Hatalmát beszéd közben látnia kell s kifelé kell szerepelnie, nőnie - az egyedüllét, a magábatérés szkeptikussá, riadttá, bomlottá teheti s összetörheti szobrait. Igenis: Holofernesz csak alattvalói előtt monologizál s felfrissítésül közbe-közbe halálra ítél valakit. Holofernesz sohse lép ki abból a keretből, mely éppen oly eleme történelmiségének, mint tulajdonságai. És ezért se nem borzasztó, se nem komikus.

A színházban persze, ha Paul Wegener bármily csalhatatlanul is játssza, bizonyos jóindulatra szüksége van. De ennyi jóindulat a színházi élvezet alapfeltétele, a hit ennyi jóindulata nélkül nem is lehetne színház. Csak azokban nincs meg, akik nem élvezni és nem mulatni, hanem presziőzködni mennek oda. Azoknak hiábavaló játszani.

Judith. - Az egyéni exaltáció oly messze esik tőlem, hogy szemüveget kell vennem... Így talán láthatom, azt hiszem latom Judithot.

Judith beteg. Erre Hebbel szavakkal figyelmeztetett, elmesélvén Manassze rejtelmes történetét. Judith gondolkozása beteg. Judith exaltált asszony, nem is asszony, hanem virulása delén leány. Titkokat akarna lerázni magáról: meg nem fejtett, borzasztó emlékeit. Valami másnak, nagyobbszerűnek kellene vele történnie. Férfi vágy, népe szenvedésének látása, biblikus hiterő - ezek csak komponensek benne s összezavarodnak benne a vezérmotívummal; összezavarodnak, hisz Judith nem tud magának magáról számot adni. Az Ephraim esete is közrejátszik, de csak felületesen, hogy a belső átmenetet színpadi kifejezésre juttassa - s a rezultáns: Judith elindul szüzessége árán megölni Holoferneszt. Holoferneszt kívülről látja, vágya szerint látja, impozáns, diadalmas, tökéletes férfit lát benne, szerelemre valónak látja, s Judith exaltált: ez is belezavarodik a többi motívum közé. Odaadja magát Holofernesznek - az őt hajtó erők egy része felszabadul. De zavarosan még mindig működnek a többiek, valamit kell még tennie Holoferneszen, bomlottan kapkod ide-oda s az az emlék is él benne, hogy meg akarja ölni Holoferneszt. S megöli, nem szükségszerűen, nem, hanem részegségben, zavarában, véletlenül. S aztán nem is tudja, hogy miért ölte meg. Kérdezik. S a kérdésre megriad, kapkodja a szavakat s asszonyos leleményességgel, asszonyos hiszékenységgel, asszonyos tájékozatlansággal a frázisok között, mond valamit, ami éppen az eszébe jut s amit máris maga is elhisz. Megöltem, mert megbecstelenített. De aztán feleszmél. Hisz másért jött ide. Izrael, Bethulia... Megint teljes zavar. S még egy komponens dolgozik most elhatározásaiban: asszony, szenvedni akar, igazságtalanságot akar (exaltált asszony). Nem kell a dicsőség. S már csak a lomhán alvó, a lefejezett, vérbe fúlt, csúnya Holoferneszt látja, a gyűlölt, gonosztevő Holoferneszről hall s dolgozik benne, tájékozatlan asszonyfejében, a nagy helyzetekből sarjadzó frázistömeg is. "Nem akarok Holofernesznek fiat szülni" - mondja. Talán csak mondja, de itt legördül a függöny.

Bethulia népe. - Amennyire idegen tőlem az egyéni exaltáció, annyira tudok veleérezni a tömegexaltációval. Elemeiben s az elemek összetételében valami egészen, egészen más. Az egyén exaltációja megdöbbent, eltaszít, kínos, a tömeg exaltációja vonz, magával ragad, az exaltáció hedónikus elemeit szólaltatja meg bennem, az együvétartozás némileg diadalmas tudatát, l'exaltation pour l'exaltation és nem súlyos érzelmek felelősségtelen állapota s külsősége. Látok, hallok revoltáló tömeget s bizonyos gondtalan lelkesültséggel vegyülök közéje. S az iskola. A többi fiúk rajonganak valamiért s erős vágy fog el, hogy én is rajonghassak azért, mert jó együtt korlátot szakítani.

Bethulia népe megjelenik előttünk a város ostroma alatt s elénk tárja, közénk veti hangulathullámzásait, Mikor hangulatában fordulat készül, egyszerre előáll valaki s szót emel. Máshogy beszél, mint ahogy a tömeg érezni akar - elvész szava. Úgy beszél s hangok támadnak mellette, hangok, megint hangok, egyszerre zajos, kategorikus állásfoglalás, tombolás. Kitombolták magukat, tombolásuknak egy megdöbbentő következménye tárul szemük elé - csend. S most ismét beszélni kezd valaki, úgy mint az, aki hiába próbált beszélni előbb s hirtelen az ellenkező hangulatba csap a tömeg lármásan át. S így hullámzik többször többfelé. A kihallatszó felkiáltásokat könnyű betanítani (azért nagy és fáradtságos munka); ez, a csoportarrangement s a jelenetek pittoreszk kiaknázása rendezésművészet. Reinhardtnak egyik legtökéletesebb produkciója. Míg a könyvben a Judith III. felvonása meglehetősen unalmas s csak a nép egyes kiválasztott képviselői szerepelnek ott: a Reinhardt színpadán csak jeladók ezek a kiválasztottak, s a tömeg, Bethulia népe a hős, s a leghatásosabb, a legmegkapóbb ez a felvonás.

A történeti drámában elvesznek a jellemzés intimitásai és Judith története Reinhardtnál is háttérbe szorult. (Mostohája volt Dore kisasszony is.) Ami maradt: képzőművészeti, dekoratív dráma: festőiségek és jelenetek, szoborszerűségek és szobrok. Bethulia népe, Holofernesz-Wegener.