Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 11. szám · / · FIGYELŐ

ELEK ARTÚR: PIERRETTE FÁTYOLA
DOHNÁNYI ERNŐ ZENES NÉMAJÁTÉKA

A zene klasszikusai között nevelkedett Dohnányi Ernő: a klasszikus mesterek gondolatai kóvályogtak fejéhen, amikor a Zeneakadémiából kikerült és maga is gondolkozni kezdett a zene nyelvén. Még diák volt, amikor tanárai előadták a zongorahármasát és tíz esztendőnél nem régebb ideje, hogy a filharmonikusok bemutatták első szimfóniáját. Még akkor erősen megismerszett beszédén mestereinek szava járása, leginkább Brahmsnak morfondírozó nehézkessége. Tíz év előtt hallott dolgokra homályosan emlékszik az ember. De a fő-impressziók megmaradtak: meg a rövid, ki nem fejtett témák miatt rapszódikusoknak ható tételek emléke. Dallamoknak már akkor is bővében volt Dohnányi, de a dallamai csak ötletek voltak, elsercenő sziporkák, amikre az ember hiányosságot érzett és megcsalt: el nem oltott szomjúságot.

Régen volt. Azóta Dohnányiban éppen a téma-fejlesztés tehetsége izmosodott meg. A Suite-jében is láttuk ezt, az első színpadi művében, most még inkább. Ezt a művészetet a klasszikus mesterektől lehet megtanulni legjobban, az ő alkotó logikájuk és szerkesztő tehetségük példáin. Dohnányi megtanulta, s ez a kvalitása lényegesen megkülönbözteti a legmodernebbektől, akik aforisztikus beszédűek, akik zenei raccourcikkel dolgoznak, gyorsan támadó, csodás színekben fellobogó, hirtelen váltakozó ötletekkel, s akiknek nincsen érzékük a szervesség iránt. Ennyiben Dohnányi nem modern zenész: nem tud rendkívülit, egészen újnak hatót mondani. De nem is törekszik reá. Az ő zenéje nem cerebrális zene, nem akaratnyilvánulás, hanem egy dallal teli léleknek önkéntelensége.

Hogy a színpadra mi csábította öt, a tartózkodó és előkelő művészt, nem tudom. Arra nézve is tájékozatlan vagyok, hogy Schnitzler Artúr drámájának, a Beatrice fátyolá-nak megzenésítésére mi vonzotta; s hogy librettónak úgy választotta-e, vagy éppen csak elfogadta. Schnitzler drámája a reneszánsz korában játszik, s ha úgy tetszik, abba a korba belé is ülik. Némajátékká átalakított változatának színhelye és ideje ellenben a biedermeier kori Bécs, a nyárspolgárias jámbor alt-Wien, - s ebben a csöndesen és szelíden kérődző korban fölötte idegenül hatnak a kis dráma rémességei. Ha a zeneszerző követi a szövegíró példáját és nem törődik a korfestéssel, csak a cselekvénnyel, akkor nincsen ellentmondás a belső és külső történet között. De Dohnányinak nagyon fontos volt a korfestés. Ami zeneileg jellemző csak akadt a biedermeierségben, mind kivonta belőle, megszólaltatta az öreg Strauss s Lanner keringő-motívumait és polkáit s kölcsön vette Schuberttől az érzelmességét és ellágyuló meghatottságát. A kor zenei jellemzése hű is: de megmaradt a kor s a cselekvény stílus zavaró kontrasztja.

A némajáték cselekvénye tudniillik ez: Pierrette megszökik a nászéjszakája elöl férjétől, a komor Harlequintől. A kedveséhez, Pierrothoz menekül azzal az elhatározással, hogy az övé lesz arra az éjszakára, azután megölik magukat. Pierrot föl is hajtja a méregpoharat, de kedvese megretten a halál gondolatától. Pierrot meghal és Pierrette félőrülten visszarohan a lakodalomba, az ünnepi sokadalomba. Ott már mindenki észrevette az eltűnését, s Harlequin bőszülten kéri tőle számon, merre járt. Pierrette nem akarja megmondani. Táncba akarja ragadni férjét, mámorba akarja szédíteni önmagát, hogy halott szeretője alakját ne lássa. De a gyanakodó férj észreveszi, hogy a menyasszonyi fátyla nincsen a fején. Ebben a pillanatban megjelenik Pierrot kisértet-alakja; kezében a fátyol. Pierrette a rém után rohan, Harlequin nyomon követi, s így tudja meg, hogy felesége egy idegen férfinál tartózkodott a nászéjszakáján. De Pierrot már halott, rajta bosszút nem állhat; hát Pierrette-en torolja meg gyalázatát: összezárja halott kedvesével. És Pierrette megőrül, keringve, forogva, fantasztikus táncot jár a halott körül s végre maga is melléje roskad holtan.

A kontraszt látnivaló. Ezt a kísérteties cselekvényt büntetlenül nem lehet elkedélyesíteni: hogy az egész rémessége kijöjjön, s hogy megrázóan hasson, ahhoz fantasztikus dallamok és hangszínek szükségesek, s nem a biedermeier-kor zenei stílusa. Az ember Offenbachra gondol s a Hoffmann meséire, amelynek doktor Miracle-jával Schnitzler Harlequinje egyébiránt is rokonságban van. De Dohnányi képzeletében nincsen fantasztikus elem. Dohnányi lírai tehetség, akinek csak az egyszerűbb érzelmek kifejezésére vannak hangjai, igaz, hogy azok azután teli és mély és önként áradó hangok. Ez az oka annak, hogy némajátékának éppen az utolsó, a legdrámaibb jelenete a legkevésbé sikerült zenei tekintetben. Viszont ennek köszönheti az első kép zenéje ifjúi üdeségét és erejét.

A némajáték első szakasza a legértékesebb része a partitúrának. Minden egyensúlyos itt; a témák száma ugyan nem nagy, de változatos jelleműek; vidám táncdallamok finoman olvadnak hangulatfestő részletekbe s az egész felvonáson végig fokozódik a zene a lüktető szenvedélyig, az érzelmek paroxismusáig. A témák pedig mind igazi nemes dallamok, olyanok, amelyeknek nincsen végük azzal, ha vonaluk bezáródik, hanem rögtön új hajtásokban folytatódnak, modulálódnak, más hangsorba forgatva újra megszületnek s újszerű színekben játszva szólalnak meg. Szinte elejétől végig témáknak szövete ez a zene; alig érzenek benne azok az összekötő frázisok, amelyek az emberi beszédnek is oly elmaradhatatlan elemei; kötőszavai, interpunctiói alig vannak ennek a zenének, csak alanyai és állítmányai. De ha a szimfonikusban természetes is ez, a színpadi zene írójának ennyi nem elég. A zenéjének kifejezőnek is kell lennie: beszélnie kell a néma szereplők helyett, magyaráznia, elemeznie kell azt, amit puszta emberi mozdulattal csak jelezni lehet. És Dohnányi zenéjének bámulatos a kifejező ereje. Pierrot járáskelését, türelmetlenkedését, indulatoskodását szinte szavakra váltja. És amikor kihajol az ablakon, ki a nyári éjszakába, a reménytelenségbe, s megpillantja az utcán Pierrette-et, aki a háza felé tart futva, olyan ujjongásban tör ki a zenekar, hogy elszorul a szíve annak, aki hallja. És megint játszi ütemek: a két szerelmes ifjúi gondtalansággal a halálra készül, de előbb áldomást akar ülni és összekoccannak a poharak, összecsattannak az ajkak. Azután leülnek egymás mellé egymás szemébe néznek, majd összefonódnak búsan és görcsösen, mint a folyondár indái, A prímhegedű szólója festi ezt a lelki helyzetet elragadó ékesszólással, epedő, sóvárgó, lelkendező dallammal. Ami csak lírai helyzet, vagy elbeszélés ebben a felvonásban, mind költészetté magasztosított, minden földi fogyatékosságától megszabadult emberi beszéddé lesz a zenében. Már a drámai helyzetekkel kevésbé boldogul Dohnányi. A méregivás, Pierrot meghalásának, Pierrette megrettenésének és menekülésének zenei kifejezése nem eléggé megrázó.

Az első képet a következővel a zenekar játéka köti össze. Egy megdöbbentően triviális bécsi keringő szólal meg, a legtriviálisabb hangszerelésben, réztányérral és nagydobbal kipontozva. És utána egy csomó egyéb táncritmus következik: még egy keringő, menüett, polka. A szín tudniillik Pierrette szüleinek háza, ahol javában járja a lakodalom. A táncdallamok közé szőve folytatódik a zenekarban a dráma. És itt ismét mesteri módon keveri Dohnányi a témákat és csinálja meg az átmeneteket. Harlequin sötét hallgatását, fokonként növekvő indulatát festi a zene. A kitörése már kevésbé sikerült, legkevésbé sikerült azonban a cselekvény jelentkező fantasztikus elemeinek megérzékítése. A harmadik felvonásban ugyanígy. Ezt a felvonást a szöveg írója is fölösleges részletekkel terhelte meg. Az első képekben a szerző nem törekedett a szereplők jellemzésére, inkább sziluetteket mutatott mint embereket, a cselekvényt pedig sematizálta. A zeneszerzőnek nincsen is ennél egyébre szüksége. De az utolsó képben Schnitzler jónak látta Harlequin alakját kidolgozni: ördöginek, gúnyosnak, kegyetlennek mutatni, egészen fölösleges és zenével meg sem igen közelíthető lelki helyzetekbe forgatni. Dohnányi munkáját ezzel alaposan megnehezítette s még sem tette hálásabbá. Itt hanyatlik legnagyobbat a zene. A megőrült Pierrette danse macabre-ja hálás feladat lehetett volna: de Dohnányinak nincsenek hozzá eléggé fantasztikus színei. Ez a legkonvenciósabb része a zenéjének.

Dohnányi első színpadi műve tehát részeiben egyenetlen értékű, de mint egész igazi költő alkotása. Zenéjének a kifejező erejéről beszéltem már. De hozzá kell tennem, hogy a legbeszédesebb frázisai is dallam formájúak. A dallam keretéből általán soha ki nem zökken ez a zene, közhelyek, henye figuratiók nincsenek benne. A nyelv pedig, amelyen Dohnányi dallamgondolatai megszólalnak: a zenekara, a legválasztékosabb s a legművészibb. Nem erőszakoskodik vele, a hangszerek elmés csoportosításával nem törekszik eredetiségre, csak változatosságra és hangzatosságra.

Az Operaháznak idei utolsó újdonsága volt a mű s a tétlenséggel töltött hosszú évad végén ki akart tenni magáért a színház. A szándéka meg lehetősen sikerült is. Dohnányi egészben véve meg lehet elégedve munkájának budapesti előadásával.