Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 10. szám

TÓTH WANDA: HIÁBA

"Nem, nem engedem, hogy visszatérj hozzá!"

Ágnes összegubbaszkodott a pamlagsarokban és onnan egészen összetörve, nagy gyerekszemekkel nézett fel anyjára, kicsit tán csodálkozva, hogyan lehet annyi energiája valami határozottat érezni és mondani érzései nagy zűrzavarában. Idejött, mert a legtermészetesebb volt hazaszaladnia, visszamenni is félt volna, de különben egyáltalán nem tudta mit akar és ez a tette mit jelenthet.

"Inkább meghalok, semhogy valaha úgy élj, mint én az atyáddal."

Berta asszony néha szerette a nagy szavakat, de abban a percben mindig komolyan is mondta. Lázongani kezdett benne a százszor megalázott asszonybüszkeség, az az igazi fajta, mely szívesen tűr, szenved és alá is rendeli magát, csak épp annak az egynek nem, aki úri és parancsolói jogon, mindezt elvárná tőle. Férjhez ment volt, mert azt hitte, hogy amellett a közönyös ember mellett nyugodtan fog élni, mert belefáradt, hogy a saját elhelyezésén és jövőjén aggódjék, és mert homályosan vágyódott több függetlenség és tartalmasabb élet után. Mindebben csalódott, anélkül, hogy ezt valaki észrevette volna, azok közé a nők közé tartozott, kik, anélkül, hogy csúnyák lennének, az életben mindig második helyen állnak, mert nincs bennük elég vitalitás, hogy érdeklődést ébresszenek s ezáltal segítsenek magukon, hisz magára hagyatva semmire sem mehet egy asszony. A férje nagyon rosszul bánt vele, de neki nem volt elég ereje, hogy véget vessen ennek, csak annyi, hogy szenvedjen és békétlenkedjék. Nem tudta megszokni, hogy végeredményben mindig valami férfi tartja el a nőt s azért valahogy mindig fizetni kell. Szinte felszabadulást érzett, mikor a férje meghalt éppen akkor, mire a kis Ágnes serdülőfélben volt. Hogy az ő asszonyérzéseinek annyit kellett nélkülöznie, semmit sem tudott megtagadni tőle és talán babonás tiszteletből is, amit minden asszony érez, ha szerelemről beszélnek előtte, odaadta az elsőnek, akihez tizennyolc éve türelmetlenségében vágyódott. Izgatottságában majdnem dominált valami nagy szégyen és felelősségérzet, hogy nem válogatott, nem várt és lánya szerencsétlenségét nem tudta elhárítani. Elfordult és sovány, még üde arcán néhány könnycsepp pergett végig. Asszonynak érezte magát e percben, kit közvetlenül ér a sértés.

Ágnes kimerülve hajtotta a fejét a párnára. Nagyon nehéz volt kivenni belőle, hogy mi is történt. A fiatal férjnek okvetlen el kellett mennie valami nagy vacsorára, amihez nem is volt kedve, de aztán mégis nagyon későn és nem valami józanon jött haza. Ágnes persze várt, összeszólalkoztak és a férfi megütötte. Talán nem valami erősen, az asszonyka már nem tudta bizonyosan, hogyan történhetett. Úgy, ahogy volt, elszaladt haza... attól az idegen embertől, kivel ideje sem volt még összeszokni, régi lányszobája, sokkal otthonosabb bútorai közé. Sóhajtott és két keze közé szorította a fejét... a nagy bútorok hideg keménységgel vágódtak az ujjába. Ki tudja mennyi részük volt férjhezmetelében e fényes köveknek és egyéb ilyes kívánságoknak. Olyan fáradt volt... alig érezett mást, mint gyermekes ijedtséget s azt, hogy az egész lármából mégsem lehet semmi, hanem minden úgy marad, ahogy volt.

Az anyja föléje hajolt, megtörölte az arcát és mint egy kis gyereket betakarta.

"Én jót akartam", suttogta "nem akartalak elválasztani tőle".

Ágnes talán már nem is hallotta. Álmatlanságtól égő szemei becsukódtak és elaludt, hirtelen, nyugodtan, mint mikor a megvert gyerek kifáradva alszik el zokogás közben. Milyen fiatal is volt... egészen gyermek... bolondság is volt két ilyen gyereket összeereszteni, de ő nem akarta, hogy megtanulják elfojtani első szerelmüket s azzal a legigazabb erőt és életörömet. Persze nem ösmerte a fiút, nem is ösmerhette, hisz annak "mama" volt, indifferens lény egy másik világból, kivel üres formaságokon kívül másról nem lehet beszélni, de sohasem gondolta volna, hogy mellette épp a magáéhoz hasonló megalázások várnának leányára. Semhogy ezt megengedje, kész volt inkább felbontani a házasságát. Ágnes még éretlen... még nem egyesíthették férjével a hús és vér oly hatalmas kötetékei, hogy mintha eleven embert vágnának ketté, ha elválasztják őket. Jobb egyszerre végét vetni... eléggé megvetette magát, hogy ő egykor meg nem bírta tenni - mondjuk - a leánya végett; azt hitte, hogy ennek a lágy, bájos gyermeknek is úgy fáj minden megaláztatás, mint neki, az érett, öntudatos és nem szép asszonynak... Olyan tisztán, csupa nő közt nevelte fel, hogy a két hónapos kis feleség bizonyosan sokat nem ért még és nem vágyik utána... A veje megbánásával nem is számolt; bár eddig jóindulattal volt iránta, egy tettéből hajlandó volt örökre levonni a konzekvenciákat.

Csengettek. Felrezzent és nesztelenül sietett a szalonba. A veje volt ott, sápadtan és zavarodottan. Meglátszott rajta, hogy kínosan iparkodik az éjszaka nyomait eltüntetni és ha Berta nem haragszik rá annyira, láthatta volna, hogy csak egy nagy gyerek áll előtte, akit nem árt kicsit megijeszteni. De ő fagyosan nézett rá és nem jött a segítségére; Ádám pedig nem tudta, hogyan kezdje.

"Nem láthatom Ágnest?" mondta végre.

"Pihen" - mondta az asszony élő szemrehányásként - "de természetesen hívni fogom. Engedje el, hogy megmondjam véleményemet az esetről".

Ádám dacos arcot vágott. Maga röstellte legjobban, most már teljesen felfoghatatlan magaviseletét. Nem akart arra a szerencsétlen vacsorára menni; tudta, mi szokott történni és hogy még nincs beleszokva a disciplinába. Persze, hogy csak úgy jött haza, mint legénykorában is, csakhogy akkor az anyja haragosan, de elnézéssel csukta rá az ajtót, hogy estig valahogy ne mutatkozzék. A húgai még nevettek is és sohasem volt semmi baj. De most ott volt Ágnes és sírt. Összevesztek és a végén egyet lökött rajta, de inkább csak úgy tréfából, ahogy a pajtásaival, még nem is olyan régen püfölték egymást. Aztán elaludt ő is... mire felébredt, a cselédek vigyorogtak s a felesége nem volt otthon.

Iszonyúan szégyellte magát. Rohant hozzá, hogy megbékítse, hisz ilyesmi többé nem fordulhat elő, de most az "anyós" fagyos arca láttára, legjobb szándékaiban érezte magát sértve. Nem talált egy jó szót sem és fojtogatta a tudat, hogy tán bocsánatot kell kérnie.

Berta visszament a lányához, ki már fenn volt és zavarodottan nézett rá.

"Ádám van itt. Beszélni szeretne veled".

Ágnes felállt és engedelmesen indult az ajtó felé.

"Várj" mondta hirtelen az anyák minden túlzott szeméremérzetével; már úgy érezte, mintha egészen idegen férfi elé eresztené a leányát. Lesegítette róla a rendetlen pongyolát és pillanat alatt ráadott egy rövid, sima sötét ruhát a lánykori szekrényéből. Már bő is volt neki kicsit, lesoványodott e pár hét új forróságai alatt s csak még fiatalabbnak és egész fejevesztettnek látszott. Öntudatlanul is a kívánság beszélt Bertából, bár visszakaphatná egy kis időre.

"Ne gondolj, csak magadra drágám! Méltatlan volt hozzád, elhagyhatod."...

Ágnes félénken hallgatta. Az egész dolog, mintha nagyon is terhes lett volna az ő számára és máris idegenkedve, halálos elfogultsággal lépett lányos ruhájában, a várakozó fiú elé. Nem néztek egymásra és mindkettő valami hidegséget érzett a szívéig hatolni.

Ádám nem tudott mit mondani. Úgy érezte, hogy máris visszavették tőle ezt a gyermeket, aki még alig volt az övé. Egész házasságuk egyszerre valami valószínűtlen hajnali álommá vált. EI fogja ereszteni, mint már máskor is szelíd kis meutressejeit, őszinte könnyhullatások közt, mik elkerülhetetlen folytatásai örökké nem tartható örömöknek.

Végre ránézett feleségére, ki még mindig sápadtan és lesütött szemekkel állt előtte. Fiatalosan idegenkedett attól, hogy érzelmeit elárulva "jeleneteket" csináljon és talán megalázza magát.

"Ha nincs egy szava számomra, látnom kell, hogy elítéltek anélkül, hogy meghallgattak volna."

Ágnes hallgatott. Félt és erre nem tudott mit mondani.

"A hibás egészen én vagyok... Rendezzék el a dolgot teljesen tetszésük szerint. A lakás bármely percben rendelkezésükre áll és csak arra kérem, ne küldjenek vissza nekem semmit."

Ágnes most sem szólt, gyerekes daccal álltak szemben egymással; egyik se gondolt voltaképpen semmire. Ádám nagyot nyelt és lovagiasan folytatta.

"Menthetetlen viselkedésemért formálisan bocsánatot kérek... Mi van még hátra? Kérem ügyvédemhez fordulni, ki mindenben szolgálatukra fog állni."

Meghajtotta magát oly érzéssel, mintha játszottak volna és egy pillanat múlva kacagva esnének egymás karjaiba.

Az asszonyka nem tudott mit felelni. Bocsánatot kértek és ő nem haragudott... hogyan lehet, hogy mégis elhagyta menni a méltóságos tartású fiút, aki az utcán gyanúsan gyorsította meg léptet és a végén majdnem futva ért haza, hogy az üres szobákba zárkózva, keservesen sirassa meg szép kis szerelmesét.

Berta bejött az ajtócsapásra és elszoruló szívvel látta lányát egyedül. Azt akarta és mégis... mintha egyszerre vége lett volna mindennek... mintha a fia halt volna meg...

Ágnes sírt egy kicsit a karjai között, aztán megnyugodott, evett egy kicsit és később újra elszunnyadt. Már sötétedett, mikor felfrissülve ébredt fel. Az anyja elfogódva nézte, amint ide-odajárt a szobában, igazgatva ruháját és nehéz haját újra fésülve. Még minden aprósága ott volt a régi helyén, csak utána kellett nyúlnia... elkészült és leült mellé. Hogy hallgatott, a leánya zavart érzett mellette s valami unalmat. Hagyta, hogy simogassa a kezét a sűrűsödő homályban.

"Mama", mondta végre.

"Szeretnél valamit, drágám?"

"Igen, én... én szeretnék Zsuzsikához menni..."

Zsuzsika volt a gyerekkori barátnője; valamivel fiatalabb s még alig kezdte el a nagyleányos szórakozásokat, miket ő pár hónapja olyan sajnálkozva hagyott oda. Berta csodálkozott, hogy leánya máris beszélni akar valakivel, s hogy az a gyereklány közelebb áll most neki az anyjánál. Nos, Zsuzsika legalább okos és diszkrét volt, ami még szerencse abban a korban, amikor a nők egymásban legfölebb szépséget és valami melegséget keresnek.

"Csakhogy bajosan mehetsz oda...", mondta vonakodva. Eszébe jutott a nagy, rendetlen lakás, ahol Ágnes mindig annyival jobban érezte magát, mint az otthon előkelőségében, de hol Zsuzsikának még csak szobája se volt. "Majd inkább írok neki és idehívom."

Ágnes bólintott. Csakhogy az egészen más volt,... azt hitte, hogy úgy mint azelőtt, mikor minden órában beszaladhatott Zsuzsikához, a rendetlen "gyerekszobában" összedughatják forró fejüket és sírhatnak anélkül, hogy a többiek ügyet vetnének rájuk. Az igaz, hogy a múltkori látogatásukkor már a szalonban ültek s ő fontos és szereplő személyiség lett, aki már kezdett elidegenedni a kis lánytól... és most mit is akarna neki mondani?

Zsuzsika csakugyan mindjárt eljött, otthagyott egy nagyobb szabású összejövetelt és teljes toiletteben, ijedt kíváncsisággal szaladt barátnőjéhez. Nagy kalapjának és kifogástalan kesztyűinek láttára Ágnes sírva fakadt. Eszébe jutottak az ártatlan, vidám délutánok és boldog esték... mit vétett, hogy egyszerre oly borzasztó súllyal jöttek elébe az események?

Barátnője megrémülve szorította magához. Legfiatalabb volt egy nagy családban, koraéretten és ragaszkodón idősebb testvérei által mintha már ösmerte volna a női életet, amit még nem is élt, és sok finomsággal tudta magát beletalálni mások érzéseibe. Mindjárt látta, hogy itt - mindegy kicsoda - valami soha jóvá nem tehető hibát követett el; nem kérdezett semmit s iparkodott azt mondani, amit várhattak tőle. Berta a másik szobából hallotta őket suttogni, majd nevetni. Igen, egy pillanatig egymásra néztek és nevettek azon, hogy ők most összebújva ilyen halálosan komoly, szinte lehetetlen, dologról beszélnek.

Szinte csodálta, hogy a női élet legnagyobb krízisében leánya mennyire gyermek maradt. Talán annyira, hogy mindezt elfelejtené és folytathatná úgy, ahogy négy hónap előtt elhagyta. Gyöngédségének, főleg hallgatásának talán sikerülni is fog: el fogja tagadni az intim tapasztalatok egész súlyát. Ágnes hazajött hozzá, újból leánya volt, kis lány, akit úgy mint eddig kényeztetni fog, boldoggá tenni, ne legyen semmi gondja, éljen egy napról a másikra... menjen férjhez...

És ha sohasem lehetne jóvá tenni?

"Hát aztán!" gondolta Berta dacosan. Hát úgy nevelte ő a lányát, hogy ne tudna férfi nélkül élni? legalább túl van rajta s tehet, amit akar. Nem hervadt-e el ő is asszonyfővel, akárcsak egy leány szerelem nélkül?

Most el fognak menni... délre... elébe a közeledő tavasznak, nagy hajókon, szabad levegőn, idegenek közt, hogy ne halljanak semmit se itthonról...
 

Ágnes lesült, kipirult megint, s a szállodákban mindenki kis lánynak nézte... úgy látszott szinte, szívesen pihen feladatok és emóciók után, mik még nem is voltak neki valók. Tervszerűen próbálta fárasztani, teletömni a fejét új benyomásokkal, s lehető sokáig húzni távollétüket.

De mindketten fáradtak lettek. Asszonyok voltak; vágyakoztak otthon és rendes foglalkozás után, az idegen magány fárasztotta őket és Berta látta, hogy ostobaság volt a szubjektivitás e nagy óráiban leányától bármilyen objektív érdeklődést várni. Mit akart tőle voltaképpen? Azt, hogy mert a firenzei campanile szép és Bellini nagy festő volt, Ágnes felejtse el, hogy volt férje, aki szerette, mikor a nap és a víz, a levegő és az emberek másról se beszéltek neki. Hova lehetne vinni egy tizennyolc éves nőt, hogy az mindenből ne azt értse, aminek egyedül van rá nézve értelme; hogy az óra itt van és azért van, hogy szeressen.

Eleinte még csak ment minden, de később Berta maga érezte, hogy jobb hazamenni... haza a már megunt és túlélt négy fal közé, hol Ágnest még csak kötelességek sem várták, hanem megint csak tétlen magány, hisz a válópör még be sem volt fejezve s nagy visszavonultságot parancsolt rá. Most vette csak észre Berta, hogy alig vannak barátai. A férje mindig kellemetlen volt, ő kissé hideg, rátarti; hogy vagyonilag független volt és elérni se akart semmit, még érdekek sem fűzték senkihez. Ismeretségeik inkább újabb keletűek voltak, a farsangolás idejéből. Ágnes eddig gyermek volt, akivel senki sem törődik különösen és elfogadták anyja leányának, aki az ő társaságát, hajlamait követi... Szegény gyerek szívesen lett volna jókedvű, de hogyan?... kivel?... Mit mondhatott volna az embereknek, mikor maga sem értett semmit abból, ami történt.

Végre befejeződött a válóper. A két asszony hallgatva és kifáradva ült az iratok előtt. Egész idő alatt alig beszéltek arról az emberről... gyűlölték-e? vagy titkos kutyahűséggel ragaszkodtak-e hozzá, ki mégis asztaluknál ült és kenyerükből evett, aki valaki volt, az övék és most e sok írás által visszasüllyedt a semmibe és soha többé nem fogják látni.

Elitélte-e Ágnes magában; haragudott-e, hogy ily könnyen lemondott róla? Majdnem egy év múlt el, hogy még az utcán sem látta s azelőtt egy évvel még csak nem is ismerte. De közte, akkor, az övé volt... lehet-e egy szóval is illetni azt, kié először volt egy asszony, anélkül, hogy szörnyű nagy megszégyenülés érje, hogy érdemetlennek adta oda magát. Ki volt? már nem is tudta... a szerelem volt, a boldogság, a cél, az élet, és most ő senkise volt, a napjai szomorúk és üresek. Visszaemlékezett arra a sajátságosan nyugodt érzésre, amivel mátkasága reggelén felébredt, abban a minden leánynak közös, meghatóan naiv hitben, hogy most valami befejezéshez, nem kezdethez ért, s hogy egész életére vége a bizonytalanságnak, várakozásoknak. Lehet, hogy fogalma se volt róla... mint talán senkinek sem... mi voltaképpen a házasság és miért éppen Ádám volt az, akit két-három hasonló jó pajtás közül választott. Olyan csekély és véletlen volt az elhatároztató indok... tán csak az, hogy hamarabb szólt, mint a többi és választania kellett, sietve valami homályos ösztönből. Miért nem tudta akkor magának megtartani... egymást miért nem tartották meg? Mert gyerekség volt az egész, mint a nénikék mondják, mikor vigasztalni akarják. Igaz a szerelmet szerették, be kell látnia, hogy nemcsak egy nő van a világon és nem épp ő az, aki pótolhatatlan... és neki sem Ádám talán, de mégis csak egy férfi lehet a sok közül...

Nem, nem lehetett úgy élni, mint azelőtt, még eleinte könnyebbnek tetszett, mint most. Most, mikor a sértés, válásuk, még az ő arca is lassan halványodni kezdtek, és nem maradt csak együttélésük, amit még fel sem fogott akkor, de ami után sóvárgott most, mintha már olyan öreg lenne és olyan régen lettek volna az édes, boldog, kacagó csókok...

Ha mindez sohasem lett volna, akkor igen. De emlékszik s a fiatal évei elvesznek úgy, hogy senki soha nem kéri újból. Szinte érezte, hogy máris nem oly szép és kedves, hogy nem fejlődik semmiképp sem tovább. Minden nap még csak növekvő bizonytalanságot hozott mindenben, még más érzése sem maradt, mint kétségbeesés és tehetetlenség.

A szeme hirtelen tele lett könnyel, felállt és arcán égő nagy foltok gyúltak ki.

"Kicsim..." mondta az anyja remegő hangon, "csak nem gondolod, hogy kívántam volna, ha..."

Ágnes elfordult.

"Oh dehogy..." mondta ellenségesen, "és most már olyan mindegy is... Vége... Szórakozni szeretnék."

"Utazzunk el megint? akarsz?"

"Ugyan," felelt a fiatalasszony türelmetlenül. "De csak nem mehet minden úgy, mint mikor kisasszonyokat járattál hozzám!"

Berta már régen gondolt rá, mit tegyen, ha lánya ismét szabad lesz. Föltűnés nélkül újra megösmertetni őt arravaló férfiakkal - ez egy túlcivilizált társadalomban egyáltalán nem egyszerű dolog, ha tervszerűen siettetni akarják. Ha a férfi nem volt nagyon vonzó ember, ha az asszony nem udvaroltatott magának soha, a nőtlen férfiak hamar elfogynak a család mindennapi életéből.

Az ő csendes és félénk kis lányának, ki rövid asszonysága alatt még az utcára sem jutott ki egyedül, senki sem hitte el naiv tisztaságát és a társaságban sehogy sem volt meg a kellő helyzete. Barátnőit mind megelőzte volt s ebben kicsit el is bizakodott, de most meg ő volt, aki lemaradt míg ők tovább fejlődtek, férjhez mentek, anyákká lettek...

Az idő múlott, kétségbeejtőn, itt volt megint a nyár forróságaival, a hosszú, hosszú üres napok. Az ember későn kel, soká öltözik, ide-oda tologatja az apróságokat szobájában, sétálni megy, délután kicsit olvas vagy hímez, ruhát keres ki vagy igazít, aztán újra öltözik színházba vagy látogatásra. Aki azt mondja, hogy csak hitvány nő élhet így, hazudik... s az is, aki azt hiszi, hogy lehet a világon fontos s igazán komoly dolga neki, aki még hozzá rá gazdag is, és a saját énjén és érzelme hullámzásain kívül másra sohasem kell gondolnia, s még a házasság is tisztán lelki probléma előtte.

Mindenki szemében már rég "meg kellett vigasztalódnia", hallgatott is felőle mindig. Hát olyan szép volt az élet és így, olyan sok boldogság és szerencse érte azóta, hogy csak úgy elfeledhette azt az eseményt, ami makacsul az egyetlen maradt életében?

Hiszen jól, könnyen el lehet lenni férfi nélkül évekig, csak tudná az ember, hogy másképp is lehet, amikor akarja. Ágnes rajtakapta magát, hogy mindig a jövőjén tépelődik, hogy úgy érzi, hogy a házasság próbaköve a nő egyéniségének, s őt megmérték és nagyon is könnyűnek találták.

Zsuzsika búcsúzni jött hozzá és egészen megijedt, hogy olyan sápadtnak találta. "Neked falura kell jönnöd velem."
 

Ágnes már egészen elfelejtette, milyen is az az igazi falu. A nagy csend a napsugártól általázott lombok alatt, a madarak félénk, halk nesze, az elszigetelt, védett, nyugodt napok, honnan minden tolakodás és életküzdelem valahogy kívül maradt... a hallgatag, lágy kis asszonynak élni itt, ismét élni, mintha nem is lettek volna, a régi napok, teste és lelke úgy elfeledte őket... Úgy élni mint régen, mikor megvolt már a bizonytalan ösztöne a férfi felé... előkészítője, szimptómái a szerelemnek, csak maga a szerelem nem, mert hiszen kit is szerethetett volna...

Ágnes arcára visszatértek a rózsák, a szája kipirosodott és kinyílt megint és az örökös egyedüllét szinte álomszerűen ringatta el. Hogyan bírta ki Zsuzsika ezt az elszigeteltséget hónapokig? A valószínűtlen csendben minden árnyékszerűvé vált és néha úgy rémlett neki, mintha nem is élne igazán. Az örökös saját magából való élés, a fiatalság e nagy mérge szinte kimerítette, néha oly túlzottan és tisztán érezett meg mindent, hogy estére annyira belefáradt, mintha isten tudja mi minden érte volna.

Egy este, hogy nagy sétáról jöttek haza Zsuzsikával, hangos beszédet hallottak a tornácról. A ház legidősebb fia jött meg a barátjával.

Ottlétük, bár senkise vallotta volna be, kellemes izgalmat hozott a házba. Másnap este már a szokottnál tovább voltak fenn Zsuzsikával és beszélgettek. Apróra minden eseményéről az elmúlt jókedvű napnak.

Mit is műveltek? Egy szavára, vagy tettére alig emlékezett annak az idegen férfinek, de, míg elaludt, előtte volt a nagy, nehéz ember tekintete és járása... a járása különösen... olyan fiatal volt és csupa élet...

Pár nap múlt el vidám semmittevésben. Egyszer, hogy a tenisztől felhevülten jöttek haza, a barátnője hirtelen megölelte.

"Szép vagy" mondta őszintén.

Ágnes rá nézett. Aztán lassan elmosolyodott, valami különös, titkolózó és boldog mosolygással. Zsuzsika hűvös és leányos arcába egy kis pirosság szállt és elfordult, valami majdnem fájón nyilallott a szívébe. "Akarnál valamit mondani?" kérdezte. Először számolt barátnőjével és úgy érezte, hogy elhidegedik tőle, amiért úgy megalázkodik, hogy maga kínál érzéseket, mikor nem is kérik.

Szótlanul mentek be a házba. Ágnes a szobájába ment és kitámaszkodott az ablakon. A kert párás homályából csak a kerek, virágzó denciabokor világlott elő, mintha millió fehér fáradt lepke szállotta volna meg. Alatta, a padon, két szivar égő kis foltja izzott, a férfiak tunyán és lassan beszéltek, de azért meg lehetett érteni.

..."Még ilyen ártatlanságot nem láttam olyannál, aki tud... Nem is tudja az ember, hogyan szóljon hozzá."

A másik nevetett.

"Hát nem tudod János, hogy az igazán feleségnek való asszony sohase tud semmit. Annál könnyebb elbánni vele. Már úgyis ideje megházasodnod; három nap alatt olyan szerelmes lesz beléd, ahogy akarod..."

Most az idegen férfi is felkacagott, bántóan, elégülten.

"Már hogy én?... eszemben sincs, másodiknak... úgy másképp szívesen, de arra még ráérek, ha ő is..."

A két izzó pont távolodott és Ágnes többet nem hallott. Végre arcán és kezein érezte a hideg ködöt és kábultan húzódott hátra... Mit is mondtak? sohasem értette miért nézett rá mindegyik oly kutatón, bántóan mostanában. Egyik sem törődött egy pillanatig sem vele, hogy ő ember is lehet, akinek külön élete van, tán dolgozik és szenved, őket csak a fiatal nő érdekelte, aki szerelmes volt vagy lesz, ő beléjük vagy másba, de akihez már hozzányúltak és... nem az individuális lény, mint ahogy a férfit számítják, csak a fajta, a nő, mindegy, bárhogy, bármit is élt. Hiszen maga se beszélt úgyszólván más férfival, mint aki udvarolni akart neki; másképp ugyan egyet sem érdekel s senki sem segítene rajta. Az ő mélyebb érzésének meg csak tárgya se kerül... mert kit tudott volna szeretni? Akárkit, de az férje legyen, aki tovább segíti, akivel érdekei, kívánságai összeforrtak. Egy pillanat előtt még oly közelnek érezte azt az embert; bízott benne... most sem a sértés bántotta, ha semmit sem adhatott, egészen idegen lett előtte. Haza szeretett volna menni, a száraz és közönyös utcák közé, ahol tisztább fejjel próbálkozhat másképp boldogulni; hiszen nincsen ideje várni, elvárják tőle, hogy most e pár hét alatt végezzen el mindent magával és érjen el amit tud, míg fiatal... Később már nem érdemes, nem is lehet. Az anyja se sokkal több még negyven évesnél; mi most? öreg asszony, aki - most látta csak - mindent tőle vár s általa akar élni. Azt mondják, a gyermekek boldogítsák szüleiket. Egyszerre megértette ennek rémes egoizmusát... az anyja ő érette már nem tudott mit tenni s most ő is a folytatást kívánta... késői napjai célját és létjogát. Hiába kötné a legnagyobb önmegtagadással sorsát e lefele menő élethez, az anyja nem is lenne hálás érte... ő is csak előre akar menni, tovább, a leánya által.

Most tehát visszamehet megint hozzá, szomorú és szinte levegőtelen életükbe, ami egyforma marad továbbra is, még ha meg is ösmert most Martón más törekvéseket és más életformát, de ami sose lehet az övé.

Rég kimerítették egymást várakozásukkal és azzal, hogy a másik csalódását is mindegyikük épp úgy érezte, mintha az övé is volna. Visszamehet és érezheti, hogy az egyetlen ember, akihez még köze volt, csak rejtegetni iparkodik, mennyire csalódott benne. Hiába, ha nem lehet büszke leányára, ő is elhibázta az életét, őt magát se értékelik, ha az emberek sajnálják Ágnest és természetesnek tartják, hogy most már szerény legyen, megalkudjék a sorsával, mint akin már valami hiba esett... Érezte, hogy még sokszor fog kérdőleg és megijedve fordulni egy-egy férfi felé, akit a közönyös véletlen elébe hoz s akit választania kellene, nem lelkirokonságból vagy szerelemből, hanem mert éppen ott van, alkalma a közelébe jutni és tán ügyet is vet rá. És hogy ő valami fájó hidegséggel fog rá nézni, ami utolsó pillanatban, akaratán kívül ismét széjjelválasztja őket...

Évek, évek múltak el.

Mindegyik elvitt rugalmasságából, bátorságából, szépségéből valamit, míg minden erejét össze kellett szednie, hogy a világ szemében tovább is a szép és irigylésre méltó asszony maradhasson, aki függetlenül akar élni, mivel házasságában csalódott volt.

Csalódott? milyen kényelmes szó. Egyszerűen semmit sem adott neki az élet. Siralmasan groteszk lett volna elpanaszolnia, hogy nem tud élettársat találni magának. Ha igaz is volt, hogy a természet rendje megköveteli, hogy minden nő szerelemre akadjon, akkor úgy látszik ő már megkapta azt, de lehetett-e beletörődni abba, hogy életét befejezettnek vegye s ne tépelődjék fejlesztésén. És mi máshoz foghatott volna, ha nem tudott más, mint nő lenni, akinek képességeire másutt, mint a családi életben szükség nincs. Tehetett ő arról, hogy a lelke annyira közel volt a testiekhez; tehetett ő arról, hogy bármily nyugodt és büszke akart lenni, ez a test ott volt az ő különös nyugtalanságával, érthetetlen követeléseivel; hogy bárhogy ápolta is édesanyja, mindig gyengének és betegnek érezte magát; hogy társaságban növekvő idegesség lepte meg, hogy éjjelei rosszak voltak és önuralma lazult. Alig tudta még miért, de így volt. Asszony és anya,... feleség... ő csak egyfelé tudta elképzelni az életet és nem érthette, hogy vannak, akik mást akarnának tőle... tán sokan is, akik vágynának reá... De szabad szerelem... az csak nem volt szeretet... áldásos lekötöttség, kötelesség, biztosság... Azt mondják, vannak rossz asszonyok... dehogy, csak szerencsétlen asszonyok vannak.

Mindennap nyugtalanabb lett, már a helyét sem találta szokott csendes és hiábavaló foglalkozásai közt. Az anyjával sose beszéltek róla, mindegyik kerülte ezt a megaláztatást és közönyösen ültek együtt... A posta jött... Zsuzsika írt, már régen nem, kezdték elveszíteni egymást... Türelmetlenül tépte fel és egyszerre vérvörös lett.

"Zsuzsika férjhez megy", mondta hevesen.

Maga előtt látta a csúnya, hűvös és okos arcát,... ez az ember nem volt hozzá való, nem is szerette, sohasem is szeretett senkit, hanem hideg gőggel és értelmi felsősége tudatában vonult mindig vissza mindenkitől. Olyan nagyon büszke volt... ugyan mire? Arra, hogy egyedül tud élni - mintha nem lett volna mindegy, mintha mégis nem az határozta volna meg az egész életét, hogy nincs mellette férfi... akárcsak az övét, meg minden más asszonyét. Miért nem vallják be nyíltan, hogy mindegyiküknek létkérdése abból áll, hogyan viselkednek a férfiakkal szemben? Hát Zsuzsi is beadta a derekát... mit is tehetett volna mást?

"Végre", mondta az anyja önkéntelenül.

Ágnes felkacagott. Olyan volt az, mint egy zokogás, hirtelen fölugrott és kiszaladt a szobából. Az anyja nem mert utána menni; ölébe bocsátotta munkáját és hideg, száraz, öreg szemekkel bámult maga elé. Már ő is egészen öregasszony lett e pár év alatt, annyira belevésődött arcába a preokkupáltság és sok gond, és még az ő fásuló lelke is lázadozott az ellen, hogy a ma is úgy teljék, mint a tegnap, mégis tovább élve azt, ami már így nem mehet tovább.

Ágnes boldogtalan és elhagyatott, és ő, aki mindent feláldozna érte, nem tud rajta segíteni. Borzongva érezte, hogy talán... lehet... valami hiba, bűn őt terheli ebben a dologban. Sokkal okosabb asszony volt, semhogy túlságos szemrehányásokat tett volna magának, tudva, hogy a bekövetkezendő mindig szükségszerű és vajmi ritkán lehetne változtatni rajta. Ágnes már sohasem lehet boldog... amitől homályosan remegett, is alig rövid időre tehetné boldoggá, hogy aztán annál nagyobbat essen még maga előtt is... de érezte, hogy ezért a rövid időért is kötelessége oda adni mindent, amije még van, anyai büszkeségét.

Hallotta, hogy nyugtalanul tesz-vesz a másik szobában, kinyitja az ablakot. Aztán az előszoba ajtaja csettent. Elment volna? Ebben az esőben? Miért; hova?

Ágnes maga se tudta. Egyszerűen nem bírt odafenn maradni, szemben az anyjával, közönyös és megelégedett arcot vágva. A sok egyforma nap közt Isten tudja miért volt olyan türelmetlen... Keserű könnyek égették a torkát. Igen, ha már Zsuzsika is olyan volt mint a többi, ugyan mire tartogatná ő magát.

Vaktában vágott neki a külváros szürke és piszkos utcáinak a szitáló esőben; a szél rángatta a sietve feltűzött kalapját és sírni szeretett volna idegességén. Szinte kínozni szerette volna elkényeztetett és gyönge testét, hiszen olyan régen el se fáradt... belezavarodott a gondolataiba és megállt, majd elindult tétova félelemmel.

Úgy rémlett neki, hogy valaki követi. A rosszul világított sikátorokban még valami siralmas éjjeli pillangónak nézhették, akiket leány korában néha-néha báli éjszakákon hazajövet, rémülettel vegyes kíváncsisággal látott az utcasarkon állni... igen, itt volt, ez volt az utca, amit egy pillanatig a kocsiablakból látott s ami először érttette meg vele az emberi nyomorúságot.

A vihar a ruhájába fogódzott, ahogy előre iparkodott s nemsokára azt se tudta merre van. Visszafordulni nem mert, a lépéseket mind közelebb hallotta...

"De nagyságos asszonyom, Kis Ágnes... hova megy az Istenért?... fél?"

"Nem ismertem meg magát, János," mondta az asszony remegve. A férfi könnyen elmosolyodott, hogy ily váratlanul mondták ki a keresztnevét. Ágnes nem törődött a furcsa mosollyal... most olyan mindegy volt neki, akármit is gondolnak róla. Engedte, hogy a férfi a karjába vonja az övét, rátámaszkodott, térdei szinte remegtek a kimerültségtől. - "Eltévedtem" - mondta alig hallhatóan.

"Gondoltam és azért siettem utána" - felelte János.

Most együtt mentek... igen, ez volt a régi hang... és a nagy, erős ember nehéz járása... hogyan nem ösmerte meg a lépéseit. "Megösmert volna?" kérdezte tétován.

"Én nem ösmertem volna meg," nem is volt igaz. "Eleget gondoltam magára" tette hozzá merészen.

Ágnes nem felelt. Egy kocsi döcögött arra.

"Nagyon fáradtnak kell lennie; megengedi?..."

Beszálltak. A kocsiban homályos volt, rázósan indultak el. Ágnes hallgatott, míg a férfi zavartan keresett valami mondanivalót.

"Emlékezne még... akkor nyáron..."

Nem jutott tovább, mert az asszony felzokogott. Borzasztó, kétségbeesett sírás rázta az egész törékeny testét, hogy a másik egészen megijedt... Hozzáhajolt és szánalommal és csodálkozva a saját jó szerencséjén kereste meg a kalapja alatt a nedves, vonagló és forró száját...

A lakás sötét és néma volt, csak a terített asztal fölött égett egy kis lámpás... várták. Valami óra kilencet ütött.

Végre csengettek. Ágnes tapogatózva nyitotta ki szobája ajtaját és megállt, ahogy meglátta az anyja sötét alakját a világosodó ablakban.

Egyikük sem tudott szólni.

"Nem hűltél meg?" szólt végre Berta nehezen.

"Lehet... nem tudom... úgy esett az eső, nem tudtam hazajönni."

"Gondoltam... legjobb lesz, ha mindjárt lefekszel és forró teát iszol az ágyban."

"Igen."

Az utcáról beszűrődő bizonytalan világításnál Berta levette leánya nedves kabátját és kiment. Mire visszajött a teával, Ágnes már ágyban feküdt a homályban. Megitatta, megcsókolta, aztán bement a maga szobájába és meredten a belső rémülettől leült az ágyra...

Másnap Ágnes fekve maradt könnyű lázzal. A zimankó egész nap rázta az ablakokat. Harmadnapra felkelt és a két asszony hallgatagon, halványan bujkált egymás elől a lakásban.

Pár nap múlva levelet kapott Ágnes. Kinn ragyogott a kora tavaszi napsugár. Az anyja kutatóan nézett rá és délután végre halkan mondta: "Sétálni kellene menned."

"Igen mama" felelte Ágnes félénken.

"Én talán nem megyek... fáradt vagyok..."

"Ha gondolod, én is itthon maradok... Olyan szép az idő..." Az anya elfordult és nem felelt. Ágnes öltözni kezdett; nem maradt soká oda, mikor hazajött, a szeme szokatlanul ragyogott izgatott és imbolygó fényben.

Másnap nyugtalan volt. Délután gyakran nézett az órára és végre megszólalt.

"Bevásárolni kellene mennem."

Berta halottfehér lett... pillanatig csönd volt, vagy örökkévalóságig? és akkor megint megszólalt egy idegen hang, mint tegnap.

"Fáradt vagyok fiacskám, menj magad."

Kis idő múlva Ágnes már egészen felöltözve, zavarodottan és pirosan bejött a kis táskájáért, amit az asztalon felejtett. "Isten veled anyám" mondta halkan.

"Végy... vedd a másik kalapot..." mondta az asszony "jobban áll..."