Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 9. szám · / · FIGYELŐ · / · FENYŐ MIKSA: BIRÓ LAJOS NOVELLÁI: MARIE ÉS MÁS ASSZONYOK

SCHÖPFLIN ALADÁR: PETŐFI A MAGYAR KÖLTŐK LANTJÁN

"Olyan ez a gyűjtemény - mondják a Petőfi-könyvtár ily című kötetének szerkesztői, Endrődi Sándor és Baros Gyula, - mint egy ünnepi koszorú, melyet szerető kezek fontak s amelynek minden levele és virága más és más tisztelő ajándéka."

Koszorúnak csakugyan koszorú, de olyan, amilyet ízlésben szűkölködő szegény emberek szoktak csináltatni. Minden virága viaszból való, megvan a színe, a virág-formája, csak éppen élet nincs benne és illata nincsen. Egynéhány híján száz vers, vagy nyolcvan egynéhány szerzőtől és ha elolvastam, nem találtam közöttük egyet, amely meg tudott volna fogni, amely éreztetni tudta volna Petőfit, életre keltett volna valamit a képzeletemben egyéniségéről, - vagy legalább arról tenne tanúságot, hogy a szerzője csakugyan érzett valami elragadtatást, lelkesedést, meghatottságot, vagy akármi más érezni valót, írása közben. Áradozó magasztalások, szónoki közhelyek, hazafias frázisok, száraz elmélkedések, a legjobb esetben verejtékes elmésségek, - egy igaz hang, egy lendületes, vagy meleg strófa alig akad köztük. Versek, versek, versek, elolvasásuk után úgy zörögnek a rímeik, a jambusaik a fejemben, mint a dió a zacskóban, - egy szín nem maradt a szemem előtt, egy ritmus nem muzsikál a fülemben.

A Petőfiről egy félszázadnál hosszabb idő alatt irt versek tömegének ez a gyűjteménye megbizonyítja azt. amire eddig csak gyanakodtunk. Soha nem volt költő a világirodalomban, akiről annyi tömérdek verset írtak (ez a gyűjtemény az idézett előszó biztosítása szerint "csupán egy kis részét teszi annak az óriás anyagnak, mely idők folytán hasonló alkotásokból felhalmozódott"). És ezek közt a versek között nincs egy sem, amely méltó volna Petőfi szelleméhez, amelyben a költészet nedve buzogna. És még azt is mondja az előszó, hogy "a legjavát adták annak, amit a költészet verses formában ebben az irányban termelt". Igaz is: a legjobb neveket látjuk a gyűjteményben; alig van az utolsó félszázadnak jelesebb magyar költője, aki ne szerepelne benne Kerényi Frigyestől és Losonczy Lászlótól Juhász Gyuláig és Kosztolányi Dezsőig.

Hogy van az, hogy annyi költő között - igazán, van köztük nem egy, akit el kell ismerni költőnek - nem akadt egy, aki valóban szép, megragadó verset tudott volna írni Petőfiről? Költők, akiknek egy-egy szép verse, tizenöt-húsz évvel azután, hogy, olvastuk, ma is a lelkünkben cseng, fa-hangon szólnak, üres rím-kolompot kongatnak, amikor Petőfiről kellene szólani a költészet nyelvén. Nem gyulladt fel képzeletük fáklyája, nem rezdült meg szívük Petőfi szellemének közellétére? Lelkesedésük őszinteségében nem szabad kételkednünk, - hogy van mégis, hogy ez a lelkesedés csak egy hazafias toast, egy konvencionális panaszkodás, egy erőltetett élű epigramm, erejéig hevítette őket! Igaz volna, amit Szabolcska mond, a gyűjtemény egyik - mellesleg mondva még a legelfogadhatóbbak közé tartozó, mert legalább közvetlen hangú - versében, hogy: "dalban ő nem magasztalható, csak az ő dala hozzá fogható?"

Alighanem az az oka ennek, hogy a sok vers legtöbbje valami alkalomra készült, az alkalom pedig kényszert jelent, mert csak ritkán találkozik össze a hozzá való hangulattal. Lehet, hogy akárhány e versek közül akkor, az alkalomkor, a különféle Petőfi ünnepek zajában elég jól hatott, csak most, szülő alkalmából elszakítva hat olyan üresnek és hidegnek. De akkor meg kár volt őket így összegyűjteni, egy olyan gyűjteménybe. a melynek hatása, ha elolvassa az ember, nem egyéb, mint sivár unalom. Nem tesz ez a gyűjtemény jó szolgálatot sem a Petőfi-kultusznak, sem az egyes versek szerzőinek, sem az olvasónak.

Jellemzőnek azonban jellemző. Jellemzi a mi Petőfi-kultuszunkat. amelyben több a szavaló hazafiaskodás, mint az igazi meggyőződés, több a konvencionális magasztalás, mint a benső megértésen alapuló méltánylás, több a póz, mint az őszinteség. Egynéhány sablonba van belemerevítve a költő egész egyénisége s ezektől a sablonoktól alig tud az ember a költőhöz hozzáférni. A versekben is folyton ez az öt-hat motívum ismétlődik: a hazáért hősi halállal elesett honvéd, a magyar költészet egén feltűnt üstökös, Tyrteus, az ismeretlen sír, a Talpra magyar, - ennél többet alig tudnak mondani Petőfiről. A többi majd mind merő szóvirág, üres floskulus. És ezek a motívumok ismétlődnek mindig, valahányszor valami Petőfi-ünneplés van valahol, az ünnepi beszédekben, a vezércikkekben, - nem tudom, ezekből kerültek-e a versekbe vagy fordítva, de azt tudom, hogy ők az okai, ha az emberben fázik már előre az ízlés, mikor efféle ünnepeknek veszi hírét.

Vajon méltóan áldoznak a költő emlékének ilyen módon? Nem volna-e szebb, művészibb, stílusosabb, a közönség lelkéhez is erősebben szóló, ha a különböző Petőfi-ünnepeken a beszédnek egy művésze elmondana egykét Petőfi-verset, ahelyett, hogy különben tiszteletreméltó, sőt jó költőket arra kényszerítenek, hogy rossz verseket írjanak Petőfiről s ezeket szavalják maguk vagy szavaltassák jobb sorsra méltó színészekkel? A Petőfi-matinékon kívül, amelyeken, gondolom, szoktak Petőfitől szavalni, alig hallottam, hogy Petőfi-verset szavaltak volna Petőfi-ünnepen. Általában nem volna-e jobb a szónokló, lármás Petőfi-kultusz helyett, amely most divatban van s amely a szerepelni vágyók zajongásával egészen elfojtja az igazi Petőfit, módját ejteni valamiképpen, hogy a költőt jobban értsék, olvassák, szóval hogy az legyen az eleven ható erő, ami benne mégis csak a lényeg: a költészete? Ma odajutottunk, hogy soha nem beszéltek annyit Petőfiről és soha nem olvasták kevésbé. Az emberek diákkorukban olvasgatták verseit, egy kicsit még emlékeznek rájuk, de hánynak jut eszébe néhanapján legalább csak lapozgatni bennük?

Mindenkinek azt ajánlom, hegy azt az időt, amelyet a Petőfiről írott versek elolvasására szánna, fordítsa inkább arra, hogy elolvas egy pár Petőfi-verset. Ezekben mindig talál valami újat, ami újra meg újra gyönyörűséget szerez, azok között nem vár rá semmi jó. Petőfiben, tudjuk, megvolt a jó költő türelmetlensége a rossz versek iránt. Ha a róla s hozzá Irt versek sokaságát elolvasná, aligha valami diákos káromkodással nem fejezné ki a kritikáját róluk.