Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 9. szám

LENGYEL GÉZA: AZ IMPRESSZIONIZMUS PÉLDATÁRA

Az impresszionizmus történetét kezdték már megírni szerte a világban, lezárván az aktáit, megállapítván végső fellobbanásait. A történetírás kutató munkával jár s a kutatás közben erről a kultúrjelenségről is kiderült, mint annyi másról a világon, hogy nincs se eleje, se vége. Gyökereiért egyre távolabb, egyre messzibb századokba lehet visszamenni. Ha akarom, a barbizoniáktól számítom az impresszionista festést, ha akarom, tömegesen találom meg az ősöket: a németalföldieket; Velasquezt, Goyát, vagy honfitársát Grecot akit most buzgón igyekeznek divatosabbá tenni; ha úgy tetszik, akár Leonardo da Vincit, hiszen a levegőnek színt és perspektívát változtató hatásairól éppen eleget beszélt és idejekorán megmondta az asszonyoknak, hogy az arcot jól beárnyékoló széles karimájú kalapot viseljenek, melynek homályában a kontúrok lágyak, az átmenetek gyengédebbek, mert nincs veszedelmesebb ellensége a női szépségnek, mint a kíméletlen, minden részletet felfedő világítás.

Mint a gyökerek, úgy szertetérnek természetesen az ágak is. Ha lesz idő, amikor mosolyogva és lenézően vesznek tudomást az impresszionizmusról és mindazokról, akik érte lelkesedtek, akkor is, még mindig fog akadni egy-egy kései hajtása. Talán, talán majd itthon, nálunk, Magyarországon, radikálisan végeznek vele, elvágják utolsó lombjait, lehetetlenné teszik s egyszerűen megállapítják a végét, mint ahogyan az eleje is szinte példátlan hirtelenséggel kezdődik, csaknem egészen előfutárok nélkül, a Hollósy Simon nevével, helyesebben Nagybánya nevével. Egyre jobban elmosódó, a gyerekkor határáról való emlékem az első nagybányai kiállítás. A régi műcsarnokban volt, az Andrássy úton, rosszul világított, szűk helyiségekben. A nevek közül néhány azóta jelentőssé vált, Iványi-Grünwald, Réthy s a vezető Hollósy. Furcsa, nagyon világos, tarka és rendetlen képek, foltosak, tisztességes kontúrok nélkül - így él az első nagybányai kiállítás emlékezete - de érdekesek és imponálóak. A közönség azonban fejcsóválva és mosolyogva járt közöttük s e fölényes, gúnyos lenézésben van részük olykor most is. Nem baj. A magyar impresszionistáknak erőt és frissességet ád az, hogy nincsenek még teljesen befogadva. Küzdeniök kell a mindennapi megértésért, nem válnak unalmasakká, mindig, még mindig vannak mellettük lomha képeket öreg receptek szerint gyártók, akik, minél silányabbak, annál jobban kiemelik az igazi értékeket. A magyar impresszionizmus a folytonos harc, az örökös kutatás, a reákényszerített kiválasztás, vagy a szerencsés véletlenek összetalálkozása révén tiszteletre méltó fokra fejlődött. Európaivá lett, sőt kezdettől fogva egy nívón mozog bármely más ország festői kultúrájával. A berlini kiállítás volt első nyilvános bizonyítéka ennek az örvendetes eredménynek. Most, a Művészház impresszionista kiállításán lehet a próbát megejteni - és ez a legbecsesebb e kitűnő tárlat bőséges tanulságai közül - amelynek nyomán a magyar festőművészetnek a vezetővel, a franciával való párhuzamos haladása derül ki. A kollekció nem teljes, sem magyar, sem idegen részről. Vannak azonban jellemző darabjai. S a képek, amelyek nincsenek ott, szinte közismertek, épp úgy, mint az ottlevők, a históriai jelentőségűek. Mindről tudtunk, láttuk, vagy hallottunk, olvastunk róluk legalább s mégis ezek a közkeletű adatok, együtt, gondosan egybeállítva, szinte pedagógiai értékű csoportosításban, meglepő, új igazságok erejével hatnak.

Művészeket, egyéniségeket látunk új világításban. A magunk nagyjairól tudunk meg titkokat, miket hangos örömmel kell hirdetni. A magyar impresszionisták nyakába is sokszor zúdult az internacionalizmus, a nemzetietlenség vádja. S ez a valóban nem hazafiaskodó, díszmagyarokkal nem törődő, sujtás nélkül való kultúra, íme, nemzeti értékeket ment meg. Munkácsyt például. Fölötte, odakünn, ahol egész életében dolgozott és babért szedett, kezdtek már napirendre térni. Tablóiban meglátták a színpadot, kulisszáival, rendezőjével, hatásos, de mesterkélt fogásaival. S ez a Munkácsy most újra nagy lesz, mert megjelenik a nyilvánosság előtt néhány vázlata, feljegyzése és ezek a kis vásznak Courbet, vagy Manet, vagy Daumier képei között friss erejében mutatják és kijelölik helyét, mely vezető hely és elmondják róla, hogy ez a művész is tudott formákat és színeket megnézni és önző célok, hatásra számító beállítás, közönségre, tapsra való tekintet nélkül visszaadni. A függönyös szoba belseje, ez nevezetes példája az intim és korát megelőző Munkácsynak. Sötét interiőr, amelyből kivillannak a fehér csipke-függönyök. Erős ellentétek. Sok barna és fekete, de a fehér színessé teszi. Megcsinálása gyors és eleven. Tanulmány volt az egész, nagy és gondosan komponált képhez. Mert ha Munkácsyt ki is elégítette volna impresszióinak ilyen egyszerű, közvetlen, igénytelen visszaadása, rajongóit nem elégítette ki. Szerkesztenie kellett a mozgalmas jeleneteket, mikben van "értelem" és anekdota, mese és dráma, megnagyítani az interiőrt, előkelő házaspárt helyezni belé, hézagait kellékeket kitölteni. Ez volt az ő közönségének követelése, ezért ömlöttek hozzá az amerikaiak és Munkácsy kielégítette őket, egyre kínosabb küzdelmek, egyre emésztőbb kétségek közepette. Szinyei-Merse Pált az a szerencse érte, hogy ifjú éveiben kinevették. Nem jutott el arra a fokra, amelyen már érdemes lett volna az általános ízléssel megalkudnia. Viszonyai nem kényszerítették reá, hogy a hírt, a dicsőséget s mindenekelőtt a megélhetést paktumok útján is kiverekedhesse. Félre dobhatta egy időre az ecsetet és e szomorú, - akkor szomorú - letörés következményeképpen ma harmonikus és következetes, döntő jelentőségű, történelmileg fontos egyéniség. Mint lett volna Munkácsy - nagy képei, nagy sikerei nélkül.

Szinyei-Merse legjelentősebb vásznai Münchenben vannak. A Művészház kiállításán ifjúsága első képei sorozzák Corot és Monticelli és mindazok közé, akik a világot megnézik és meglátják, de benépesítik fantáziájuk szülte színekkel és alakokkal. Később lett csak Szinyei a szorosabban vett naturalizmus úttörője, a szabad ég alatt festő, a szigorúan megfigyelő művész, aki azonban mindig szeretettel adott hozzá valamit a természet-kivágáshoz, valamit önmagából, nem mesét, nem irodalmi pótlékot: a festő-poéta egy-egy lírai akkordját, erdei nimfát vagy faunt, vagy szóval meg nem állapítható fajtájú alakot: mint ifjú éveinek társa, Böcklin.

Az újabb magyarok közül sok hiányzik. Hiányzik Fényes, alig van itt a mai Rippl-Rónai s a tegnapi Kernstock. Az itt lévők azonban mind egy-egy fejlődési fokot jelentenek, olyat, mely a nagy és szövevényes szervezethez organikusan kapcsolódik. A régi Rippl-Rónai, finom pasztelljeivel, forma-szeretetével, a Manet-utáni franciákkal rokon. Kernstock a neoimpresszionisták között logikus és lázas keresésével is szinte nyugalmas. Ferenczy Károly képeiről legtisztultabban olvasható le az impresszionizmus alapvető igéjének, a naturalizmusnak hitvallása. Ferenczy, e hitvallás hirdetője szigorú következetességgel tartja számon azt, amit lát. Formára és színre egyformán figyel, egyensúlyozottan osztja el a kép e fontos elemeit. A levegőhatásokat pontosan értékeli, öntudatosan hagyja el a henye részleteket. A korabeli franciáknál nyugalmasabb, de egyenletesebb. Szerencsés környezetbe került Katona Nándor. Raffaelli halavány és előkelő Notre Dame-ja mellett az ő két havas fehér képe az első pillantásra azonos akkordú, halk, finoman részletezett. De az ő hegyei, az ő havas csúcsai is: csupa szín, egymást erősítő, logikusan felrakott színek s az egész, maga az igazság; az elevenség minden jelével. Ezen a tájon van Iványi-Grünwald tájképe. Egy nagy, még lombtalan fa sziluettje foglalja el az előteret. Hátul domboldal gyümölcsfák rózsaszín virág-csoportjaival van telehintve. A japánok fantasztikus vonalvezetése, Renoir, vagy Sisley eleven atmoszférán át remegő színei jutnak róla eszünkbe. Nem utánérzése egyiknek sem, de a közös művészi világnézet egy darabja olvasható le róla, a festésben lelt öröm, a számítás nélkül való poézis.

És más, a megbeszéltekhez hasonlóan már ismert darabjai a kollekciónak, szintén azáltal kapnak oktató, nevelő jelentőséget, hogy beilleszkednek egy korszak szervezetébe, alkalmat adnak összehasonlításokra, magyaráznak, összefüggéseket világítanak meg. Manet két kiállított képéről például talán az impresszionizmus legfontosabb tulajdonságait lehet leolvasni. Az egyik csendélet. Néhány barackot ábrázol. Technikája rendkívül egyszerű, szinte óvatos. Semmi rafinéria, semmi meglepő fordulat. A barackok hamvasak, anyagszerűek, igaziak, a megszokott, a nem festői látás számára is. Ez az anyagszerűség azonban nem cél, nem hatást vadászó, mesterkélten kierőszakolt valami, nem a Piloty-követők selyem- és bársony-kóklerséghez hasonló, hanem szinte egy ecsetvonással elért természetes, előtérbe nem tolakodó tulajdonság.

Az egész, végtelenül finom kis kép megmutatja nekünk, hogy festőjük a legjobb barátságban van a természettel, nem veti meg annak legszimplább részletét sem, tudja is, szereti is visszaadni hűen, szerényen és nagy alapossággal. Ugyanez a Manet megfestette Clemenceau arcképét. Hatása ennek is maga a való, az élő, tüzelő szemű, beszélő, agitáló ember. Előadás-módja azonban izgalmas, ahogyan az akadémián mondanák, vázlatszerű. A vászonból egész darabok maradnak üresen. A ruhán át érezni az emberi testet, de a hús pontos színével, vagy a ruha megállapítható anyagával a festő nem törődött. A csendélet nyugalmas alkotója itt szinte lázasan dolgozott, részleteket hagyott el, vonalakat szakított abba befejezetlenül. Tudjuk róla, hogy ezt a képet is megcsinálhatta volna a fotográfia pontosságával. De akkor bosszantó részletek sorakoztak volna egymás mellé, míg így meg van elevenítve az egész, a nyugtalan karakter, a forró temperamentum, az ember. Mi demonstrálhatná meggyőzőbben. hogy az impresszionizmus nem önkényes vonal- és színhangulat-szerkesztés, nem is a tudatlanok mentsvára? Alig van korszaka a művészetnek, amelyben annyit tanultak, kutattak volna az igazi festők, oly buzgón szereztek volna ismereteket, mint az elmúlt évtizedekben. Ez a tudás azonban csak arra való, hogy vele felfegyverkezve meg lehessen állapítani, mi hagyható el. Az önállóság nélkül való, a recept-festő kínos igyekezettel hordja vászonra, amit csak észre tud venni. S amint a két hetes macska jobban tud egeret fogni, mint az ember, aki tíz év alatt borzasztó kínlódás árán megtanulta ezt a mesterséget: a legprimitívebb fotografáló gép is több és jobb részleteket tud megörökíteni, mint a legkitűnőbb Benczúr. A jó festő értékeket vesz észre csupán s főerőssége a kiemelés után az elhagyás. Lehámozza a természetet, míg ott marad a kép, mint a szobrász lehámozza a nyers anyagot egészen a formáig. A naturalizmus az alapja az impresszionizmusnak, de a lényege az öntudatos elhagyás: ez különbözteti meg minden idők piktúrájától. Mert naturalisták mindig voltak. A múlt század elején a gondos mesterek épp úgy ajánlották a természet megfigyelését, mint a reneszánsz idejében. Ezek a megfigyelők azonban, ha valamit fel nem jegyeztek, ki nem mondottak, észre sem vették azt. Az értelmes szűkszavúság, logikus absztrahálás onnan számít, amikor a holt modell és az ember közé lép a rideg matériát elmosó levegő, megtanít az összefoglalásra, elvezet foltokra bontáshoz, újra éleszti a különféle stilizálások poézisét.

Az absztrahálás: a formák világában sem egyenlő ez egészen az elhagyással. Talán mindjárt utána következik, s talán ama neoimpresszionistákra jellemző, akik saját hitvallásuk szerint "a" lényegest keresik, de egyelőre csaknem ellenőrizhetetlenül egyénien. A Művészház kollekciója rávezet majd mindenkit, hogy logikus fejlemény ez, ha nem is állapítható még meg róla, nem jelzi-e egy pompásan kifejlődött kultúra természetes hanyatlását. Az a neoimpresszionista, aki barátai és ellenségei részéről a leghevesebb vitákat keltette fel: Gaugin nyilvánvalóan, művészete, élete, vallomásai és cselekedetei szerint egy reakció következménye, mindentől megcsömörlött és mindentől szabadulni akaró. Vincent Van Gogh zsenialitásában, ha nem akarjuk felfedezni az elmezavart, amellyel életét végezte, megleljük a szertelenséget, a féktelen akarást és erőszakot. Ez a tulajdonsága, igaz, mélységesen költői. Ez segíti át hihetetlen nehézségeken, ez tüzel a képein, hol brutális, nyersen egymás mellé rakott festék-darabokból alakulnak ki ragyogó impressziók. Van Gogh még szívvel-lélekkel impresszionista, csak éppen szertelen; még a felületen táncoló, remegő színek érdeklik, a szigorúan el nem határolt formák. Azok az impresszionisták, akik az impresszionizmus ellen fordultak, nagy többségükben a levegőfestés formai hanyagsága miatt lázadtak Fel. A vászon helyett a freskó után vágyakoznak. Vágyaiknak erős lendületet adott Puvis de Chavannes. Még nem tartozott közéjük, előttük járt, nagyon erős a rokonsága azokkal, kik a levegő felületen úszó hatásokat keresik, de formailag már szigorú s azonfelül szerencsés volt: freskókat festhetett, hozzájutott a nekivaló technikához. Itt a kiállításon Madelaine című műve képviseli, ez természetesen vászon, de a falkép egyszerűségével, színekben takarékos, inkább sziluetteket mutat, határozottan kivágott és nyomatékosan más, mint a modell. A modell artisztikusan és erősen átformált kivonata. Ezt a képet jól megnézve érdemes Denis Maternité-jéhez fordulni. Hasonlatosság nincs, de a rokonság feltűnő. Freskó-hatású az is, színe talán egyetlen lilás tónus sok változata és kiegészítője; az egyszerű családi jelenet egy templomi kép áhítatosságával van megkomponálva; nem természet-másolat, de szép és beszédes, mond egy árnyalattal többet, mint amennyi a vonalak és színek puszta játékából leolvasható. Denis áll a másító, stilizáló impresszionisták és az újak között. Az újak a könnyen követhető átformálással nem elégszenek meg. Programszerűen vonnak ki tájképmodellekből és figurális modellekből olyan tulajdonságokat, amelyek számunkra még alig léteznek, nekünk idegenek. Idegen, s ami még rosszabb, nem is érdekes Picasso szinte geometriai elemekből összerakott figurája, Rouault Halálra ítéltjének Goyára emlékeztető fantasztikus és homályosan gomolygó színtömege. Van Doenghen gyermekképe színtanulmány, a legerősebb vörösekből, de ebben a fajtában jobb Rippl-Rónai csendélete, mely ott van a közelében. Sem Matisse, sem Puy, sem Cross-Cézanne szinte nem is tartozik ide és Gaugin közéjük sorozott csendélete egészen közel áll az úgynevezett valószerűhez - nem világítják meg a festőművészet új utait. De ez az értékelés itt talán nincs helyén. Ez a kiállítás nem premiére, nem is demonstráció. Egyszerűen adatok tára. Az adatok összefüggőek. Mi följegyeztünk néhányat, a legszembetűnőbbeket összefüggéseikből, s hozzá kell tennünk, hogy az anyag, amely itt van, az impresszionizmus egész történetét illusztrálja. A legfinomabb stilizálók és elhagyók, a japánok kezdik a sort. A magyarok körül felelevenedik az újabban szinte elfelejtett Mészöly Géza és Paál László. Az idegen úttörőket kiegészíti Troyon, Diaz, Chassereau és Fantin-Latour. Az újakat Carriére - kis reggelije, halavány, finoman monoton színeivel képet ad a melankóliának a költőjéről, - Vuillard, Monet, Degas, Renoir, Pissaro, Besnard, Forain, Steinlein s a magyarok: Thorma, Vaszary, Csók, Mednyánszky, Magyar-Mannheimer. Hogy idő, emberek és jellemző művek tekintetében nagyok az ugrások, azon ne csudálkozzék senki. Múzeumok dolga volna a tanításnak, a művészeti népoktatásnak ez a módja, múzeumi tekintély, hely és anyagi erő révén lehetne a műtörténelem egy-egy korszakának teljes illusztráció-gyűjteményét tíz országból összeszedni és nyilvánosságra hozni. A Művészház bizony régi és hatalmas intézményeket oktatott ki kötelességeik felől, amikor az impresszionizmus példatárát kiállította.