Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 8. szám · / · IGNOTUS: JEGYZETEK

IGNOTUS: JEGYZETEK
KOKORUKÚ!
(A CHANTECLER BUKÁSA)

Kokorukú, - micsoda nyomorúság, hogy az embernek ennie kell, hogy élhessen! Kokorukú, - micsoda nyomorúság, hogy élnie kell, hogy dolgozhasson! Kokorukú, - micsoda nyomorúság, hogy maga a tehetség, maga a munka képessége, maga a művészi munka is szinte semmi; hogy az emberét is, a munkáját is adminisztrálni kell; hogy a művésznek társadalmi segítség kell, hogy el ne kopjon, a műremeknek üzleti segítség, hogy el ne bukjon!...

Nem mintha sajnálnám Rostand-t a Chanteclerrel való fölsülése miatt. Úgy tudom, gazdag ember, aki nem szorult rá, hogy üzletből éljen, tehát nem kenyérbeli kényszerűség nála a művészi munka üzleti kezelése. Természet dolga ez e sok hájjal megkent franciánál; maga az ő költészete is spekuláns költészet, és belső művészi számvetése (mert a művésznek is van számvetése, mint a mérnöknek vagy az építőnek) ugyanolyan ocsmányabb természetű számítás, mint az a külső spekuláció, mely a Rostand munkáira épít egy-egy nagy üzleti vállalkozást. Edmond Rostand az ő költészetében a szép franciasággal s a francia szépséggel űz leánykereskedelmet, tehát nem fájdalom, hanem elégtétel, ha egy-egy ilyen erkölcstelen üzletével pórul jár. Nem szólva arról, hogy nem is annyira ő járt pórul, mint egy Hertz nevezetű üzletember, a Porte St.-Martin-színház bérlője - s hogy egy Hertz nevezetű férfiú kukoricában vagy költészetében csinál-e és hagyja-e ott a fogát, az igazán nem irodalmi kérdés.

De van azért a művészeti üzletnek olyan vonatkozása, mely a művészet s kivált a művészek kérdése. Mentül világosabb, hogy a kapitalista nagyüzem a művészeteken épp úgy elhatalmasodik majd, mint a termelés egyéb terein, s mentül jobban meglátszik, hogy e nagyszerű üzleti és piaci szerkezetben magának a művésznek lassankint alig jut majd több szerep és rendeltetés, mint jut teszem a vagyontalan feltalálónak, aki, legjobb esetben, zsíros állást kap a részvénytársaságnál, mely az ő találmánya kiaknázására alakult: annál sötétebb félelemmel nézhet az ember a kapitalizálódásnak a művészekre s ezek révén a művészetre való hatása elé. Teremtő isten: a művésznek már ma is üzletembernek kell lennie, ha nem akar íróasztalának írni; ha meg akarja tartani mindvégig a helyet, melyre egyszer tán a véletlen, de eljuttatta. Mi lesz majd akkor, ha már maga ez az üzletember volta sem lesz elegendő, - ha még ezzel is csak azt az egy esélyt biztosítja magának, hogy a hivatásos üzletemberek vasszövetsége kegyesen észrevegye, és, talán, valamelyik nap ő felé is odafordítsa kiaknázó apparátusát?! Már most is: ijedelem elnézni, micsoda életet kénytelen élni, aki meg akar érkezni, s még micsodábbat, aki már megérkezett s nem akar elmaradni. Nem is szólva arról, hogy nem minden művész-tehetséggel születik együtt a társadalmi és üzleti tehetség, - sőt ezek alighanem ellentétesek, legalább is igen-igen ritkán találkoznak ugyanazon személyben. De ha találkoznak is - ilyen szobrász, aki ki tudja járni, hogy megrendeléseket kapjon; ilyen festő, aki be tud furakodni oda, ahol megnyithat és becsukhat, dönthet és visszavethet; ilyen költő, aki elő tudja adatni darabjait, hajlandóvá tudja tenni az újságokat, érdeklődésre tudja hajtani a kaszinókat, tekintélyt tud tartani a társaságban, szónok tud lenni bankettokon s a gyerekeit be tudja vétetni s a leányait el tudja vétetni: mikor ér ez rá dolgozni? Mikor ér rá gondolkozni? Mikor ér rá próbálkozni? Mikor ér rá aludni, és, még inkább, mikor ér rá felugrani álmából, az alkotó kínlódás szent őrületében? Egyszóval: mikor ér rá semmi egyébre nem gondolni, mint arra, ami nem ér semmit s amiből nem lesz semmi, ha a kigondolója lelkét a monománia mindenről való megfeledkezésével nagy-nagy ideig meg nem szállotta?

Ahogy így elgondolkodom e dolgon: azt kezdem érezni, hogy a művészet kapitalizálódása, amily végzetes fordulat különben, mégis olyasféle megváltás lesz az egyes művészekre, mint aminő a kartellok, a trösztök, a nagyüzemek benyelő hatalma a kis magánvállalkozókra, kiknek legalább az ő kínos és kilátástalan személyes vergődésüknek végét veti. Tönkreteszi őket, de legalább kényelmesen meghajolhatnak a teljes lehetetlenség, a föltétlen kilátástalanság előtt; nem lesz semmijök, nem vár rájok semmi, de legalább nem érzik a lelkifurdalást, hogy kéne valamit magukért tenniök, s művészetre rendelt lelküket nem emészti meg az a hevület ölő töprenkedés, hogy mi mindent mulasztanak s mi mindenből nem szabadna lemaradniok! Kokorukú! - csúnya világ lesz, mikor a művészetekben majd csakis a Rostandoknak áll a világ. De - kokorukú - még mindig jobb világ lesz, mint a mostani, mikor még lehet, tehát fel kell venniök a versenyt a Rostandokkal azoknak, akik csak művészetre születtek, s nem versenyre, csak arra, hogy szépségeket ravaszkodjanak ki magukból, nem arra, hogy ravasz üzletemberei legyenek a szépségeiknek.