Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 7. szám · / · FIGYELŐ

FÜST MILÁN: FORRAI RÓZA

Képzeld el: nyári éjszaka van, holdfény. A szoba kastélyod kertjébe nyíló, ajtaja kitárva s a fényesség beözönlik. Kinn a kertben a sötét fenyők lombja előtt a nyírfák törzse áli s marad az éjben. Csöndesség. Egyszerre az íróasztalon a porcellán-asszonyka krinolinban megrázkódik, a párjához szaporán tipeg s megveri az álmos gavallért. Csöndesség! A porcellán-asszonyka finoman álmos, csiklandós üveghangokon beszélni kezd, mind gyorsabban, gyorsabban. sebesebben: s hamar bebizonyul, hogy bizony nagyon házsártos nemzetes asszony ő kegyelme. De hallga! Öreg venyigék messzi szőlőhegyeken nagyon figyelnek: álmodoznak vidám őseikről, kik vidám őszi délutánokon krinolinos táncokat még lejteni láttak. De nini! A nemzetes asszony mindmindjobban megélénkül s talán már kék vér is csordogál porcellán ereiben s fuvolás üveghangját édes szenvedély lágyítja meleggé, olyanná, mint mikor régi rózsafa-hegedű halk, gőgicsélő hangján andalogni kezd. Csöndesség! Egy szende, drága, édes, szép szűz jön hozzá krinolinban s a nemzetes asszony nagyon szereti. A cserebogár zúgva fölijed, az éjjeli legyek a holdfényben dongva körül repülik őket, de a bohó baba: a fürge kis nemzetes asszony krinolinban a furcsa ellenséget űzi, hajtja, rácsap: ó, jaj mily bohó is ilyenkor a nemzetes asszony! De hogy a borissza, öreges clavecin is elkezd mulatozni magában, vidám nótázásba fogván: a porcellán-asszonyka vidul, boldog, negédes, kelleti magát és nagyon-nagyon szemérmeteskedik: és bizony-bizony megint igen megveri a huncut gavallért, amért kacéran táncba merte híni. De mi történt? Hogyan sír, zokog egyszerre, sűrűn hullanak könnyei, sír, sír, sír szaporán a szegény baba, mint a szapora zápornak eső hullása. Hogy zokog a porcellán-asszonyka, megható, hogyan szakadnak könnyei: ...hallga... hiszen a babának szíve van, a szíve mozdult meg: ó, mily megható... Álmodozás volt az egész: színházban vagy és Forrai Róza játszik. Színházban vagy és ha sírni és nevetni hallod, szívesen álmodozol; ez művészet. -

Képzeld el: vizes egy ország lehet az a Hollandia. Ott, ha nem esik is eső, olyan a város kicsi, görbe utcája, mintha megtisztálkodván a hűvös esőfürdőből éppen most kikelne. Legalább igy látod egy öreg festményen kastélyodban, holdfényes szobád falán. Hol is egy fejkötős, takaros menyecske, megirigyelvén a porcellán-babák vidámságait, megmozdul (gonosz dolog a holdfény!) és kacéran katonákkal mulatozni kezd. De hallga! A protestáns háborúk idején e kicsi utcákban nagy volt ám a magánosság: a férfi nép mind háborúban sínylik, a város elhagyottan ődöng és rejtelmes árnyak, rossz hatalmak úsznak súlyosan, hallgatagon a tengeri szél szárnyán. A takaros menyecske borzong is talán, úgy gondolom: mert ha nevet, nevetése magánosan felcsendül és elhal: gyorsan magával viszi szárnyán a tengeri szél. Mégis kacag a gonosz csont, nagyokat sikongat, nem állja ő meg nevetés nélkül: hiszen hazatért katonák (talán csak árnyak) csipkedik, csábítják az erényét... Meghalt csatában az ura, mondják neki: s gyorsan sír... Csöndesség! Talán nem is él ez a nő, talán csak az álom szárnyain úszik s csupán egy álomjátékba foglalt bohó, rideg személy... Ébredj! Színházban vagyunk és Forrai Róza meghalt korok személyeit játssza...

Képzeld el: a parkodban künn hűvösül az éjszaka s a néma fák koronáiban suttogva egyszer végigborzong a szél és hűs, álmos beszéde népesíti a magányt. Aztán minden csöndesedik és buzgón végső, mélységes álmodásba fog. Később felkel a nap és vele szemben te a túlsó horizonton, órjás árnyék, megállasz egyedül. Gondold el: a kép fellengős és megható. S mint annyiszor, most ismét mindent elfelejtesz... Könnyedén leoldódik rólad minden emlék és könnyű lettél, majdnem elszállsz: mikor özönlik rád a friss, reggeli fény. Ilyenkor néhány régi, elfeledett, finom öröm sírjából felszáll, jelentéktelen, könnyű öröm, melyet régen talán észre se' vettél. Csöndesség! Minden elhagyott, de talán a művészetnek onnan mégis köszönetet intesz. S talán némely napon megint örömöt szerezhet néhány régi mély és kedves emlék, melyet a porcellán-asszonyka és a hollandi takaros menyecske tett számodra nagyon meleggé, kastélyok ura!