Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 6. szám · / · FIGYELŐ

FELEKI GÉZA: HEVESI LAJOS

A régi Bécs alkotó művészei között alig akadt egy-kettő, aki emberi és művészi jelentékenységre emelkedett volna. Rudolf von Alt. Talán még (és nem csupán gesztusa következtében) Makart. Tilgner is? Nem tudom. Hevesi őket attól fogva, hogy a Kávéforrásból Bécsbe telepedett, szerette, kutatta. Gyakran írt is róluk. Makartról uralkodása idejében, nagyobb fenntartással, mint hírének halálát gyorsan követő összeroppanása után. De mit jelenthet ez a néhány motívum, ha Hevesi óriási témaszükségletére gondolunk. Hanem mikor a párisi művészeti forradalom hullámai nagy kerülő utakon eljutottak a császárváros falai alá, egyszerre egy egész sereg sokat akaró és nagyot tudó fiatalember bukkant fel a művészvilágban. Új célokat állítottak maguknak, messze, messze a ködös távolban és nyugodt lépésekkel elindultak feléjük. Mosolyukon meglátszott, hogy el is fogják érni. A legmerészebb újításokat hozták létre a legtermészetesebb egyszerűséggel, mentek előre és emelkedtek fölfelé és egyre teljesebb fénykoszorú övezte a művészet elefántcsonttornyát. Nevetséges volt az öregeknek és a bürokratáknak kilátástalan ellenállása. Kellemetlenkedések és apróbb nagyobb nélkülözések, igazságtalanságok csak nem kedvetleníthetik el azokat, akik új felé törekednek, újat tudnak. Fiatalok voltak. Hangos volt a beszédük és a tettük. Üstökénél fogva markukban tartották a jövőt. Hevesi pedig félredobta emberkereső lámpáját. Ott termett közöttük, papírlappal a tenyerén, ceruzával a másik kezében és elkezdte vázolni arcképüket. Velük tartott csatáikban. Előbb csak figyelni akarta, hogyan változik az arcuk a tettek mezején. De a puskaporfüst neki is fejébe szállott és egyszerre csak a Fremdenlatt tárcarovatának kedélyes, szelíd szerkesztője új Tyrteuszként hirdette a harcot, ostorozta a lanyhákat. Jóakaró szellemességei közé szarkazmusok tévedtek be; a mondatok lágy csöndes pergésébe. petárdák pukkanása vegyült. Az arcképek többé nem voltak higgadtak, tárgyilagosak, hanem meghangsúlyozódtak és beléjük költözött Lenbach Bismarckról és Moltkeről festett képeinek szuggesztív ereje. (Talán Hevesi mondotta Lenbachról a legnagyobb megérdemelt dicséretet, mikor az egységes Németországot létesítő erők között felsorolja ennek a két Lenbachnak lelkesítő és agitatív tevékenységét.)

De Hevesi nem semleges, sötét háttér elé állította alakjait, hanem elhelyezte körülöttük művészetüknek díszes, ragyogó inszignumait is.

Az ábrázolt művészt és a jelképeket gyakran úgy tudta összehangolni, hogy a képegységnek nem volt semmi híja. A háttér előkészíti és meghatározza az alak beállítást, az alak bezárja és összefoglalja a háttér dekoratív jelentését.

A Panthon meghatóan egyszerű és kevés szóval mindent elmondó freskóinak színes leírása igazán a legjobb mód Puvis de Chavannes tisztes, ősz alakjának hatásos beállítására. Vagy képzelhető-e pompásabb bevezetés egy Tahiti sziget ősállapotai és csillogó, mély színei közé kerülő párisi börzeügynök kalandjainak elcsevegéséhez, mint a dolgokat elölről kezdő Gaugin-képeknek az olvasó képzelete elé varázsolása. A Tahiti szigetét leíró oldalakból száll felénk valami az őserdők illatából és csillognak rajtuk az aranyfényű levelek reflexei. Az elhagyott kolostorban megvonuló öreg úr, aki évenként csak egyszer bocsátja maga elé barátait, hogy meghallgassa nézetüket a szalonnak szánt küldeményről, valósággal szimbólum. Az alkotás egészen fölszívja magába az alkotót. Hódítani indul és ezreket fog gyönyörködtetni mindörökké. Az öregedő, törékeny testű Puvis pedig továbbra is munkában tölti napjait és esténként el-elbeszélget egyszerű dolgokról egyszerű emberekkel. Azután már rég porladni fog teste, de Szent Genovéva még ott virraszt az alvó Páris felett. A nyugalomnak és csöndnek kevésváltozatú nagy vonalakkal és néhány egyenletes, tompa színnel megteremtett festői egyenértéke nem múlékony.

De ha a klastromlakó Puvis de Chavannes életét szimbolikusnak érezzük, akkor talán mégsem apró, bájos anekdoták kedves és változatos előadása, érdekes életpályák izgató elbeszélése a művészeti kritikus feladata, hanem inkább el kell tüntetnie a művészt műve mögé. Nem akarok igazságtalan lenni Hevesi iránt. Ő is beszélt néha az alkotásról, ha az alkotóról közönségének már több ízben elmondott mindent, vagy ha nem jutott eszébe érdekes note personelle. Azután egyes nagy művészeti események esetében. Klinger Beethovenjéről, Klimtnek nem egy képéről és falfestményéről; a filozófiáról ismételten. És még sok másról is. Benyomásai mind meglepő jól és könnyedén vannak leírva. Ott settenkedik mögöttük a gyanú, hogy előbb volt meg a leírást pompásan bezáró point és azután e point kedvéért beállított az impresszió. Azonkívül meg engem ezek a csillogóan megcsinált benyomások egyre Moltke útleíró könyveire és leveleire emlékeztetnek. A nagy hadvezér többször bejárta és mindenkor fogékony lélekkel élvezte Törökország és Kis-Ázsia legszebb vidékeit. Erős kifejezőképességű, finomságokat és színeket visszaadó és mégis katonás stílusban és beállításban beszéli az élményeit. Nagyon kellemes olvasmány. De azért kiérezni belőle a szerkesztésnél öntudatlanul érvényesülő szempontot: a stratégiailag fontos terepjelenségek előtérbe kerülnek, a stratégiailag jelentéktelen pontokról éppen csak említés tevődik. Őrvendezve szemléli a szedáni győzelem várományosa a folyóparti erdőt, a lankás hegyoldalt, az enyhe völgyet és titokban el-elgondolkozik, milyen szép csatákat lehetne vívni ezeknek a gyönyörű természeti jelenségeknek felhasználásával. Hiába, Moltkeből hiányzott az orgueil d'ętre' inutile. És épp ilyen elkedvetlenítő az a metier-hez kötöttség, amely minduntalan előbukkan Hevesi nagy benyomásaiban. A művészeti kritikus bizonyára nemes és emberséges cselekedetet művel, ha a nagyközönséget közelebb akarja hozni a művészethez. Talán szabad bizonyos engedményekbe is bocsátkozni, kivált, ha az alkotás újszerű és teljes értetlenség várakozik reá. Az efféle engedményeket a legtöbb kritikus másnap letagadja. Hevesi két nagy kötetben gyűjtötte őket össze. Pedig néha egészen a közönség szemével nézte az alkotást, azt találta rajta a legjobbnak, ami a kevéssé fogékony tömegérzésre legkönnyebben hathat és azután az egyes kvalitásokat az ettől a szemponttól megszabott sorrendben, terjedelemben és lelkesedéssel méltányolta. Útmutatását követve, olvasói gyönyörűen lelkesedtek olyan művekért, amelyeknek megértésétől és megérzésétől még nagyon, nagyon távol voltak és vidáman ellenőrizték vezetőjüket.

Volt azonban egy és más, amit Hevesi tökéletesen és előkelően megértett. Alt-Wien porcellán. A múlt század elejéről való finom dohányos és burnótos szelencék. Általában a bécsi kongresszus korának egész csecse-becse művészete. A lajstromot még folytathatnám. Ezekről egészen szíve szerint beszélt. Éreztette a kort, amelyből felénk csillognak és a kéztartást, amellyel simogatta őket. Megmutatta ilyenkor, hogy a művészet mégis csak odanőtt hozzá, és amikor ezekről a lakásán őrzött vagy egy múzeum félreeső szögletében rejtőző drágaságokról beszélt, nagy írókra emlékeztetett.

Burger-Thoré, Gautier és Baudelaire impresszionista kritikái természetesen más magasságokba emelkednek. Ezek az emberek hosszú, több hetes, sőt több éves érintkezés után szerettek meg egy-egy már jól ismert képet vagy szobrot és mégis már a megismerkedés perce élmény volt számukra. Egyszer azután, mikorra beléfáradtak a szerelembe, úgy szabadultak tőle, hogy lelki kalandjuk történetet papírra vetették. Számot adtak maguknak arról, ami velük történt és elkísérték érzéseiket a mélyen terpeszkedő gyökerekig. Ezek a beszámolók nem Hangulatkeltésre voltak beállítva. hangulatfestésnél is többek voltak; eseményes hangulatsorok összesűrítései. Nem tájékoztatnak közvetetlenül és nehéz volna követni őket. Utóvégre Baudelaire azt érezte Delacroix képeivel szemben, amit éppen csak ő tudott érezni. De azért az esztétikai szemlélet kérdéseinek vizsgálásánál ezek az írások főfontosságú dokumentumok, és olvasmánynak sem kevésbé kellemesek, mint a könnyed és kecses bíráskodások, noha néha olyasmiről szeretnének beszélni, ami a toll birodalmának határán már túl van.

Hevesi műveiben műfaji különbségek nem érvényesülnek, sokágú gazdag irodalmi munkásságának tömérdek termékét tulajdonképpen a képzeletéből vagy az életből elénk állított embereit övező milieu változása szerint bontjuk csoportokra. Mindenütt máshol is mutatkozó kiválóságai és szeretreméltó tulajdonságai tették népszerűvé művészettel foglalkozó írásait is és ma mégis csupán ezeket tekinthetjük valóságos hagyatékának. Tehetségének bizonyára a causerie volt legmegfelelőbb nyilvánulása és éppen ez az írásfajta természeténél fogva kérészéletű. Szépirodalmi művei réges-régen elmaradtak mögöttünk és az irodalomtörténet egy végképp lezárt korszakának kétségkívül eléggé jelentékeny eseményeiként helyezkedtek el. Életszemléletének a múlthoz tartozása nyilvánvalóvá lett, amint nem fedezte többé nézőpontjait friss alkotókedvéveI és az örömnek az egyre változó eseményeket vígan váró fiatalos tehetségével. Nem jutottak más sorsra irodalmi kritikái sem, pedig sok mesterségbeli hozzáértésből eredő finomságra akadhatnánk bennük. A művészeti kritika területén azonban szorosan véve még nem akadt senki, aki túlszárnyalta volna; a körülötte sürgölődő, nagyképű, száraz írástudatlanok és sekély, szellemtelen fecsegők tömegének messziről láthatóan föléje magaslik tisztes alakja. Hadi tudósításai, - tőle magától ered ez az elnevezés, - a bennük szereplő események és személyek folytán ma is aktuálisak. Következményeikkel hatnak a jelenre. E következmények között sajnálatosak is akadhatnak ... De fölróhatunk-e kis hibákat neki, aki oly nagy tudott lenni a szeretetben. Szeretete elkísérte az embereket a nagyság, a különködés és a botorság útjaira és mindenütt mindent megérteit, mindent megbocsátott. Ez a szeretet összetűző erők kiegyenlitésével, szárnyaszegett akarások felegyenesítésével hatékony tényezője volt évtizedeken át a császárváros kultúrfejlődésének és sohasem lanyhulva kifejeződött Hevesi minden egyes sorában. Ennek a gyönyörű szeretetnek nem hűlő melege minden Koron éreztetni fogja azzal aki akár melyik könyvét fölüti, hogy a sárgult, foszladozó lapokon ember szólt egyszer emberhez.