Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 6. szám · / · LUKÁCS GYÖRGY: SÖREN KIERKEGAARD ÉS REGINE OLSEN

LUKÁCS GYÖRGY: SÖREN KIERKEGAARD ÉS REGINE OLSEN
12.

Ahol a pszichológia kezdődik, ott vége a monumentalitásnak és az egyértelműség mi más, mint szerény kifejezése egy a monumentalitás felé irányuló törekvésnek. Ahol megkezdődik a pszichológia, ott nincsenek többé tettek, csak tettek motívumai és ami okokra szorul és eltűri, hogy megokoltassék, abból kiveszett már minden szilárdság és egyértelműség. És ha csonka maradványaiból megmaradt volna is benne valami, az okok áradása menthetetlenül el fogja mosni azt. Mert nincsen ingadozóbb a világon az okoknál és a megokoltaknál; amit egy ok előidézett, annak - más okokból - az ellenkezője is történhetett volna, sőt kicsit változó körülmények mellett ugyanezen okok következtében is. És még ha ugyanazok maradnának is az okok - de nem maradnak ugyanazok soha - állandók nem lehetnek sohasem: ami mindent elsöprő volt a nagy szenvedély pillanatában, nevetségesen kicsiny lesz, ha elültek a viharok és egy utólagos megismerés óriássá növeszthet egy valamikor megláthatatlanul parányit.

Lilliput és Brobdingnag birodalmai pillanatonkénti váltakozása a motívumok közepette élés és valamennyi között a legtalajtalanabbul süppedős és leglégiesebben szétfoszló a lelki okok birodalma, a pszichológiáé. Ha megkezdődött a pszichológia szerepe az életben, akkor vége az élet minden egyértelmű becsületességének, egy úton járó monumentalitásának. Ha pszichológia uralkodik az életben, akkor nincsenek többé az életet, élethelyzeteket magukba záró gesztusok. Mert a gesztus addig egyértelmű csupán, amíg konvencionális minden pszichológia.

Itt válik el tragikus véglegességű élességgel költészet és élet. Az írások pszichológiája mindig egyértelmű. mert mindig ad hoc pszichológia, mert ha több felé is látszik hajlani, többrétűsége is egyértelmű mindig és csak bonyolódottabbá teszi a végső egység egyensúlyozottságát. És az életben nincsenek egyetértelműségek, mert ott nincsen ad hoc pszichológia, mert nemcsak azok a motívumok szerepelnek amik - az egység kedvéért - fel vannak vetve és nem cseng ki minden, ami hangzani kezdett valamikor. Mert az életben nem lehet konvencionális a pszichológia, mint a költészetben mindig, bármilyen finoman bonyolódott is annak konvenciója. Az életben csak a teljes korlátoltság érzékelhet teljes egyértelműséget és a költészetben csak a teljesen nem sikerült lehet ebben az értelemben - egyszerre többet jelentő.

Ezért a legmélyebben költőietlen minden életek közül a költő élete, a legmélyebben profiltalan és gesztustalan. (Keats látta ezt meg legelőször.) Mert a költőben tudatossá válik, ami életté teszi az életet; az igazi költőben - az élettel szemben - nem lehet semmi korlátoltság és az életet, a maga életét, illetőleg semmi illúzió. És az élet ezért csak nyers anyag a költő számára; csak az ő spontánul erőszakos kezei gyúrhatnak ki valami egyértelműt a káoszból, szimbólumot a testetlen jelenségből, adhatnak formát - határokat és jelentőséget - az ezerfelé elnyúlónak és szétfolyónak. Ezért nem számíthat a költőnek soha a maga élete, mint megformálandó.

És a Kierkegaard heroismusa ez volt: formát teremteni akarni az életből. Becsületessége: válaszutakat látni és végigmenni a választott úton. Tragédiája: hogy élni akarta azt, amit élni nem lehet. "Hasztalan küszködök," írja "elvész alólam a talaj. Az életemből mégis csak költő-egzisztencia lesz." És azért semmi és azért értéktelen a költő egzisztenciája, mert sohasem abszolút, mert soha sincs magában és magáért, mert mindig csak valamihez való vonatkozásban létezik és ez a vonatkozás nem jelent semmit és mégis kimeríti azt teljesen. A pillanatot legalább, de az élet nem áll másból, mint ilyen pillanatokból.

Ez ellen, ennek szükségszerűsége ellen folyt a sehol sem korlátolt Kierkegaard életének fenségesen korlátolt küzdelme. És az élet - azt lehetne mondani ravasz kiszámítottsággal - mindent megadott neki, amit megadhatott, amit ő kívánhatott magának. Persze csalárdság volt az élettől minden ajándék, mert az igazit nem adhatta meg soha és csak mélyebben csalogatta bele a mindent elnyelő sivatagba - mint Napóleont az orosz seregek - minden győzelem és hódítás látszatával, amit megadott neki.

Mert ezt kivívta magának az ő heroismusa. Kiküzdötte életében és ki halálában. Úgy tudott élni, hogy minden életmozdulatát magába zárta egy-egy nagy, szoborszerű biztossággal meglátott és végigvitt gesztusa és úgy halt meg, hogy a legjobbkor jött a halál, akkor, amikor ő kívánta, úgy, ahogy ő kívánta. De láttuk, hogy közelről mennyire volt biztos a legbiztosabb gesztus is és ha legigazibb és legmélyebb küzdelme csúcspontján érte is utol a halál és úgy ahogy ő akarta, hogy vértanúja lehetett általa annak, amiért küzdött, nem lehetett annak igazi vértanúja mégsem. Mert mégis több lehetőség felé mutatott a halála is, mert több lehetőség felé mutat minden az életben és csak utólagos valóságok zárnak ki egy párat a lehetőségek közül (nem mindet. az egy valóság kivételével) - csak azért, hogy újak millióit bocsássák útnak.

Korának kereszténysége ellen küzdött, amikor utolérte a halál, a leghevesebb küzdelem kellő közepén, akkor amikor a küzdelmen kívül nem volt már, mit keresnie az életben és alig volt már lehetősége fokozni ezt a küzdelmet. (És még külső véletlenek is sorsszerűvé tették ezt a halált: Kierkegaard mindig tőkéjéből élt - mint a korai középkor uzsorának tartott minden kamatot - és éppen végére járt minden pénzének, mikor meghalt.) És mikor összeesett az utcán és bevitték a kórházba, azt mondta, hogy meg akar halni, mert az ügynek, amit képvisel szüksége van az ő halálára.

És meghalt. De a halállal nyitva maradt minden kérdés: hová vezetett volna az az út, amelynek hirtelen vége szakadt az ő sírkövével? Merrefelé volt útban, mikor a halállal kellett találkoznia? És a halál belső szükségszerűsége csak egy magyarázat lehetőség a végtelen számú sorában és ha nem belső hívásra és végszóra jött az, nem lehet végnek látni az ő útjának végét és - gondolatban - keresni kell továbbkanyargását. És akkor ezerértelmű lesz a Kierkegaard halála is, véletlen és nincsen benne igazi sorsszerűség. És nem gesztus akkor - hiába! - a Kierkegaard életének legtisztább, legegyértelműbb gesztusa.