Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 5. szám

BABITS MIHÁLY: A SORSHOZ

A sorshoz szóltam s zúgolódtam hangosan:
- Vak isten!
vakon szövöd az évek tarka szőnyegét
és nem nézed, hol van visszája, hol szine?
Villogó, éles tűdre tűzve szívemet
fonákul szőtted szőnyegedbe.

Ki égi nedvek rosszszivű csaplára vagy
ki szomjazónak sós vizet mérsz, égő szívnek olajat,
a kéjek és kinok szeszét szeszélyesen töltöd nekünk,
hogy melyikből iszunk, már azt se tudjuk.

De megrészegszünk italodtól és te nézed pajkosan,
hogy őrült bakháns-módra mint ugrándozunk fejetlenül
vagy mint a mérgezett patkányok, össze-vissza futkosunk
s te nézed.

Vak isten!
vakon szövöd az évek tarka szőnyegét
és nem nézed hol van visszája, hol szine,
de nézed,
hogy őrült bakháns-módra mint ugrándozunk fejetlenül
vagy mint a mérgezett patkányok, össze-vissza futkosunk.

Te Caesar!
a nap talán csak egy mesés karbunkulus, amelyen át
küzdelmeinknek véres szinjátékait
te nézed,
és mi halálra született, vergődő gladiátorok,
mint hizlalt állatok, kiket csak ölni, halni, hullni csak
bocsátanak ki ketrecünkből a teres homok fölé,
üdvözlünk, Caesar, a homokról.

Vak isten!
vakon szövöd az évek tarka szőnyegét
és nem nézed, hol van visszája, hol szine;
villogó, éles tűdre tűzve szívemet
fonákul szőtted szőnyegedbe