Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 4. szám · / · FIGYELŐ

SCHÖPFLIN ALADÁR: DUKAI TAKÁCH JUDlT

Vadász Norbert csorna-premontrei kanonok könyvet adott ki Dukai Takách Juditról, a múlt század elejének sokat emlegetett "poetriájáról". Van a könyvben életrajz (kissé naiv, de jóakaratú kis munka) s megvannak benne a költőnő összes poétai munkái, ahogy eddigelé még sohasem jelentek meg. A legtöbbet azonban az az arckép ér benne, amely a könyv címlapja előtt van reprodukálva. Kicsi, színes miniatűr, egy Alt-Wien csészéről, melynek szervizével egykor Festetics gróf ajándékozta meg Takách Juditot.

Ebben a kis képben benne van minden, ami Dukai Takách Juditról szólva érdekes lehet. Egy darab abból a Biedermayer-levegőből, mely akkor, mint mindenütt, nálunk is betöltött mindent, amely körüllengte a falusi nemesi kúriák és a kisvárosi polgárházak félhomályos szobáit, kiárad még ma is sok úri házban még meglevő bútoraikból, női kézimunkáikból, képeikből, felcsendült a furcsa alakú klavírok nótáiból, ott van Kisfaludy Sándor regéiben, Csokonai dalaiban és valami kevés él belőle még Berzsenyi viharos ódáiban is. A bécsi kongresszus levegője ez, kedves, puha, olvatag, szentimentálisan érzéki, semmi sincs, ami igazabb volna édeskés hazugságánál, mert ízlés, egy kornak a leglelke szól belőle hozzánk. Ha látom a képet, biztosan tudom, hogy akit ábrázol, nem írhatott más stílusú verset, mint amilyet Takách Judit Irt; ha tehetségesebb, jobbat írt volna, de akkor sem másfélét.

Barna hajú, őzike tekintetű, picike szájú, hamvas őszibarack arcú leány, görögös piros köpeny van hanyagul átalvetve mélyen kivágott fehér empireruháján, melynek ujja éppen hogy csak a vállat födi el, gömbölyű karja meztelen, apró kis kezei egy hárfa húrjain játszanak. Az egész képen aranyba játszó rózsaszín tónus megy végig s még a háromszínnyomatban is megérezni, hogy porcelánra van festve. Ilyen volt-e Judit, amilyennek a publikumának szívesen hízelgő akkori művész festette? Ez nem is fontos kérdés, mikor bizonyos az, hogy ilyennek szerette magát látni, - az önmagáról való ábrándjaiban ilyennek képzelte el magát. Csupa poézis - akkor poézis alatt olyasvalamit értettek, ami meglehetős messze esik a valóságtól - semmi testiség, csupa illat, csupa édesség. Ezt a képet csak mosolyogva lehet nézni.

Az igazi Judit csinos, jóravaló, ügyes kis háziasszony volt, szép kemenesalji birtok örökösnője; már lány korában jól elvezette apja háztartását, asszonykorában pedig olyan jó gazdasszony volt, hogy csak a legrosszabb nyelvek találhattak rajta kivetőt. Tudott főzni, zöldséget palántálni, tyúkot ültetni, - szóval tudott mindent, ami falusi asszonynak akkor is legfontosabb dolog volt, ma is az. Művelt is volt, Sopronban járt iskolába, megtanult németül, tudott egy kicsit zongorázni, tudott sok szép kézimunkát. Szóval, azért, hogy verseket írt, Geöndötz Ferenc nem járt vele rosszul, mikor elvette. Nem is volt neki a költészet, csak kedves mulatság - ma azt mondanák dilettantizmus - amely segített betölteni üres óráit (falusi nőnek, akkor, sok volt belőlük) és bőven kielégítette leányos hiúságát is. Olyan disztinkciója volt ezzel a többi nemes kisasszonyok fölött, amiben nem versenyezhettek vele s olyan társadalmi pozícióra tett szert, amelyhez máskülönben nem jutott volna.

Alighogy kitudódott a nem is nagyon féltve őrzött titok, hogy Judit verseket ír, a Dunántúl irogató nemes urai elkezdtek érdeklődni iránta. Berzsenyi közeli rokona volt, terjesztette is a hírét. Döbrentei Gábor a fiatal Wesselényivel meglátogatta Dukán, Kazinczy, csak hírét hallva verseinek, felavatta költőnőnek. Persze ellátták bőven tanáccsal, tanítással, követendő példákkal és ő meg is fogadott mindent, oly hűségesen, hogy beleveszett még az a kicsi kis egyéniség is, ami volt benne. Diadala tetőpontja volt, mikor a Dunántúl potentátja, Festetics György, akit kora úgy körülhízelgett, hogy még most is alig tudjuk tisztán meglátni derék, jószándékú, de szűk látókörű, mindenben csak a dilettantizmusig jutó alakját, - meghívta a híres keszthelyi helikoni ünnepekre. Áradozó verses dicshimnuszokat olvasott itt, lojalitástól és hízelgéstől csepegő frázisokkal, már ahogy ennek a különben kedves és nekünk nagyon tiszteletreméltó kornak utálatos szokása hozta magával. S az urak, elöl maga a gróf, ünnepelték, bókokat mondtak neki, annyira, hogy a feszes, kevély Szegedy Róza, Kisfaludy Sándor Rózája nem bírta magába fojtani mérgét. Mi kell ennél több egy lánynak! Persze, irigyelték dicsőségét a többi asszonynépek és füle hallatára vagy hallatlanul nem egyszer mondtak olyasféléket, hogy főzőkanál kell a lány kezébe, nem toll, vagy hogy ne akarjon a tyúk kukorékolni. Panaszolja is nagy dicsekedve Judit sok irigyeit, akik nélkül nyilván feleannyi élvezete se lett volna dicsőségében.

Egyéb nem is volt neki a költészet. Az élete dolga nem volt, az a nyugtalanság sem volt meg benne, amely akarva-akaratlan költővé teszi az embert, rátéteti vele egész életét egy színes álomképre, eltéveszti az élet magától adódó egyenes útjairól. Ahogy más lányok hímeznek vagy a zongorát nyaggatják, úgy írta ő a verseket. Összes verseiben nem találunk egy sort, amelyben volna valami az élet melegségéből, egy sóhajt, amely szívből jött, egy képet, amelynek kötői exaltatióban feszült lélek ad színt. Meg lehetne ezt érezni, ha még annyira elmúlt ízlés volna is a versekben. Hiszen még az eldobott kesztyűn is meglátni, lakott-e benne eleven kéz, hogyne lehetne megérezni a szón, hogy dobbant-e benne valaha szív! Dukai Takách Judit verseiben nincs semmi egyéb, mint valamelyes stílus: a kor költői közhelyeinek többé-kevésbé tetszetős összerakása. Érezték ezt magasztaló kortársai is, akiknek minden dicséretéből kiérzik az a ki nem mondott mellékgondolat, hogy "egy nőtől ennyi is sok". Talán tudott volna melegebbet, igazabbat, elevenebbet is írni, ha - mert volna. Ha nem félt volna odadobni a nyilvánosság elé leányszíve titkos vágyait, remegéseit. De hogy is merhette volna Így kitárni szívét, mikor publikuma jóformán teljesen a rokonok, ismerősök szűk köréből állott (verseiből csak nagyon kevés jelent meg, a legtöbb kéziratban terjedt el). Micsoda megbotránkozást keltett volna az a szemérmetlenség, akkor, ha egy leány ki meri nyíltan mondani azt, ami a szívében hullámzik! Még manap is sokan megütődnek az effélén, hát még 1820-ban! Hogy legalább valami volt a költőből Juditban, azt mégis sejteni lehet abból, hogy egész ösztönszerűleg, az önmaga kifejezésének vágyából kezdett a vers írásba.

Nem is tudunk meg belső életéből jóformán semmit; a mi kevés mégis megnyilatkozik belőle, nem a verseiben nyilatkozik meg, hanem egy-két levelében. "Egy deli termetű, rózsás ajkú, szép szemű, pelyhedző bajuszú, selyemhajú ifjúról" is esik szó, aki - akár csak ábrándokban élt, akár a valóságban is - megéreztette vele a szerelem vágyait. Férjhez persze máshoz ment, egy kicsit játszotta a meg nem értett ideális nő szerepét, de hamar beletörődött s példás anya, gazdasszony. feleség lett belőle. Volt kedve másodszor is férjhez menni.

Jelentéktelen élet, még jelentéktelenebb költészet. De érdekes mégis. Oly keveset tudunk a múlt század elei magyar nőről, hogy még annyi dokumentum is, amennyit Dukai Takách Judit feltár, érdekel. S végre is a nálánál valamivel tehetségesebb és bátrabb Ujfalvy Krisztina mellett első figyelmeztető jele annak, hogy a magyar nő is kezdett ébredezni, sejteni kezdte önmagát, a benne rejtőző egyéniséget, s a kifejezés formáit kereste a maga számára. A sejtésből nagyon soká lett tudat; csak a mi nemzedékünk kezdi megérezni a női egyéniség szabad, bátor, nyílt kifejeződését.