Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 2. szám · / · ADY ENDRE: PORTUS HERCULIS MONOECI (VALLOMÁSOK ÉS TANULMÁNY)

ADY ENDRE: PORTUS HERCULIS MONOECI (VALLOMÁSOK ÉS TANULMÁNY) [+]
II.

Boldog vagyok, mióta hiszem, hogy az Élet és a Halál voltaképpen nem is császárok, de csak örökös, szófogadó kancellárjai annak a nagyságnál nagyobb despotának, aki: a Véletlen. Békültebb vagyobb, mióta nagy egészséget mutató, élet-habzsoló, szerelemtől el nem ütött, minden kulturális hájjal megkent, nagyon gazdag embereket láttam játszani. Játszani húsz, száz, ezer vagy százezer frankért, olyan summáért; mely nekik semmi, játszani, halálosan, nagyon komolyan s annyi szenvedéssel, amennyivel egy Jézus öt halált tudna halni.

Ám az is igaz, hogy a Véletlen urasztalán nem a kegyeseknek és Lázároknak barátja a híres görgő golyó, hanem azoké, akiknél szállása van a pénznek s azoké, akiknek minden mindegy már. Monte-Carlo azokat segíti, akiket úgy se tudna tönkretenni avagy akiket nem lehet már jobban tönkretenni, szóval az Élet igazi királyait, akik ím már nem nyerhetnek vagy nem veszíthetnek. Monte-Carlo a mai civilizáción túlnőtt embereké, szent Hegye annak az eljövendő kornak, amikor az embereket jóllakatni bajos dolog lesz, mert több történetet és több szeretetet éheznek, mint amennyi manapság és akkor is lelhető és falható.

Utálom az ember-majmokat, a polgári turistákat, a kalkuláló senkiket, a kíváncsiakat, a filozófiával játékosokat: ezek meggyalázzák szent Monte-Carlót. Lelki, idegéleti exament tétetnék előbb a Bank helyében mindenkivel, aki bebocsáttatást akar termeibe, de, sajnos, a Bank nem is sejti a maga fölségességét.

Mégis bizonyos, hogy Monte-Carlóban, a monakói Herkules kikötőjében, még se vethet horgot soha olyan ember, aki egészen érdektelen s aki legalább öntudatlanul, ne Prometheusz volna egy kicsit. Akit csak láttam ott, aki csak elsuhant előttem, akit figyeltem, aki elkerült s akit megismertem, mindnyájan a Flammarion emberei. Mást akarnak, mint a mai, földi világ, többet akarnak, jobbat akarnak s nem tudnának számot adni arról, mi is kellene nekik, mert nem igaz, hogy ők csak a pénzt akarják. Ha hiszik sem igaz, mert láttam rossz ruhájú embereket, akik a nem is leplezett kielégültség sugárzásával távoztak, amikor elszedte legtitkoltabb zsebükből is pénzüket a Bank. Nagyherceg és szatócs, író és ügynök, nagy-dáma és kokott itt levetik kényszerű maszkjukat s ahogy játszanak, az igazabb és szentebb, mint a középkori, önkorbácsoló cella-játékok ostoros játéka a mennyei üdvösségért.

*

Láttam aranyakat dobni a rulett-asztalra egy való királyt, egy hivatásos királyt is már, olyan hidegül és szegényen játszott, hogy megértettem azonnal azt a sóvár toszkánai hercegnőt, aki nem bírta ki mellette a feleségi állapotot. Láttam milliárdosokat, akik megszépültek a játéktól s akiknek lelkemben azonnal megbocsáttattak összes dáriusi vétkeik, mert nagyon szerettek ők is, miként az Újtestamentum bűnös asszonya. A játékos ember szerető és szerelmes ember mindenek fölött, a játékos embernek az hiányzik, amire Jézus előtt és Jézus óta annyi vágyakozó ember ráhibázott s annyi bolond ember fog még ráhibázni. Ma még beszélni is nehéz róla, mert még csupán süldő ösztöneinkkel állhatnánk helyet érte, hogy a legkülönb, legválasztottabb mai embereknek voltaképpen a szeretet hiányzik szörnyűen az életből. De nem a galileai halászoké, nem az új humanistáké, hanem az a teljes nagy közös szeretet, melyből senki és semmi sem hiányzik. Akinek istene a Véletlen, a Hazárd, az, aki játszik a kiszámíthatatlannal, életbe, pénzbe avagy bármibe, asszonyba, csontba, rongyba vagy gubadarabba: szerelmes ember. Szerelmes ember, akit ma még viszontszeretni hiába is próbál valaki, mert ő nem egy szerelmet akar, de minden szerelmet, mindennek és mindenkinek a szerelmét.

Áldassék, aki a játékot kitalálta s aki először sejtette meg fájdalmasan és ösztönösen, hogy a szerelem nem csupán utódokról való gondoskodás és órányi öröm s a szeretet pedig nem egyszerűen csak viszontbiztosítás az élet elemi csapásai között és ellen. Ágyasháza ajtaját néha-néha becsukja már kívülről, végleg valaki, elhagyja szüleit és pajtásait, testvéreit s azon érdek-testvéreit, kikkel vállvetve él, élhet és élhetne, de a szeretet pörét tovább folytatja. Ha valaki az Életen és a Halálon túl rábukkant a Véletlenre, nem cselekedett mást, mint megtalálta a még kielégülhetetlen szerelmi éhségnek és kínszenvedésnek narkózisát, a csöndesítő titkot.

Szeretem azokat, akik lázban, belső riadalomban, lelkük titkosvéres kinyílásában, azt se tudván miért, eljátsszák azt az utolsó aranyat is, amelyből angolosan sült húst, friss spárgát és ananászt ehetnének egy félóra múlva, mikor a gyomruk lesz éhes.

*

Furcsák és meghatóak a játék-asztalnál a nők, akiket udvariasságra kapatott a mai kultúra férfiainak undorító nagy ravaszsága. Volt egyszer ügyem egy elég fiatal, elég csinos s nekem nagyon tetsző angol nővel, aki nyugodtan el merte venni azt a pénzt, amit én nyertem. S amikor én vádat emeltem s reklamáltam a nyereségemet, szőke szépségének teljességével és fölháborodottságával szembesült velem. Persze, hogy meghajoltam s nem kerestem többé azt az asztalt, ahol az én angol tündérem birkózik a szerencsével, de nem tudtam többé elfeledni ezt a női gesztust, ezt a legnőibb gesztust. Volt okom, hogy el ne felejtsem, mert a nagy nő-megvetőknek s epigonjaiknak igazságát ott, Monte-Carlóban, voltam dühösen kénytelen sokszor beismerni. Ott láttam én is, hogy a legférfiúbb férfiún mint üt ki válságos percekben a nő, mely nyilván ősibb, erősebb és primitívebb alkat-fele az embernek. Láttam síró férfiakat, ideg-görcsökben rángatottakat, gyermekeseket, babonásakat s olyanokat, akik életükben sem imádkoztak, de egy-egy nagymerészségű játék előtt igen. Emlékszem az afrikai félistenre, mert így becézték Párizsban s aki különben generális volt, kegyetlen, istentelen, átkozott, hős katona. Nos, az afrikai félisten, a hős generális, minden nap meglátogatta a nizzai nagytemplomban Szent Antal szobrát s minden nap imával és pénzzel próbálta pártjára hódítani ezt a ravasz pádovai szent embert. Künn az életben vagy gyilkolt, vagy hódított, vagy káromkodott, de Monte-Carlo eszébe és idegeibe hozta a legasszonyosabb, a leghitványabb gyöngeséget: a gyöngédséget.

Egy sovány, nagyon nagy szemű, kék szemű kis kokott búsult néhányszor a közelemben, a buffetben, hova a játék elesettjei szoktak összegyülekezni. Az egész nőcskén nem volt négyszáz franknyit érő holmi és én pompásan mulattam, amikor minden nap más férfinak elpanaszolta és dicsekedte, hogy ma nyolc, tíz vagy tizenkétezer frankot adott a Banknak. Egyszer véletlenül mellette voltam az egyik rulett-asztalnál is és láttam elveszteni tízezer frankot olyan szépen, olyan elegáns módon, hogy tanulhatott volna belőle mindenki. Miből vesztette, kitől kapta, miért vesztett s miképpen tanulta meg az előkelő vesztés tudományát ez a kis senki nő, ma se tudom, ma se tudnám. De igazat mondott s ha visszaemlékezem az arcára, csudálkozom, hogy nem akadt piktor, aki a Mater Dolorosat erről a nőről keresse meg és fesse le.

Ott nők vagyunk szinte valamennyien, ott Monte-Carlóban s ha akad egy-egy kemény sorstársunk, aki úgynevezett férfiúi erővel áll szemben a Véletlennel, az is nő.

*

Cigányból formás nagy urat, ledér nőből, ifjú nőből új Veturiát, koldusból nagyszerű nábobot s férfiúból nőt csinál a Véletlen montecarlói isteni vendégfogadója. Akik elűzetünk életünk furcsaságai és telhetetlenségei miatt a szolid, erkölcsi alkatú társadalmakból, nagy rokonsággal egymásra találunk Károly fejedelem hegyén. És visszatér mindenki, aki már egyszer ott volt és én magam is nem tudom hányadikszor, de valószínűleg utoljára, el fogok menni a pénzemért s a vágyaimért még egyszer Monte-Carlóba. Ez a konokság már gúnyos mosolygással szállott fölébe holmi babonás tudományoknak s holmi tudományos babonáknak. Írhatják már nekem komoly tanulmányokban, ötletes újságcikkekben s velős drámákban, hogy a japáni ember más ember, mint mink vagyunk. Mert én láttam játszani őket, harmincat-negyvenet, még többet, diplomatát, jogászt, nemzetgazdát és mérnököt, jeles, nem utolsó japániakat. Láttam játszani japániakat akkor, amikor Port-Arthur sorsát lestük hosszú hetek óta s néztük az átriumban az új táviratokat. Benn, a termekben, a hatalmas asztalok mellett tíz-húsz japáni harcolt még talán hősiesebben, mint testvéreik Mandzsúriában. Csak akképpen, csak éppen úgy terveztek, próbáltak, kínlódtak, birkóztak, mint egy-egy játékos orosz nagyherceg vagy egy-egy odesszai ló-csiszár. Sárga színű s más szabású arcuk egyelőre még titokzatosakká teheti őket a naivak avagy a szomjas hívők előtt. De bizony ők is sorstársaink, nem lehetnek mások, mint mink és a harakiri nem japáni, de a legemberibb élet-megoldás.

A szomszédban, Monte-Carlo szomszédságában, Nizzában, ahol az álszemérmes Marianne, a francia Köztársaság, nem tűri a rulettet és a 30 et 40-ot, él egy nagyon bölcs ember. Mellékes volna a nevén nevezni, de véletlenül emlékszem a nevére is, Negresco-nak hívják, a Casino Municipal de Nice fő-adminisztrátora. Ebben a finom casinóban csak baccarat-t, lovacskákat s más tíz efféle ártatlan játékot szabad csak játszani. Ez a Negresco, aki annyit látott meg és jegyzett föl okos homloka mögé, ezeket mondta nekem egyszer:

- Kétféle ember van a földön: az egyikféle játszik, a másikfajta még nem játszik, mert az utódai számára kell gyűjtenie a pénzt és a hajlamos képességeket. Higgye el uram, hogy a játéknak sokkal többet köszönhet biztatásban, ötletben és produkcióban a mai civilizáció, mint az egész renaissance-nak.

És igazán: mennyi differenciált érzés, mennyi új kép, zeneopus, divat, kozmetikai vívmány s módosult szerelmi frisson született a Riviérán. Mennyi új nézés-módra, új ravaszságra, új bánatra s új örömre tanította meg a mai embert az arannyal s a Véletlennel való nagy hadakozás. Aljas és magasztos jelenségek alapjában nincsenek a Földön, de igenis csupán egymás kezére játszóak és egyforma rangúak. Ma már egyformán becsülöm a religiót és a tudományt, de fölöttük látom büszke fény-sávval előretörni a Törvényt, melyet csupán sejtünk s melyet nem mi csinálunk, hanem amely bennünket csinál.

*

A földi társadalom pedig sokáig lesz még egyensúlyban - olvasom kijózanodott forradalmárok és gondolkozók írásaiban - mert a tömeg ugyanaz ma is, mint a Fáraók idejében. Hiábavaló - olvasom tovább - a legújabb evangélium is, a tömegek forradalmasításának nagy, lendületes szándéka, mert ez a szándék is évezredek fölhalmozott butaságába süllyed el. Ezt a lápot csak új jövendő évezredek száríthatják ki, ha ugyan az ismeretlen, nagy Törvénynek akarata akarja ezt. Jó, ám mit cselekedjenek azok, akik ma élvén, magukban egy még csak éppen hogy valószínű és évezredeket késett társadalom morálját sejtik? Nem tudnék beletörődni, hogy szocialista szólammal intézze el bárki is talán ezt a szörnyűséges és aktuális kérdést. Hogy valaki például azt válaszolja: ez a burzsoázinak a problémája, egy elvénült, halódó, uralkodó osztályé, mely megfullad a saját zsírjában. Nem, nem, ez minden intellektuális, mai valakié, olyanoké is, akik az önmagukra és e problémára való eszmélést nem a terített burzsoá asztaloknál kezdték és folytatták. Minden szép idea csúfjára kialakulóban van megint egy új arisztokrácia, melyet már ízlésbeli, köteles illendőségből se engednék szellemi arisztokráciának elnevezni. Nem is az, hanem azoknak a korukból kinőtt, szegény kortársaknak a tervezetlen együttese, akik IeIkük részére a mai korlátok miatt semmit se kapnak. Az intellektus olyan kicsi dolog, olyan relatív, olyan mai, hogy a legkülönb intellektus is ma még esetleg nem több, mint a háromezer év előtt meghalt fellah értelme. Emberi kiválóság csak idegrendszerbeli kiválóság lehet, ha lehet s itt alkalmilag szívesen állok az új misztikusok tanítása mellé. Hogy ugyanis: a mai emberben benne van a legőrültebb fejlődési potencia, az elképzelhetetlen, az Isten mai konceptusánál jóval több. De addig, amíg ez nem generalizálódhatik, minden olyan ember, aki fejlettebb a soknál, mártír. Bármerre s bárhogyan fog változni, menni a mi civilizációnk, el fog kelleni hamarosan intéznie új mártír-arisztokráciájának problémáját. Paposan látó szemeit be kell hunynia egy sereg, morálját fölrugó, új, más, morális nézet előtt. A szerelem, az élet napi szükségleteinek megszerzése és sok más kérdés körül szabad kezet fog kelleni adnia azoknak, akik jóhiszeműen, igazán képtelenek magukat alávetni a gregoire-paragrafusoknak.

És itt, e Gondolat parancsolt útján jutottam el például én is oda, hogy a Játék nagy lényegét érezzem. Portus Herculis Monoeci nem Monte-Carlo, nem a Játék, nem a Véletlen, hanem mindaz, ami az életünkből hiányzik. Több szeretetet, több igazságot, több szépséget és több boldogságot kérünk ettől a hitvány élettől. Nem a mi akaratunk volt, hogy megszülessünk s ha idehívtak bennünket, tessék legalább részben a saját ízlésünk szerint csinálni ezt a buta vendégséget.

 

[+] * L. Il. évfolyam 21. sz.